|
The Darkness Within - A bennső sötétség
Useless-girl 2007.05.07. 20:52
"Can't forget you so easily..."
Megjegyzés: Egy újabb kiegészítés a The Line Begins To Blur c. fickünk 52. fejezetéhez, ezúttal E/1. személyben. :) Sophie őrlődik…
Gyengéden szeretkeztünk. Dave próbált minél inkább figyelni rám visszatartva szenvedélyét és vágyait. Ezt nagyra értékeltem. Tudta, hogy az imént hozott döntésem nehezen született meg és érzelmileg felkavart. Nem tehettem róla, de miközben finoman mozgott bennem, időnként eszembe jutott a nappali asztalán hagyott karikagyűrűm és az, amit jelképezett. A kapcsolatom, a házasságom, a szerelmem Eric-kel most ott hevert kint.
A kéj és a vágy fátylán keresztül olybá tűnt számomra, hogy egy-egy villanásra mintha nem is Dave-et, hanem Ericet láttam volna fölém hajolni. Ilyenkor inkább lehunytam a szemeimet. Nem akartam, hogy Dave észrevegyen ebből bármit is. Nem voltam teljesen itt vele, és ezt próbáltam minél jobban leplezni.
Ezúttal nem sikerült eljuttatnia a csúcsra, mégis úgy tettem, mintha engem is átjárna az a láthatatlan érzés, ami az ő tagjain futott át, mikor belém élvezett. Először alkalmaztam ezt a színészkedést nála. Ha jobban belegondolok, Ericnél is maximum csak kétszer fordult elő, az is csak akkor, ha túlságosan gondterhelt voltam ahhoz, hogy elengedjem magam.
Szó nélkül tűrtem, hogy a nyakamba temesse ziháló arcát. Csodás teste rám nehezedett. Gyengének érzett karjaimmal átöleltem széles hátát. Zsigereimben ott volt a háttérbe húzódva a tudat, hogy Eric háta szélesebb volt. Nem tudom, hogy miért csinálom ezt, hogy miért hasonlítom össze kettejüket úton-útfélen! Már saját magamat idegesítem. Hiába szólok magamra, nem bírom abbahagyni, pedig már igazán ideje lenne elszakadnom a múlttól, de úgy tűnik a férjem elvesztése túlontúl mély sebeket okozott. Azok az együtt töltött hosszú évek… Pedig én igazán szeretném ezt az új életet Dave oldalán folytatni, de túlságosan a múlt rabja lettem. Ezt mindig is utáltam magamban.
Felemelte a fejét, és egy kis mosollyal a szája szélén nézett le rám. Automatikusan visszamosolyogtam, de legbelül továbbra is ott lapult az a bizonyos szomorúság, vagy megtörtség, ami a lassan két éve történt tragédia óta alakult ki bennem. Ott és akkor éreztem, hogy meghalt bennem valami. Véglegesen. Azt hittem, hogy az idő múlásával, a közös programokkal, Capriék törődésével, a gondok megoldásával és ennek az új szerelemnek a segítségével elmúlik; hogy azzal a lépéssel, hogy ma levettem az Erichez való kötődésem szimbólumát, végre fellélegezhetek, de nem! Még mindig itt van ez a nyomás a mellkasomban, és tartok tőle, hogy sose fogok megszabadulni tőle. „Míg a halál el nem választ…” Nem hittem volna mikor a pap után mondtuk ezt a sort, hogy ez fog történni velünk… Akkor még fel sem fogtam, hogy mit jelenthet ez a mondat. Most már átérzem a súlyát.
Most itt ülök szomorkásan kifújva a füstöt a teraszon. Lábaimat felhúzva nézem a csillagos éjszakát és a teliholdat. Fekete vékony selyem-köntösömbe és a fák lombjaiba bele-belekap az éjszakában motozó szellő. A gyerekek és Dave odabent alszanak. Minden csöndes, noha az éjszakai L. A. hangjai tompán eljutnak hozzám. Hallgatom a tücskök ciripelését és a szél zúgását. Érzem, ahogy egyre inkább rám telepszik ez a melankolikus és nosztalgikus hangulat. Tudom, hogy holnap, ha egyedül leszek, elő fogom venni az a nagy kartondobozt a gardróbomból, amiben az Eric-kel közös múltunk jó pár darabja lapul. Tudom, hogy elő fogom venni megint a pólóit, és bele fogom temetni az arcomat, hogy érezhessem hiányolt és jellegzetes illatát, amit úgy imádtam és imádok még most is. Talán még sírni is fogok. Igen, ez valószínű. Nem tudom, miért kínzom magam. Nem tudom, mit várok ettől, hisz tudom, hogy ezzel nem hozhatom vissza. Nem, soha többé nem lehet velünk, és ez még mindig baromira fáj.
Hiányzik. Néha őrült erővel. Néha annyira, hogy megrogynak a térdeim az érzéstől. Ilyenkor lehunyt szemmel emlékezem, felidézem az érintéseit, testének minden porcikáját, melyek belevésődtek az agyamba az együtt töltött évek során; a hangját, az elsuttogott mondatait. Igen, még most is hallom, ahogy a fülembe tudta súgni, hogy mennyire szeret. Én sem tudtam elégszer mondani neki. Néha mostanában is szoktam, ha nem hallja senki, ha egyedül vagyok a csillagos ég alatt.
Nem tudom, hogy miért tört rám ez az időszak, ami már pár hete tart. Az álmokkal kezdődött. Tudom, hogy változtam. Nem értem, hogy miért álmodok az utóbbi időben vele. Eddig is hiányzott, ezért ötletem sincs, hogy mi hozta ki belőlem ezeket az álmokat. Ő üzenne? Ha igen, akkor mégis mit? Mi lenne vele a célja, ha ugyan „létezik” még valahol?
Nagyot sóhajtva pöckölöm le a hamut és slukkolok újra. Tényleg el kell mennem egy agyturkászhoz, noha nem szívesen teszem. Úgy tűnik, saját magam analizálása egyedül nem megy. Talán ő magyarázatot tud majd adni rá, hogy miért is érzek bűntudatot azért, mert együtt vagyunk Dave-vel…
Dave… Nem ezt érdemelné tőlem. Egyáltalán nem. A múlt árnyai lassan csepegtetik közénk a mérget. De én nem szeretném, ha emiatt megromlana a viszonyunk. Nehéz lehetett neki átvészelni ezt az időszakomat. Észre se vettem, hogy ennyire elhanyagoltam. Túlságosan lefoglalt, hogy megfejtsem az álmaim jelentését. Ezeket próbáltam minél több részletre kiterjedőleg leírni egy „naplónak” titulált fekete bőrkötéses könyvbe. Azt hiszem tudat alatt már elkezdtem ezzel felkészülni a pszichológusra, vagy én nem tudom. Talán ő ezekre is tud majd mondani valamit. Szeretném megoldani ezt a problémát. Elsősorban Dave miatt. Ő olyan sokat szenvedett és tűrt a válása óta. Tartozom neki minimum ennyivel. Ha sikerül valamire jutnom az agyturkásznál, ha esetleg megoldódik végre ez a probléma… talán el kéne utaznom vele valahova. Lehet, hogy egy kis levegőváltozás mindkettőnknek jót tenne. Csak mi ketten, egymásra figyelve és a múltat itthon hagyva. Minden reményem ebben a szakaemberben van.
Lassan elnyomom a hamutálban a csikket és fölállok. Lábaim elgémberedtek. Nyújtózom egy nagyot, majd belépek a teraszról a nappaliba.
Néha úgy érzem, hogy megőrültem – mint pl. most is, mivel az asztal felé pillantva úgy véltem látni egy másodpercre, mintha Eric ült volna az egyik árnyas fotelban jellegzetes testtartásában. Lemondóan sóhajtva rázom meg fáradt és zsongó fejemet. Természetesen nincs ott senki, csak a szemem káprázott megint. Egyedül vagyok a nappaliban a hűvösen csillogó gyűrűvel, mely még mindig az asztal sarkához közel hever. Pont ott, ahová tettem pár órája.
Nem hittem volna, hogy ennyit lehetséges egy embernek őrlődnie. Lemondóan ülök le a kanapéra, szemem a kis ékszeren nyugszik. Emlékezem. Megint. Bűntudattal. Kezem párszor elindul a gyűrű felé, de aztán mindig visszahúzom a cél előtt. Aztán egy idő után hátradőlök felhúzva lábaim, mivel elálmosodtam. Nem tudom, hogy Dave mit szólna, ha látná ezt az egészet, vagy itt találna meg reggel, de ezt már végig se tudom igazán gondolni, ugyanis a fáradtság magával ragad, és egy újabb emlékhez vezet, mely a múltban játszódik. Utolsó tudatos gondolatom egy szomorú kérdés:
Hát ennek sosem lesz vége?
Nem kapok rá választ, csak a csillogó gyűrű képével sodródom át az álmok világába.
By: Useless-girl
2007.04.30.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés