|
52 - The Line Begins To Blur
2007.05.04. 11:48
"What a wicked game to play, To make me feel this way"
52.
Sophie tényleg igyekezett visszafelé. Mindig furcsa érzés töltötte el, ha volt anyósáékhoz vitte a gyerekeket, vagy ha ők jöttek hozzájuk. Elkerülhetetlen volt, hogy szóba kerüljön egykori férje, és a tény, hogy Ewan egyre inkább hasonlított apjára. Visszaérve egy nagyot sóhajtott mielőtt belépett volna a házba. Dave-et a nappaliban találta meg. A férfi épp kapcsolgatott a csatornák között miután elpakolt.
- Itt is vagyok. Siettem - ült le a kanapéra.
A férfi némán üdvözölte – Szóval - kezdett bele -, úgy érzem, hogy beszélnünk kell az álmaidról... a gyűrűdről... meg úgy mindenről.
- Igen, ezzel én is így vagyok - nézett a lassan elsötétülő tv-képernyőről Dave-re - Hallgatlak...
- Nem tudom, hogy miért érzed, amit érzel, hogy miért álmodsz, vagy miért hordod még mindig a jegygyűrűdet. De nem akarom, hogy én legyek az oka. Szeretném, ha közösen megoldást találnák rá, mert ez neked se jó és nekem se jó. Én szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
- El fogok menni egy pszichológushoz - jelentette ki amin már napok óta rágódott - Nem tudom másképp hogyan tudnám ezt az egészet megoldani. Nem akarok álmodni, de ezt már említettem. Azt hiszem, bűntudatom van - idegesen felnevetett - Most biztosan megint átkozod Ericet, mint a Szigeten, hogy még halála után is keresztbe tud tenni.
- Nem, erről szó sincs - csóválta meg a fejét.
- Ne haragudj, kissé kikészít ez a helyzet. De nem bírok többet virrasztani, bármennyire is akartam, és tettem éjszakákon át. Nem akarok megőrülni. Szükségem van egy szakemberre, azt hiszem... - gyűrögette tanácstalanul szoknyája szegélyét.
- Nehogy azt hidd, hogy őrült vagy. Csak egyszerűen ezt nem bírod egyedül. Szerintem helyesen cselekszel.
- Köszönöm... hogy megértesz, és nem tartasz gyengének úgy, mint én saját magamat - futott át egy ideges mosoly az arcán - A másik dolog meg... tudom, hogy utálod a gyűrűmet, hogy zavar... - forgatta meg ujjaival a szóban forgó tárgyat gyűrűsujján.
- Olyan, mintha nem hozzám tartoznál - mondta csendesen.
Zsó egy percig némán meredt a csillogó fehérarany tárgyra, amire mindig annyira vigyázott. Nem tehetett róla, egyszerűen voltak tárgyak, amikhez hihetetlen módon tudott kötődni. De Dave mondata mélyre hatolt a lelkében. - Igen, igazad van. Tényleg olyan, mintha nem tartoznék hozzád... - sóhajtott egyet nehézkesen, majd végig a kezét nézve lassan lehúzta magáról az ékszert. Egy percre még az ujjai között tartotta, majd óvatosan letette az alacsony dohányzóasztalra.
Gahan figyelte a mozdulatot, érezte, hogy minden egyes pillanat az agyába ég. Hálásan pillantott a nőre.
Zsó egy percig még a gyűrűt nézte, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg megtette-e, amit tett. Valahogy csupasznak és védtelennek érezte magát, de valamilyen szinten mintha kicsit fel is lélegzett volna. Fájt neki, hogy rá kellett szánnia magát erre, de remélte, hogy Dave-ért megéri. Könnybe lábadt szemmel nézett rá, de nem engedte, hogy kibuggyanjanak. - Volt időm végiggondolni - fűzte hozzá.
Dave szó nélkül, védelmezőn vonta magához. Tudta, hogy milyen nehéz volt ez a nőnek. Neki is az volt.
- El akarod rakni? - suttogta belesimulva az ölelésébe kicsit elcsukló hangon.
- Én?
- Úgy értem előlem. Nem tudom, hogy mi lenne a jó... ha láthatnám, amikor akarom, vagy ha te tudnád, hogy hol van.
- A te gyűrűd. Semmi jogom nincs eldugni előled. Még én is őrzöm a sajátom. És néha... szükségem van rá, hogy emlékezhessek.
- Jól van - fordította a fejét újra a szinte vádlón csillogó gyűrű felé - Tényleg meg fogok bolondulni. Félek tőle. Félek a következményektől, vagy azoknak a lehetőségétől, vagy én nem tudom. Hibásnak érzem magam, de nem tudom megfogalmazni miért. Nem tudom, miért vetül rám Eric árnyéka. És... mondd csak... neked is ilyen nehéz volt elválni a gyűrűtől, vagy csak én dramatizálom szokás szerint túl?
- Persze, nehéz volt. Nagyon. Több évig az a gyűrű nagyon sok mindent jelentett számomra... aztán már hirtelen semmitmondóvá vált. Ezt nem emésztettem meg könnyen. A válás után nagyon sokáig hordtam én is.
- Akkor megértesz... - súgta kicsit megkönnyebbülten - Tudod, Dave, nekünk sokban hasonlít az életünk, még ha egyszerre teljesen más is... - öntötte szavakba egyik zavaros gondolatát továbbra is a mellkasára hajtva a fejét.
Elgondolkodott - Ez igaz.
- Sajnálom, hogy el kell viselned a hülyeségeimet. Borzasztóan hiányoztál, mióta nem láttalak - vallotta be.
- Örömmel viselem el a hülyeségeidet - mosolyodott el - Te is hiányoztál - adott egy puszit a homlokára.
- Remélem, hogy hamar túl tudok lépni ezeken az álmokon - jegyezte meg - Bár nem tudom, hogy miért kezdődtek el... - mélázott.
- Majd a szakember megmondja. Nem a te dolgod kideríteni.
- Igazad van, megint csak - emelte fel a fejét és nézett a szemeibe - Mióta is kellett nélkülöznöd engem? – kérdezte pár perc múlva.
- Hát, őőőőő... már idejét sem tudom - mosolyodott el.
- Jaj, azért nem lehetett azért az olyan hosszú idő - simogatta meg a mellkasát kedveskedve.
- De, nagyoooooooon hosszúúúúúú…
- Mi a hosszú? - nyalta meg egy halvány mosollyal az ajkát.
- Az idő…
- Igazán? - csúsztatta egyik kezét Dave lábai közé.
- Igeeen... - nyögte elhalón.
- Talán szeretnéd kihasználni, hogy a gyerekek nincsenek itthon? - simogatta tovább gyengéden.
- Naná! - mondta, majd felállt és Zsót is felkapta, hogy a halóba vigye.
Zsó a férfi ajkára rátalálva hagyta magát, hisz neki is hiányzott már az érintése, a csókjai, maga a férfi. Menet közben emlékezetből kinyúlt, és lekapcsolta a lámpát. Egy pillanatra még visszanézett a félhomályban megcsillanó gyűrűre, de aztán lehunyt szemmel fúrta fejét a férfi vállába.
Capri az otthonában ült és dolgozott. Zoé izgatottan várta az apját. Mára megbeszéltek egy találkozót. Mart mondott valamit, hogy valamiről beszélniük is kéne. Nem nagyon akart a férfivel beszélni, fájt neki minden egyes közösen eltöltött perc, mégis vágyott rájuk. Inkább nem akart ezekre gondolni, belevetette magát a fogalmazásba, ami lánya miatt nem nagyon ment.
A szőke férfi nagyot sóhajtva állította le a motort a ház előtt, amiben Capriék is laktak. Magában átgondolt pár dolgot körülbelül ezredjére is, aztán biccentett, és kiszállt. Felment a lépcsőn, majd mindjárt be is csöngetett háta mögé rejtve Zoé előzetes szülinapi ajándékát.
Az ajtó csakhamar kinyílt és feltárta a mosolygó kislányt, aki nemsokára az apjára is vetette magát.
- Szia, bogárkám! - nyomott egy cuppanós puszit a hamvas pofira - Na, jó voltál?
- Mikor nem? - kérdezett vissza a lány és felnevetett.
- Ravasz válasz! Nos akkor mindjárt át is adnám ezt itt ni, előszülinapi ajándék gyanánt - vette elő az eddig a háta mögött rejtegetett színes csomagolópapírba csomagolt ajándékot.
- Hűűűűűűűűűűűűűűű… te csomagoltad? - nevetett rá lánya.
Capri a kérdést hallván felnevetett. Ahogy elképzelte Martot szenvedni a csomagolópapírral...
- Hát... ööö... igen - kacsintott lányára - Tudom, hogy nem tökéletes, de a célnak megfelel, nem? Úgyis két másodpercen belül széttéped a csomagolást, nem? - mosolygott vissza rá leguggolva Zoéhoz.
Zoé már szaladt is, hogy a szoba közepére leülvén feltárja a csomagot.
Martin Caprira mosolygott, majd leült mellé a kanapéra és üdvözölte őt a múltkori puszihoz hasonlóval, majd újra lányuk felé fordult, nehogy lemaradjon a reakciójáról, mikor meglátja az ajándékot.
- Anya, anya néééézd! - kiáltott fel a kislány, ahogy az anyja előtt termett - Nézd mit kaptam apától!
- Jól van, nyugalom - nevetett fel Capri - Így nem látom, ha hadonászol. Mutasd csak - vette át a kislánytól a plüsskutyust - Édes. És jó puha.
- Igen! - nevetett fel Zoé, majd az apjához ment, hogy egy puszival és egy szoros öleléssel köszönje meg az ajándékot.
- Gondoltam addig beéred ezzel is, amíg nem kapsz egy igazit - mosolygott le lányára, majd Caprira pillantott.
A kislány biccentett, majd eltűnt a szobájában.
- Mert gondolom fog kapni, nem? - kérdezte a vörös hajú nőre nézve.
- Fog, de egy kicsit később. Amíg ennyire fiatal nem akarok bevállalni egy kutyát.
- Hát jó, végül is te érzed, hogy mennyire vagytok leterhelve - vonta meg egy kicsit szomorkásan a vállát - De lenne két dolog, amiről beszélni szeretnék veled.
- Hallgatlak.
- Először is szeretnék kérni tőled valamit, pontosabban valakit. Ha lehetséges, szeretném magammal vinni egy vagy két napra Zoét a hétvégén.
A lány érdeklődve tekintett rá.
- Hogy a második nap találkozhasson újra a testvéreivel is - fűzte hozzá óvatosan.
- Vagyis elvinnéd Suzanne-hoz? – kérdezte.
- Nem ő a lényeg - komorult el a tekintete kicsit.
- Ezt most felejtsd el - jelentette ki - Nem ott van a hiba, hogy el akarod vinni Zoét. Nem is ott, hogy Caloékkal találkozhasson. Vannak elképzeléseim arról, hogy miket művelsz azzal a nővel Martin. Nem tűröm meg a lányom közelében - sziszegte.
Martin meglepődött a heves kitörésen egy pillanatra - Miért, mit tenne vele? Most komolyan...
- Egyszerűen nem vagyok hajlandó eltűrni az éppen aktuális 'partnernőidet' a lányom közelében, világos? Az, hogy te mit csinálsz velük hidegen hagy, de Zoét nem engedem a közelükbe. Neki sincs arra szüksége, hogy érezze, hogy gyűlölik, hogy lássa az apját úgy, ahogy nem kéne.
- Ez a szöveg túlontúl ismerős - nézett el egy pillanatra cinikus mosollyal az arcán, de még ha a lány nem is tudta, nem neki szólt ez a gesztus, hanem saját magának - És Sue miért gyűlölné őt? Egyszer sem mondott vagy tett ellene semmit. Az egy dolog, hogy ti ketten utáljátok egymást, de a kicsi ellen soha egy rossz szót sem szólt.
- Miért? - csattant fel. Iszonyatosan dühös lett. Tudta túlontúl jól, hogy milyen érzés egy olyan környezetben lenni órákig, ahová nem akar menni, ahová az apja vitte, ahol gyűlölték. És sejtette, hogy Suzanne nem szívesen tűri el Zoét a közelében - Mert én vagyok az anyja! Gondolkozz már! Vagy téged annyira nem érdekel az egész, a lényeg az, hogy a szukád mellett lehess?
- Kérlek, ne beszélj így - súgta ingerülten - Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy nem érdekel, hogy hova viszem Zoét. Ha ennyire zavar Suzanne, akkor legfeljebb magamhoz hívom meg Caloékat, és akkor nem találkoznak. Egyébként pedig nem a szukám. Ő is a gyerekeim anyja, akivel próbálok továbbra is elfogadható kapcsolatban maradni.
- Abban biztos vagyok... - jegyezte meg epésen.
- Ha arra célzol, még mindig nem vagyunk együtt - morogta vissza. Nem akarta felemelni a hangját, mert tudta, hogy lányuk meghallhatja a szóváltásukat.
- Nem arra céloztam - vetette oda gúnyosan.
Ekkor tűnt fel Zoé.
A lányka komoly arccal masírozott eléjük. Érezte a feszültséget kettejük között. Tudta, hogy valami nincs rendben. - Anya! Miért nem akarsz elengedni? - kérte számon a vörös hajú nőt.
Mart elkomorodva nézett vissza volt kedvesére.
- Megvan rá az okom Zoé. Ne vond kétségbe.
- Miért ne vonjam? Honnan tudod, hogy én mit akarok? Én apával akarok menni!
- Nem - jelentette ki - Tudom, hogy szereted apádat, de nem.
- Miért? Nem akarod, hogy a testvéreimmel lehessek? Miért akarsz eltiltani? Miért nem lehetek apával?! - fakadt ki egyre inkább kipirulva, kis kezecskéit ökölbe szorítva.
- Nem erről van szó. Ezt még nem értheted, mert kicsi vagy. Ez olyan… bonyolult - felelte ingerülten az anyja. Most nem volt abban az állapotban, hogy elmagyarázza lányának az amúgy is bonyolult helyzetet.
- Persze, kicsi vagyok. És azt hiszed, hogy tudod, hogy mit érzek? ÉN szeretek Sue néniéknél lenni! Szeretek a testvéreimmel lenni. Itthon nem lehetek velük, és apával sem! - mutatott a férfira kétségbeesetten - Mert nem engeded! Nem akarod, hogy velem legyen ő sem! Utálom, hogy ilyen önző vagy! Utálom, hogy ezt csinálod velem is! - kiabálta a végére már teljesen piros arccal.
- Zoé, nem... - kezdte volna Martin, de Capri a szavába vágott.
- Akkor menj apáddal! - vágta rá a nő - Talán engem vádolsz azért is, mert az apád nem él velünk?! - csattant fel.
- Igen! - kiáltotta vissza elvékonyodott hangocskáján - Te nem engeded, hogy velünk legyen! Hogy szeressen engem! - fakadt ki potyogó könnyekkel - Te akartad, hogy így legyen! Hallottam, mikor telefonáltál. Miattad nem élhetek egy normális családban! Olyanban, mint az oviban a többi barátom!
Martin döbbenten ült a helyén, és nézte a két lányt. Azt megállapíthatta, hogy Capri szókimondóságát lánya is örökölte.
Capri egy pillanatra megütközött - Jól van! Akkor menj apáddal! Ha ennyire gyűlölsz menj, és hagyj itt engem! De ne felejtsd el előbb megkérdezni apádat, hogy valójában miért is nem élünk együtt! Majd ő elmeséli, ebben biztos vagyok!
- Capri, ezt nem kéne - szólt rá Martin egy szúrós oldalpillantással.
- Nocsak... félnél neki elmondani az igazat? Úgyis lesz rá lehetőséged. Veled akar menni. Hát csak tessék!
- Nyugodj meg, kérlek! - súgta visszafojtva idegességét - Kicsi ő még ehhez.
- Utállak! - fakadt ki utoljára a lányka anyjának címezve, majd zokogva elrohant a szobájába görcsösen szorítva magához a plüsskutyát, és hangosan bevágta az ajtót maga után.
Az anyja a kezébe temette az arcát. Próbálta visszafogni a sírógörcsét. Hogy tudta ennyire elcseszni a dolgot? Más körülmények közt nem hagyta volna, hogy hozzáérjen, de akárhogy is, jólesett neki a férfi érintése. Nem lett volna szabad Zoéra vetítenie mindazt, amit Martin miatt érzett. De a kislány egyszerűen rosszkor jött elő a kérdéseivel. Ő meg rajta vezette le a dühét. A saját lányán! Hogy lehetett ilyen? Hogy tehette ezt? Könnyei utat találtak a felszínre.
Martin csitítgatóan sugdosott neki, miközben finoman magához húzta. - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Majd megérti - ringatta finoman - Nem a te hibád, hanem az enyém. Nem kellett volna elcsesznem az életünket.
Kétségbeesetten kapaszkodott a férfibe. Egyre panaszosabban kezdett zokogni. Minden kijött rajta, amit az elmúlt fél évben élt át. Fájt neki, hogy nem lehetnek egy család, fájt látnia, hogy Zoé milyen nehezen tud csak elszakadni az apjától, hogy Martinnak 'kapcsolata' van Suzanne-nal, hogy egyedül van Zoéval és most a lánya is gyűlöli.
- Vidd el, kérlek - kérte rekedten, mikor zokogása egy kicsit alábbhagyott, de a könnyei még mindig folytak.
- Biztos vagy benne? - nyúlt az álla alá finoman, hogy a könnyes szemekbe nézhessen.
- Igen. Nem eldobni akarom magamtól. Csak kell egy kis egyedüllét és ő is boldogabb veled. Kérlek, vidd el.
- Jól van, de előbb próbálj meg egy kicsit megnyugodni - húzta magához megint, és az arcát és a haját kezdte simogatni. Sejtette, hogy a nőnek nem lehet könnyű az élete a lányukkal. Annyira szívesen segítene neki, annyira szívesen visszajönne hozzájuk, de... de most nem hozhatta fel ilyen állapotban ezt az ötletet. Most nem vázolhatja fel jövetele második okát...
Finoman visszahanyatlott Mart mellkasára. Olyan jó volt végre a karjaiban lennie. Ha csak egy kis ideig is.
Pár perc múlva, mikor úgy érezte, hogy Capri kezd kicsit nyugodtabbá válni, vonakodva ugyan, de eltolta magától, és két keze közé fogta az arcát, hogy egészen közel hajolva nézhessen mélyen a szemébe. - Ne aggódj, vigyázok rá. Pihend ki magad, vagy gondold át a dolgokat, aztán visszahozom és beszélünk, jó? És ne aggódj, nem fog Suzanne-nal találkozni.
Halványan elmosolyodott - Rendben - mondta halkan - És köszönöm. És ne haragudj, hogy mindent a fejedhez vágtam.
- Semmi gond. Megértelek - mosolyodott el kicsit szomorkásan, majd a még kipirosodott szemmel is gyönyörű nő szájára pillantott, aztán vissza a szemébe. Mielőtt meggondolta volna magát, finoman odahajolt hozzá eltüntetve a pár centi távolságot szájuk közül.
Egy kicsit meglepődött. Kiélvezte a pillanatot. Érezte, hogy a férfi bátortalan, de nem akadályozta meg semmiben. Martin nem akarta elriasztani a lányt. Egy kicsit talán ő is meglepődött merészségén, ezért a röpke csókot hamar befejezte, majd végigsimított a nő arcán, és felállt, hogy elmenjen lányáért. Mielőtt kilépett volna az ajtón, azonban még egyszer megkérdezte: - Biztos, hogy ezt akarod? Biztos, hogy elvigyem?
Bólintott csupán. Sajnálta, hogy az a pillanat olyan rövid volt, de a kevés néha több. Jelen esetben ez nagyon is igaz volt.
Martin bekopogott lánya ajtaján, és halkan be is nyitott. A csöppség az ágyán a takaró alatt kuporogva sírdogált.
- Zoé... Zoé, kicsim - húzta le óvatosan a takarót a fejéről.
A kislány nagy szemeivel ránézett.
- Nyugodj meg, kisvirág - törölt le egy nagy könnyet a zölden pislogó szemek alól.
- De nem mehetek veled! - fakadt ki.
- Szeretnél? - simogatta meg a haját.
- Nagyon!
- Akkor szedd össze pár cuccodat, mert magammal viszlek, jó? - mondta szelíden.
- Tényleg? - pattant fel az ágyán a lány - Hogy-hogy?
- Anya elengedett. Most egyedül szeretne lenni, hogy végiggondoljon pár dolgot - Mart magában elhúzta a száját az ismerős mondaton, amit egyszer Ewanéknak is elmondott Eric halála után. - Tudod, nagyon megbántottad az előbb. Sokat sírt. Szeretném, ha majd bocsánatot kérnél tőle. Ő nagyon szeret téged, csak kicsit talán túlságosan félt a csalódásoktól, ami persze érthető.
A kislány az alsóajkába harapott - Én nem akartam bántani őt, de... de ő is bántott engem. Miért nem érti meg, hogy én szeretlek téged? Miért nem lehetek veled?
- Tudja, hogy szeretsz engem, csak rosszul esik neki - hogy sejtéseim szerint azt hiszi -, hogy úgy mutatod, mintha engem jobban szeretnél. Tudod, nem olyan egyszerű ez a helyzet. Ne őt hibáztasd. Én voltam a ludas annak idején. Ha hibás kell, akkor itt vagyok, tessék - fogta meg a kis kezeket, amik között még mindig ott volt a szorongatott plüsskutya.
- De miért? Mit tettél?
- Tudod, kicsim, apu nagyon csúnya dolgot csinált, amit azóta sok ezerszer megbánt - sóhajtott.
A lány kérdőn nézett rá.
- Megütöttem anyát - bökte ki súgva - Hidd el, nem vagyok büszke rá. Én megértem anyát, hogy elköltözött veled. Nagyon rossz voltam.
- De... de miért bántottad? - súgta vissza Zoé - Miért? - kérdezte értetlenül. Nem tudta elképzelni, hogy az apja bántotta az anyját.
- Ez egy nagyon bonyolult ügy. Majd ha kicsit idősebb leszel, elmesélem az egészet, jó? Majd a kocsiban röviden elmondom - fűzte hozzá, mikor látta, hogy lánya tiltakozna - Most viszont menjünk, hogy anya pihenhessen.
Bólintott majd leugrott, hogy a szekrényéhez lépve összeszedje a cuccait.
Mikor kilépett Zoé nyomában az apjával Capri már egészen rendbe szedte magát, hogy elbúcsúzhasson a lányától. Magához ölelte, majd elengedte. Tudta, hogy most egy kicsit huzamosabb ideig nem fogja látni, mint pár nap. Felegyenesedett és hálásan tekintett a férfira.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj - súgta a fülébe Martin, majd egy puszit nyomott a járomcsontjára.
A nő halványan rámosolygott, majd félreállt az útból. Zoé még egyszer ránézett, majd megindult az ajtó felé. Martin figyelve lányára követte, majd az ajtóból visszapillantott, és szomorkásan elmosolyodott. Nem így gondolta, hogy Zoé vele jöjjön, de a helyzeten egyelőre nem tudott változtatni. Tudta, hogy pár perc múlva elhalványítva a negatívumokat, örülni fog neki, hogy lánya vele lesz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés