4. fejezet

Az alkony alkonya

Amikor Nymph után indultam, nem sejtettem, hogy számomra ilyen kedvező következményei lesznek, csak a bosszúvágy hajtott. A Titkok Kamrájának kinyitása óta sajnos vissza kellett fognom magam Dumbledore bosszantó gyanakvása miatt. Így a lányt semmiképpen sem szándékoztam megölni. Azzal a határozott céllal eredtem a nyomába, hogy a baglyával végezzek.

Már jó ideje elment Hagridhoz. Rögtön nem követhettem, az túlságosan figyelemfelkeltő lett volna. Alibimet megbeszéltem Walpurgis Lovagjaival, majd kiosontam a klubhelyiségből. Körültekintően kiábrándítottam magam, és titkos kerülőutakon haladtam. A világért sem akartam, hogy bárki a körletemen kívül lásson a megtorlás időpontjában. Nem mintha akárkiben felmerülhetett volna a gyilkosság gondolata. Valójában azon rágódtam, nem leszek-e a szükségesnél könyörületesebb Nymphfel. Azt mindenesetre elhatároztam, hogy ha nem igazán rázza meg, mindenképpen folytatom ellene indított hadjáratom.

Hamar az előcsarnokot az udvartól elzáró tölgyfaajtóhoz értem, leszaladtam a lépcsőn, aztán a félóriás kunyhójához siettem. Az ablakhoz settenkedtem, amelyet nem takart függöny. A viskónak egyetlen szobája volt. A mennyezetről sonkák és fácánok lógtak le, a kandallóban tűz pattogott. A falnál egy súlyos ágy terpeszkedett.

Nymph és Hagrid az asztalnál ültek, és teát iszogattak. A lány nyugodtnak tűnt. A sarokban egy szalmával teli jászol állt, amelyben ott huhogott Arthemis a mellette forgolódó, óriási, fekete kutyára. Szárnyát unikornisszőr fáslizta, a szálak alól pedig gyógyfüvek kandikáltak ki. Idegesítően idillikus kép tárult hát szemem elé.

Kihangosítottam, és a fülembe irányítottam beszélgetésüket. Hagrid a bestiákról dörmögött, amihez lelkesen gesztikulált. Nymph ezalatt kis kezébe fogta hatalmas csuprát, majd, olyan kecsességgel, mint ami minden mozdulatát jellemezte, csókolnivaló ajkaihoz emelte. Miután belekortyolt, annak ellenére, hogy egy röpke pillanat erejéig megborzongott az íztől, vagy talán éppen ezért, szája vidám mosolyra húzódott. Magától tisztes távolságba letette a bögrét, aztán, hogy még véletlenül se jusson eszébe hozzányúlni a továbbiakban, szorosan összekulcsolta ujjait az ölében.

– Nekem a legendás lények gondozása a kedvencem – vette át a szót a félóriástól csilingelve. – Ezért sem adtam le, annak ellenére, hogy gyógyítónak készülök, amihez egyébként szükségtelen.

Én sem váltam meg a tantárgytól, ám csak azért nem, mert sértette volna a hiúságom, ha nem szerzem meg mindegyikből a – kiváló – RAVASZ-t.

Arra jutottam, hogy nem fecsérlem tovább az időm, ezért egy hanyag intéssel felgyújtottam a Tiltott Rengeteg szélén magasodó fákat. A kopó hangos ugatásba kezdett. Az ablakon keresztül először Nymph vette észre a felcsapó lángokat. Késlekedés nélkül felpattant, és lobogó talárral, az ebbel a nyomában kirontott a hátsó ajtón, hogy a pálcájából kitörő vízsugárral megakadályozza a tűzvészt. Hagrid felkapott az ágya alól egy rózsaszín esernyőt, majd nyomban csatlakozott hozzá az oltásban.

Ejnye, ejnye, csak nem egy kettétört pálca tiltott használatának vagyok szemtanúja?

Azonban nem sokat foglalkoztam a törvénysértéssel, rögtön a tettek mezejére léptem. A bejáraton át a házba toppantam, aztán a kuvikra szegeztem a pálcám:

– Avada Kedavra!

Vakító zöld villanás töltötte be a kunyhót, és olyan zúgás hallatszott, mintha egy jókora tárgy szelte volna át a levegőt. A huhogó és szárnyával csapkodó bagoly a hátára fordult, és elhallgatott, nem mozdult többé.

Nymph és Hagrid a felfordulás miatt semmit sem észleltek a történtekből, én pedig dolgom végeztével kényelmesen visszasétáltam a kastélyba. Mire átléptem a küszöböt, már nem égett az erdő, csupán füstölt. A lángok hangja vészterhes csendnek adta át helyét.

×

Az egyik folyosói ablakból követtem nyomon Nymph gyászát. Nem fért a fejembe, hogyan lehet ennyire kötődni egy állathoz… vagy bármihez. Gyengeség, sebezhetőség – fegyver a kezemben.

A lány Hagrid kertjében térdelt, magához szorítva és siratva madarát. A félóriás a vállát paskolta, miközben ő maga is bőgött. Óráknak tűnő percek után azonban, annyi gyengédséggel, amennyi csak tellett tőle, elvette Nymphtől a kuvikot, és egy dobozba fektette. A lány oda sem bírt nézni, a kezébe temette arcát, s rázkódott a zokogástól. Hagrid kicsi gödröt ásott, majd belehelyezte a szelencét, hogy aztán visszahányja rá a földet. Nymph felé nyújtotta hatalmas lapátkezét, és felsegítette. A lány a mellkasára borult, a félóriás pedig esetlenül vigasztalni próbálta. Miután nagy sokára végső búcsút vettek a bagolytól, már alkonyodott, és az első csillagok is felragyogtak az égen. Nymph elköszönt Hagridtól, s utána kacsázva az iskola felé vette az irányt.

Mivel láttam, hogy a lányt mennyire megrendítette, és tette könnyű prédává Arthemis halála, ki kellett használnom a kínálkozó lehetőséget. Visszatértem a klubhelyiségbe, és az egyik asztal alatt meglendítve pálcám, észrevétlenül álmosságot bocsátottam minden ott tartózkodóra. Ha Nymph csak az én vállamon sírhatja el bánatát, a bizalmába férkőzhetek – csupán együttérzést kell tanúsítanom.

Ám hiába vonult fel mindenki aludni… Telt, múlt az idő, és Nymph még mindig nem érkezett vissza. Utána kellett járnom. A keresőbűbáj megmutatta tartózkodási helyét: a Szükség Szobájában volt, így hát felballagtam a hetedik emeletre. A trollokat balettozni tanító Badar Barnabás falikárpitja előtt megtorpantam.

Vajon mire lehet most szüksége? Háborítatlan nyugalomra? Nem vennék rá mérget, egy próbát azonban megér…

Háromszor elsétáltam a csupasz kőfal előtt, majd szembefordultam vele: az ajtó megjelent. Amint megszüntettem a kiábrándítást, kinyitottam, aztán behúztam magam után. Nymph egy ágyra roskadva hullatta könnyeit, betoppanásomra viszont ijedten felkapta fejét. Elkerekedett szeme és arca vörös volt, orcáján ezüstös csíkok csorogtak lefelé, ajka torz mosolynak beillő sírásra görbült. Szavai a torkára forrtak. Szerencsétlen látványa a legkevésbé sem nyűgözött le.

Kifújtam visszatartott lélegzetem, hogy a döbbenet látszatát keltsem.

– Arthemis?... – kérdeztem végül halkan.

Remegve bólintott, és ismét tenyere rejtekébe bújt.

– Nem tu…tudom – kezdte akadozva fel-le csúszkáló hangján, vékony ujjaihoz motyogva –, m…mit keres…keresel itt, de… kér…kérlek, hagyj magamra – kérésének megfogalmazására igyekezett összeszedni magát.

– Már mindenki elaludt, menjünk vissza – simítottam végig higgadtan haján, miközben melléültem. – Gyere…

Rám emelte tekintetét. Hosszú, rebegő szempilláin apró gyémántokként megcsillantak a könnycseppek. Lassan rábiccentett javaslatomra. Derekát átölelve mentünk vissza a pincébe. Egész úton csak hüppögött, és szipogott, elég unalmas társaságot nyújtva, mégis türelemre intettem magam. A klubhelyiségben aztán megtört a jég…

Mindössze ennyi kellett hát bizalmának elnyeréséhez: egy Avada Kedavra – egyszerű és nagyszerű. Korábban is eszembe juthatott volna…

×

Másnapra Nymph már sokkal tetszetősebben festett. Reggelinél mosolyogva ránéztem, mire ő, mint mindig, könnyedén, fesztelenül, ám némiképp halványan somolygott vissza. Pillantását azonban szokás szerint hamar elkapta rólam. Mintha nem tulajdonított volna nagy jelentőséget az előző éjszaka elcsattant csóknak…

A nap végére ez be is bizonyosodott. Prefektusok lévén mi ketten maradtunk a legtovább a klubhelyiségben, viszont ez mihelyt bekövetkezett, Nymph felemelkedett foteljéből.

– Jó éjszakát! – búcsúzott tőlem barátságosan, csak így, szolidan, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Mintha egy felejtésátkot szórtak volna rá.

– Jó éjszakát – rendeztem arcvonásaim, amelyekkel azt sugalltam, hogy a helyzet nem is lehetne ennél világosabb… A méltóságomat nem veszíthettem el.

Belül azonban értetlenkedve tomboltam. Magyarázatot kerestem motivációjára, viselkedésére… Viszont feleslegesen törtem a fejem: nem találtam. Felfoghatatlan, hihetetlen volt, miért nem akart tőlem semmit… A kósza gondolatot, hogy feladjam célom, születése pillanatában elvetettem. Engem senki sem győzhetett le. Senki...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés