6. fejezet

Bubógumógenny

× Nagyon szépen köszönöm barátnőim, Tsuty és Ritta segítségét

a fejezet cselekményvázlatának kigondolásában. ×

Irányított emléktörlést hajtottam végre: suhintásommal megszabadítottam Nymphet a Titkok Kamrájához és a Slytherin utódjához fűződő ismereteitől. Ezután memóriáját is módosítottam: azt ültettem agyába, hogy Hagridot acromantula tartásáért csapták ki a Roxfortból. A lány még kábán, laposakat pislogott, miközben széttárt tagokkal hevert a tanári asztalon. Fel sem fogta jelenlétem, legfeljebb álomképnek képzelhetett. Kihasználva bódultságát úgy átkoztam meg a Stuporral, hogy észre sem vette. Szemhéja lecsukódott, maga alá rejtve homályos tekintetét.

– Mobilicorpus! – szóltam.

Csuklója, nyaka és térde lassan emelkedni kezdett, mintha láthatatlan zsinórok vonták volna felfelé. Ernyedt teste álló helyzetbe fordult, s, fejét ingatva, ott lebegett néhány centiméterrel a padló felett, akár egy groteszk marionettbábu.

Megragadtam a kezét, majd kiábrándítottam, aztán titkos utakon haladva húztam magam után. Feltűnés nélkül a klubhelyiségbe vittem, ahol mindössze három másodéves lábatlankodott. A fényt egyedül a kandalló parazsa szolgáltatta. A félhomályban nem fedezték fel a háttérbe olvadó Nymphet. Ha ez mégis megtörtént volna, akkor sem jelent gondot, legfeljebb eggyel több Exmemoriamot.

– Takarodó! – zavartam fel őket aludni, mire egy árva szó nélkül, megszeppenten hálókörleteikbe iszkoltak.

Megszüntettem a kiábrándítást, és a díványra fektettem Nymphet. Mellére az álca kedvéért egy vaskos mágiatörténet-könyvet helyeztem, majd magam is nyugovóra tértem.

Zsenialitásom és kiváló problémamegoldó képességem büszkeséggel és elégedettséggel töltött el. A lehető legjobb megoldást választottam. Egy Avada Kedavra következménye szembeszökő, míg egy Exmemoriam örökre titok marad. Vigyorogva behunytam a szemem, aztán édes álomba merültem.

×

– Ezt nem mondod komolyan!

A folyosót betöltő visításra, ami a Nymphet körbeálló lányok valamelyikétől származott, mindenki felkapta a fejét. Kíváncsian fordítottam oda tekintetem.

– Milyen aranyos! – olvadozott visongva Mary.

– Mármint Rubeus vagy Diana? – hallatszott Nymph selymes, kirívóan nyugodt hangja. A mondás, amely szerint madarat tolláról, embert barátjáról, megdőlni látszott.

– Mindkettő! – sivított fel mindegyikük, majd kitört belőlük a fülsértő vihogás.

Mikor Dawn elmozdult egy kicsit Nymph elől, magasságomnak hála végre megpillantottam a sivalkodás egyik okát: egy Nymph karjába simuló törpekuvikot, a világ legkisebb baglyát. Bizonyára ő volt az Arthemis nyomdokaiba lépő Diana.

– Hagrid nekem is találhatna egy hasonlót a Tiltott Rengetegben! – kuncogott Sue.

– És mit szóltál, mikor megkaptad tőle? – kérdezte Kate.

– A nyakába borultam… – somolygott zavartan Nymph, s arcán rózsák nyíltak.

Amit hallottam, bőven elég volt a fülemnek és gyomromnak. Agyamra hirtelen köd ereszkedett, és dühösen átvágtam közöttük. Mikor észbe kaptam, hogy nem ez a leghatásosabb módja a szimpátia elnyerésének, nyomban visszafordultam.

– Bocsánat, véletlen volt – rebegtem a legelbűvölőbb mosollyal ajkamon, aztán folytattam utam a bájitaltanterem felé. Hátam mögött elérzékenyült „Semmi baj!”-ok hangzottak fel.

×

Órán Nymph azon barátnői, akik a bájitaltan RAVASZ-ra felkészítő csoportba jártak, izgatottan és levegővételnyi szünet beiktatása nélkül sustorogtak arról, vajon pontosan kinek is szólhatott a bocsánatkérésem. A fejemet nem az üstökből felszálló gőz, hanem az „Egyenesen rám nézett!”, a „De felém fordult a testével!” és a hasonlóan magasröptű érvelések özöne árasztotta el. Sajnos nem kellett hegyeznem a fülem, hogy értesüljek a vita legújabb fejleményeiről.

– Kedves lányok, így nem halad a munka… – lengette meg mutatóujját enyhe dorgálással Slughorn. – Sajnálom, de azt hiszem, jobb lesz, ha szétültetlek titeket.

Erre a kijelentésre szemük reménykedve felcsillant, és sóvárogva, mintha meg akartak volna igézni, rám szegezték tekintetüket. Nymphnek erőlködnie kellett, hogy ezt látva ne robbanjon ki belőle a nevetés.

– Dawn, kérlek, fáradj Avery asztalához! – kezdett bele a professzor a rend helyreállításába. A lány arca fájdalmas kifejezést öltött. – Sue, a te helyed Lestrange mellett lesz. Kate, a tiéd Dolohovnál, te pedig, Nymph, légy szíves, költözz át Tomhoz!

Ha szemmel ölni lehetne, Nymph egy másodperc alatt holtan esett volna össze barátnői pillantásának kereszttüzében. Mosolyogva fogadtam, ő pedig viszonozta a gesztust. Ezután néma munkához láttunk.

– Tom – fordult felém egyszer csak suttogva, megtörve a csendet –, nincs bubógumógennyem. Adnál nekem hét cseppnyi adagot?

– Persze – bólintottam, és fejemben új terv szövődött… Kimérés nélkül a kezébe nyomtam a fiolát.

– Köszönöm – vette át Nymph, majd, bízva bennem, magabiztosan a rendkívül bonyolult, érzékeny és instabil bájitalba csepegtette az észrevehetetlenül nagyobb mennyiségű bubógumógennyet.

A kotyvalék bugyborékolni kezdett, aztán szökőárként a magasba tört, és a lány arcába spriccelte a gennyet. Nymph felkiáltott, és maga elé kapta a kezét.

– Mi történt? – termett ott azonnal a tanár, és egy mozdulattal eltüntette a bájitalt.

A lány még mindig takargatta a fejét. Ujjai között látni lehetett a megjelent fekélyeket.

– Az én hibám, tanár úr – válaszoltam rögtön Slughornnak. – Nymphnek elfogyott a bubógumógennye, én pedig a kelleténél többet adtam neki – vállaltam magamra a balesetnek beállított merényletet.

– Jól van, fiam, semmi baj – bólogatott elnézően a professzor. – Kísérd el Nymphet a gyengélkedőre!

– Természetesen, uram – biccentettem, azzal kivezettem a lányt a teremből.

×

– Kedves tőled, hogy bemártottad magad helyettem – mosolygott rám kelésmentes arccal Nymph, miután elhagytuk a gyengélkedőt.

– De hát tényleg az én hibám – tettettem tiltakozást. – Ne haragudj… – vetettem rá bűnbánó pillantást.

– Ugyan, ellenőriznem kellett volna a mennyiséget – legyintett erre. – Na mindegy. Mindenesetre köszönöm, nagyon jólesett – mélyedt tekintetembe, miközben fülig ért a szája. – Legfőbb ideje átértékelnem a rólad alkotott véleményem. Félreismertelek.

Nymph lesütötte a szemét, majd a fejét is lehajtotta. Ajkam somolygásra húzódott.

– Egyébként te hol töltöd a téli szünetet? – érdeklődtem.

– Ó… itt – hangja csalódottan csengett. – A szüleim még karácsonykor is dolgoznak. Akkor éppen Oroszországba kell utazniuk munkaügyben.

– Ne aggódj, majd szórakoztatlak! – eresztettem meg felé egy vigyort.

Arcán egy pillanatra átsuhant a keserű felismerés, hogy én miért maradok a Roxfortban: mert nem az árvaházban szeretném tölteni a szünidőt. Vonásait, amilyen gyorsan csak tudta, vidámmá rendezte.

– Ajánlom is! – kacsintott rám, aztán játékosan a vállamba bokszolt.

Most már holtbiztosan tudtam: célba értem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés