|
15 - The Line Begins To Blur
2007.04.09. 16:44
"Take a look around, can't you see what's right in front of you?"
15.
Vasárnap késő délután ért haza. Selia kitörő örömmel fogadta. - Szia Kicsim - üdvözölte a kutyát - Mit keresel te idekint ilyenkor? Apád kizárt? - kérdezte a kutyust, majd belépett a házba. A kutya követte.
Első útja a konyha volt, mert érezte, hogy sürgősen kell neki egy nagy bögre tej.
Mart épp akkor lépett be, mikor Capri egy húzásra már majdnem megitta az egész tejet. Kicsit feszült és ingerült volt. Ő is nemrég ért haza a gyerekektől, de Suzanne-nal volt egy vitája, ami elrontotta a kedvét.
- Szia - köszöntötte - Nem semmi torkod van - jegyezte meg, de nem várt választ.
- Szia - a lány ránézett. Érezte a férfiből áradó feszültséget. Selia kisompolygott inkább a helységből. - Mi a gond?
- Semmi különös - legyintett, majd egy bögre kávéval leült az asztalhoz.
- Ugyan már. Még a kutyát is kiraktad. Na, mi a baj? - kérdezte kedvesen és leült vele szemben.
- Mondtam, hogy semmi. Apróság. Lényegtelen. Hagyjuk - fordította tekintetét az előtte heverő újságra - Inkább azt mondd, milyen volt Zsóéknál.
- A szokásos. Női dolgokról csevegtünk. - Gondolt rá, hogy megfogadja Zsó tanácsát, és elmondja a férfinek a hírt, de most hirtelen meggondolta magát. Elgondolkodott. Előbb-utóbb úgyis el kell mondania. A reggeli rosszullétei egyébként is árulkodóak. Az étvágya is nőtt. Tipikus. De hogyan mondja el? Nyögje be? Csak említse meg? Ejtse el? Mindegy, magában legyintett egyet és átmenetileg elnapolta a témát.
- Aha, értem. De miért érzem azt, hogy valami megváltozott? - kérdezte kicsit keményebb hangon, mint azt tervezte.
- Nem tudom. Miért érzed?
- Pontosabban te változtál - ráncolta össze homlokát - Nem engedsz magadhoz normálisan. Elhúzódsz tőlem. Betegeskedsz. Nem bírsz enni, aztán meg kétszer annyit eszel, mint szoktál. Rosszullétek, fejfájás... Ez neked nem elég furcsa? - fonta keresztbe karjait mellkasán, ahogy hátradőlt a székben.
- Mire célzol? - szűkült össze a szeme.
- Capri, nézd, én ezt már háromszor végigcsináltam. Vártam. Elég volt. Mondd el, hogy mi a bajod pontosan! - nézett rá komolyan. Hangjában még mindig ott rezgett az ingerültség.
- Mit akarsz hallani? Az igazat? - fortyant fel. Illékony hangulatának nem tett jót, hogy a férfi úgy felelt, ahogy. - Akkor tessék, itt az igazság: teherbe estem! - tárta szét karjait.
Martin pupillái kitágultak, érezte, hogy saját karjába vájta ujjait. Eddig ugyan csak a gyanú szintjén állt fenn ez a lehetőség, de most hogy kimondta, súlya lett. Az ő gyerekével terhes? Capri? Ezt a képet nehezen tudta összeegyeztetni. Nem tudta, hogy most mit is kéne éreznie. Örülnie? Kiborulnia? Csöndben ült, és a nőt nézte fürkészőn. Nem csak az arcát, az egész testét. Kereste az újabb változásokat.
- Elegem van már belőle, hogy folyton végigmustráltok! - csattant fel, majd kirúgta maga alól a széket és elindult a konyha kijárata felé.
Martin utána nézett. Nem tudott megmozdulni. Folyton a fejében zakatolt, hogy a nő nem egyedül ment ki azon az ajtón. Ketten hagyták itt. Ez egyszerre töltötte el ijedtséggel, és valamiféle kellemes érzéssel. Nem tudta elhinni, hogy ez lehetséges! Ő úgy tudta, hogy Capri szedi a tablettát! Akkor meg mi lehetett az ok? De... ez már nem lényeges. Az eredmény viszont annál inkább! "Az én gyerekemmel terhes? Terhes?" Letaglózta a tudat, hogy születhet egy 4. gyereke. Ugyan már nem fiatal, és Capri is sokkal érettebb, mint mikor Ewan születésétől rettegett, de megszülethet egy kis emberke, aki a kettejük közös része. Ettől egyszerre lett izgatott, és merült fel benne ezer kérdés. Tudta, hogy ha a nő gyereket akar szülni, akkor lassan ideje lenne, bár mostanában már nem ritka, ha valaki harminc, vagy akár negyven fölött szül. De akkor is! Nem tudta elhinni, hogy ez megtörténhet velük! Gondolataiból felocsúdva, melyek kevesebb, mint egy perc alatt száguldottak át fején, a nő után sietett.
- Meddig akartad eltitkolni? - fogta meg a karját, mikor utolérte.
- Mit számít? Már tudod - még mindig ideges volt.
- Igenis számít! Ez a kérdés engem is legalább annyira érint, mint téged. Nem hagyhatsz ki belőle. Mit akartál tenni? Megpróbálni eltitkolni? De meddig?
- Ameddig legalább azt tudom, hogy ÉN mit akarok.
Martin kicsit lenyugodott, mikor rájött, hogy talán nem az amúgy is érzelmileg labilis és ijedt lányon kéne kitöltenie a feszültséget holmi csip-csup ügyekből származólag.
- Értem. Ne haragudj. Sejtem, hogy ez borzalmas rémálomként tűnhet fel előtted. De te se szereted, ha kihagynak egy téged érintő dologból, ami ráadásul ekkora horderejű is - állította meg a nappaliban.
- Igazad van - nyugodott meg a lány - És most mit csináljunk?
- Ezen nem nézhetünk keresztül. Le kell ülnünk megbeszélni a dolgot. Egy életről kell dönteni. Ha akarsz, elvonulhatsz gondolkodni. Nem zavarlak.
- Nem, nem hagylak ki belőle. A te részed is benne van, jogod van dönteni.
- Köszönöm, hogy ezt megértetted - biccentett.
Bólintott majd kérdőn nézett a férfire.
- Mindjárt az elején felmerül a kérdés, hogy akarod-e egyáltalán ezt a gyereket - támasztotta össze ujjait egy sátrat formázva velük, miközben az asztalon könyökölt.
- Nem tudom - ült le a lány is mellé - Én... nem biztos, hogy képes lennék ezt végigcsinálni. Nem tudom. Egyszerűen nem érzem, hogy meglenne bennem mindaz, ami ehhez kell.
Martint ez szíven ütötte. Érezte, hogy a szíve meglódul egy pillanatra, és agya tiltakozik a lehetőségtől, hogy az ő gyerekét megfosztaná az élettől. Nagyon mélyen nézett a szemébe: - Komolyan így érzed?
- Nem tudom! - fakadt ki újra - Sosem éreztem magam ennyire tanácstalannak!
- Arra gondolj, hogy képes lennél-e kioltani egy életet, ami belőlünk van? Ismered az abortusz kockázatait, igaz?
- Természetesen - nézett rá - Egyikbe sem merek beleugrani. De tudom, hogy más nem hozhatja meg ezt a döntést helyettem. Nem lennék képes megölni - horgasztotta le a fejét, majd újra felemelte és barna tekintetével Martra nézett - Te mit szeretnél?
A férfi hátradőlve hangosan fújta ki az orrán a levegőt. És elgondolkodva nézett rá. Ő tudta, hogy mit akar, csak azt fájt neki, hogy a lányt eleve foglalkoztatja a terhesség-megszakítás gondolata. - A babát.
- Értem - elgondolkodott - Magabiztosnak kellene lennem. Céltudatosnak. De nem az vagyok. Bennem van a hiba? Zsó is tudta, hogy mit kar, már másnap eldöntötte. Én meg napok óta vacillálok.
- Más vagy, mint Zsó, és ez a hozzáállásod valószínűleg arra is visszavezethető, hogy te nem terveztél gyereket az életedbe, és most megijedtél tőle, hogy mégis lehet. Annyira embertől függő ez a dolog...
A lány csak keserűen rámosolygott, majd a padlót kezdte fixírozni. Jól esett neki, hogy párja kiáll mellette, de nem érezte át az érzéseit. Nem érezte azt a magas fokú bizonytalanságot, félelmet és döntésképtelenséget, amit ő.
Martin elgondolkodva nézett kedvesére. Ő is bizonytalanságot érzett. Tartott a döntésétől. Bár ő sem volt biztos benne, hogy mi is lenne a helyes, a legjobb döntés. Egy gyerek nagy felelősséggel jár. Nem tudta, Capri hogyan venné az akadályt, ráadásul már ő is túl volt az ötvenen. Nem lenne túl fiatal apja a gyereknek, az biztos. Nem tudta, hogy ez milyen hatással lenne később a fejlődésére. Mert mi van akkor, ha mondjuk vele történik valami, és itt marad a lány egyedül a gyerekkel? Érezte, hogy egyre bizonytalanabb lesz.
- Ez nem jelent jót - nézett rá a lány.
A férfi bólintott - A döntés a te kezedben van, elvégre ez számodra nagyobb horderejű lehet mind testileg, mind lelkileg.
- De nem hozok meg olyan döntést, amivel nem értesz egyet.
- Én... azt hiszem, támogatnálak, bárhogy is döntesz - fixírozta az asztallapot.
- Remek - állt fel, hogy eltűnjön valahol a lakásban. A férfi láthatólag visszakozott, ez őt is elbizonytalanította. Akárhogy is dönt, az rossz döntés lesz. Ha megöli azért, ha életben hagyja azért. Látta párja pillantását. Az első 'örömhullám' lecsengése után nyilván úgy gondolta, hogy meggondolatlanul mondta ki, hogy akarja a kicsit. Mégiscsak egyedül kell döntenie.
Martin némán nézett rá összekulcsolva kezeit az újságon. Nem tudta, hogy mit gondoljon. Nehéz helyzetbe kerültek. És csak sejtései lehettek, hogy Capriban milyen érzelmek dúlhatnak. Tudta, hogy valószínűleg valamennyire negatívan befolyásolná a kapcsolatukat, ha az abortusz mellett döntene, de nem tudta, hogy mennyire változnának az érzéseik egymás iránt. Félt ettől. Rettegett, hogy elveszítheti, hogy elhidegülhet tőle, hogy őt hibáztatná. Nagyot sóhajtva temette kezeibe az arcát, és megpróbálta száműzni negatív gondolatait a fejéből, ami nehezen ment. Pár perc gondolkodás után újra ránézett. Látta a barna szemekből sütni a bizonytalanságot. - Láthatod rajtam, hogy bennem is kétségek merültek fel a kérdéssel kapcsolatban, de úgy érzem, afelé hajlok, hogy adjuk meg a lehetőséget neki az életre. De tartom azt az álláspontomat továbbra is, hogy a tied a döntés oroszlánrésze.
- Hajlasz - ismételte meg, majd megfordult és felment az emeletre.
Martin ijedten nézett utána. Ahogy megismételte ezt a szót, rájött, hogy hibázott. De nem ment utána. Most már a lányon állt a dolog.
Capri az erkélyen ült. Szokásához híven elmerült a gondolataiban. Egy jó ideje el sem mozdult innen. Megijedt. Sokkal jobb lett volna, ha Martin biztos a döntésében és nem csak 'hajlik' valami felé. Úgy érezte, hogy ezt a döntést ketten kell meghozniuk, és abban a döntésben mindkettejüknek 100%-ban biztosnak kéne lennie. Erre a férfi ráhagyta teljes egészében, mintha csak az ő gyerekéről lenne szó, mintha Martnak semmi köze nem is lenne hozzá... Ez fájt neki. Megfordult a fejében, hogy elveteti, de a gondolatra is görcsberándult a gyomra. Képtelen lenne megölni, hisz a gyerek nem kérte, hogy 'hozzák létre', nincs joga megölni. Meg melyik épelméjű nő lenne képes megölni a gyermekét? Párja hozzáállása nem sokat javított a helyzetén, úgy érezte, hogy akármilyen döntést is hoz, azt majd egyedül kell végigcsinálnia. Érezte, hogy nem fogja megölni a kicsit, de megrettent a tudattól, hogy Martin nem akarja esetleg a gyereket. Egyedül nem biztos, hogy képes lesz belerázódni a dologba, a tudatba, hogy anya, az egész életmódba. Valakire vigyáznia kell, nevelnie kell, tanítania kell, és mindezt a lehető legjobban. Egyszerűen felelőséggel tartozik egy életért.
Martin órákig rótta a köröket a házban, majd a hátsóudvarban egymás után szívva a cigiket. Ideges és kétségbeesett volt, mert nem tudta, hogy mi lesz a döntés. Ez idegesítette. Saját maga és a hülye kétségei idegesítették. Rosszul beszélt. Nem segített a lányon, holott neki kellett volna támogatnia, utat mutatnia már csak az élettapasztalatából kifolyólag is. De annyira furcsa és váratlan volt a helyzet! Suzanne-nal ilyen nem volt. Ott mindhárom gyereket szívesen fogadták. Na jó, ha őszinte akart lenni magához, Calo születése előtt volt pár probléma és feszültség köztük, de a fia születése után minden rendbe jött. Egy ideig. Aztán válás lett a vége, bár nem ez volt a kiváltó ok. De félt tőle, hogy hibázik, hogy hibázott, és most kétségek közt hagyta a lányt. Nem is értette magát, hogy miért szenved itt össze-vissza. Megtorpant, és feltett magának két kérdést: "Szereted Caprit? - Igen! Akarod a közös gyereketeket? - Igen! Na tessék, ennyi az egész, Mr. Martin Gore!" - korholta magát, és elindult a nő kedvenc gondolkodóhelyére: az erkélyre.
Mikor felért, látta, hogy mozdulatlanul és sápadtan ül az asztalnál a távolba meredve. Nem tudta, hogy mire jutott, de kíváncsi volt. Tudta, hogy mellette kellett volna maradnia végig. Halkan ült le mellé.
A lány ránézett. Volt valami hideg a tekintetében, neheztelt rá, hogy egyedül hagyta, neheztelt rá a rosszul fogalmazott mondataiért.
- Mit szeretnél? - nézet rá - Tudni, hogy mire jutottam egyedül?
Martinnak rosszul esett ez a mondat és a hangszín, de jogos volt.
- Megérdemlem, hogy így beszélsz velem, tudom jól. Hülye vagyok. Meg voltam zavarodva. Hirtelen jött ez az egész, és elborult az agyam. De tisztáztam magamban. Én szeretném ezt a gyereket, ha te is.
- És ez a végleges döntésed vagy esetleg változhat?
- Végleges - mondta, és nem mutatta, hogy célba talált a szúrós megjegyzés.
Bólintott - Hát, ezt jó tudni, nem szerettem volna egyedül végigcsinálni, ha ellenkezett volna a döntésünk.
- Ezek szerint nem ellenkezik? - csillant meg a remény a zöld szemekben.
- Nem.
Martin megkönnyebbülten felsóhajtott és halványan elmosolyodott. - Ennek igazán örülök.
- Örülök, hogy örülsz - mondta sokkal lágyabb hangnemben, mint az előző két mondatát, miközben elnézett a távolba.
Martin óvatosan megfogta a kezét. - Sajnálom, ha megbántottalak.
Felé fordult és ismét elmosolyodott jelezvén, hogy nincs probléma.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés