3. fejezet

Vérbosszú

Nem sokkal később együtt léptük át a klubhelyiség küszöbét. Nymph mosolyogva csatlakozott az izgatott sustorgásba merülő barátnőihez. Az én társaságom tagjai, a Walpurgis Lovagjai szokás szerint az egyik sarokban ücsörögtek, és sokatmondóan vigyorogtak rám.

– Mi van, Avery, máris eljárt a szád? – foglaltam helyet közöttük.

– Hogy haladsz? – fordult felém Nott, nyomban a lényegre térve.

– Ejnye, ejnye… Kutakodunk a magánügyeimben? – kacagtam fel hidegen. Vetettem egy gyors oldalpillantást Nymphre. – Egyébként egyre jobban.

– Bevetsz valamit a siker érdekében? – érdeklődött Mulciber.

– Csupán elragadó vonzerőmet és lenyűgöző személyiségemet. Egyéb eszközökhöz nem igazán nyúlhatok Dumbledore miatt. De minél nagyobb a kihívás, annál inkább érdekel. Persze a legilimenciát nyugodtan használhatom.

– Miért pont ő…? – kérdezte Dolohov.

– Mert ő a legnagyobb kihívás számomra egész Roxfortban. Ugyanis… – suttogóra fogtam hangom – szerelmes… Hagridba.

Mindegyikük az asztalt verte a röhögéstől.

– Ez most vicc volt? – törölgette szemét Rosier.

Gonosz somolygással megráztam a fejem, mire a klubhelyiséget ismét betöltötte harsány nevetésük.

Mikor azonban Nymph felállt, mindannyian elnémultak, és kocsányon lógó szemekkel figyelték a kibontakozó eseményeket. A lány egyenesen felénk tartott, pedig nem volt szokása megróni bárkit is a másokat zavaró magatartásáért.

Ellenben ahelyett, hogy ránk szólt volna, elhúzta a mocorgó kárpitot a falban mellettünk tátongó kandallószerű nyílás elől. Ablak híján így értek el minket a baglyok. Egy kuvik akadt bele a függönybe, amely csőrében egy pergamenborítékot tartott. Felismertem a madarat: az övé volt.

– Arthemis! – kiáltott fel kétségbeesetten Nymph, amint észrevette, hogy a bagoly egyik szárnya természetellenes szögben áll.

Kapva kaptam az újabb alkalmon:

– Segíthetek valamiben?

Rémülten nézett vissza rám.

– Igen, köszönöm. Légy szíves, tartsd itt a frontot, amíg elviszem Arthemist Rubeushoz!

– Mi?! – pattantam fel fotelemből. – Te rábíznád a kuvikod?!

– Másra nem is bíznám! – vonta össze dühösen szemöldökét. – Rubeus kiválóan ért az állatokhoz! Te pedig inkább a kötelességeiddel foglalkozz! – fejezte be röviden mondandóját, azzal faképnél hagyott.

Eddig még senki sem alázott meg ennyire… Ráadásul nyilvánosan… Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak utána, és mondjam ki rá a halálos átkot… A többiek meg se mertek mukkanni. A klubhelyiség süket csendbe burkolózott. Ez bosszúért kiáltott…

×

– Csak… csak eltört… eltört a szárnya… és erre… erre… hirtelen… erre hirtelen… – Nymph ismét felzokogott.

Szenvedése gyönyörködtetett… Hatalmas elégtételt éreztem. Mellkasomba fúrta arcát, és szinte fuldoklott a könnyeitől. Keservesen szorongatta talárom, miközben magamhoz öleltem. Nyugtatóan simogattam dús haját és rázkódó hátát. Csitítgatása helyett legszívesebben kacagtam volna: mit sem sejtett arról, hogy baglya éppen nekem esett áldozatul… És természetesen megint Hagrid volt a bűnbak…

– Itt aludjunk? – szóltam hozzá halkan. Már későre járt az idő.

Válaszul sírva bólintott.

– Tom… Én… – szaggatottan levegőért sóhajtott – köszönök mindent… és… ne haragudj… – kért tőlem bocsánatot.

– Miért? – suttogtam a fülébe.

– A viselkedésemért…

Már nem markolászta talárom. Tenyere lágyan végigsiklott ruhám redőin.

– Ugyan. Már el is felejtettem – nyaltam meg kéjes örömmel ajkam.

Lecsendesedve hozzám simult, aztán karjaimban lassan álomba szenderült.

×

– Tom… Voldemort…

Kinyitottam a szemem. Valaki betakart. Nymph bűnbánóan, a sírástól még mindig vörösen pislogott rám, miközben a kanapé mellett térdelt. Már fekete selyemköntöst viselt, alatta ugyanolyan színű, fényes szaténhálóinggel.

– Bocs, hogy felébresztettelek, de azt hiszem, nem ez a legkényelmesebb módja az alvásnak… Itt maradsz?

Álmosan felültem. Letelepedett a dívány szélére. Megráztam a fejem, majd a tekintetébe mélyedtem. A szám sarkában apró mosoly bujkált:

– Ugye nem akartál itthagyni jóéjtpuszi nélkül?

Csak gyerekkönyvekben olvastam erről a felesleges és szánalmas szokásról.

Elvigyorodott:

– Hogy feltételezhetsz rólam ilyet?

Közelebb hajolt hozzám, és miután egy puszit nyomott az arcomra, felkelt.

Én azonban visszahúztam, hogy viszonozzam a száján, éppen csak érintettem ajkát. Nem távolodott el. Kezdetben lassan ízlelgettük egymást, aztán erősebb, határozottabb csókra váltottunk, és egyre vadabbul, szaporábban, sürgetően csókolóztunk. A nyakam köré fonta karját, majd kezével az arcomat simogatta, végül már a hajammal játszadozott. Tenyeremet derekáról a fenekére csúsztattam. Miután lelassítottunk, szétváltak ajkaink, és Nymph elhúzódott tőlem, miközben még mindig ölelésbe vont.

– Jó éjszakát – suttogta, aztán szájon csókolt.

– Jó éjszakát – ismételtem meg mozdulatát, majd néztem, amíg el nem tűnt a lányok hálókörletébe vezető lépcső tetején. Miután becsukta maga mögött az ajtót, szám sátáni mosolyra görbült.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés