|
70 - The Line Begins To Blur
2007.07.26. 02:12
"All of my memories keep you near..."
70.
Pár órával később Dave kopogott az ajtón. Zoé azóta sem került elő, így a ház kísértetiesen csendes volt. Martin csüggedten vánszorgott az ajtóhoz. Arca merev volt, vállainak beesettsége miatt azonban úgy nézett ki, mint akinek mázsás súlyokat raktak a testére és a lelkére. És így is érezte magát.
- Szia. Gyere be - nyitotta ki Dave-nek az ajtót - Zsó?
Dave belépett. Ő is elég ramatyul nézett ki. Pont úgy, mint aki elveszített egy barátot. - Teljesen kibukott. Megígértettem vele, hogy nem csinál semmit, de a biztonság kedvéért eltűntettem mindent, amivel kárt tehet magában. Beszéltem a hullaházzal. Azt akarják, hogy minél előbb vitessük el a... a testet.
Martin összeszorította a szemét egy pillanatra és nagy levegőt vett, de nem kezdett újra sírni.
- Értem - válaszolta nagyon halkan - Köszönöm. Kérsz valamit? Esetleg inni?
- Nem, köszönöm. Mart... nem találtál valamit a ruhái közt? Bármit, ami az ilyen esetekre íródott, hogy hogyan akarja, hogy... eltemessük? Vagy... nem jártál a lakásán?
- Még... még nem tudtam visszamenni a lakásába. Itt meg nem hagyott sok mindent - vonta meg a vállát lassan leülve a nappali kanapéjára. Még erről a bútorról is Capri jutott eszébe. Selia szomorú tekintettel feküdt a fotel mellett. Érezte, hogy valami rossz történt.
- Akarod, hogy én...?
- Nem, nem... kösz... majd én. Nem tudom, hogy Zsó esetleg... velem akar-e jönni...
- Megkérdezem. Zoé, hogy viseli?
- Szerinted? Reggel mondtam el neki.... azóta nem mozdult ki a szobájából. Istenem, annyira fáj így látnom őt! Ő szenvedi meg a legjobban... - fogta két keze közé a fejét - Egész életét végig fogja kísérni... Amúgy is bántották az óvodában miattam, ezek után mi lesz?
- Amúgy is új óvodába kerül ha... ha hozzád költözik.
- Igen... Nem éppen így képzeltem el, ahogy visszaköltözik - hajtotta le a fejét, majd vállai hangtalanul újra rázkódni kezdtek.
Dave némán vonta magához barátját. Nem szólt semmit. Értelme sem lett volna. Martin erősen kapaszkodott belé, és nem szégyellte, hogy könnyei lassan átáztatják barátja vállán a pólót. Dave erősen tartotta barátját. El sem tudta képzelni, hogy mennyire egyedül érezheti magát.
A nő az ágy mellett kuporgott a földön, körülötte elhasznált papírzsepik tucatjai hevertek, amúgy is sápadt arca az utóbbi napoknál sokkal beesettebb lett. Még jó, hogy nem látták így a gyerekei, akik pár napja Eric szüleinél vakációztak. Majdnem felsikoltott a telefon hangjára. Ahogy a kijelzőn meglátta Dave számát, keserűen jegyezte meg magában, hogy pár órája még mennyi mindent megadott volna azért, hogy ő hívja végre, de tudta, hogy most csak szomorú témáról értekezhetnek. Nem akart beszélni vele. Senkivel sem akart. Gyászolni akart. Abban úgyis jó volt... Vágott egy cinikus grimaszt, majd remegő kezeivel felvette a mobilját. Alig találta el a zöld gombot.
- Szia - szólt bele a férfi.
Válaszul először csak egy szipogást kapott, majd kierőszakolt magából egy "sziát".
- Azért hívlak, mert Mart, érdeklődik, hogy majd vele akarsz-e menni Capri lakására körülnézni.
Zsó vagy egy percig nem tudott megszólalni az újabb rátörő zokogástól, befogva a telefont hajtotta hátra a fejét, ahogy egész teste beleremegett a sírásba. Dave így is tisztán hallotta, hogy párja felzokog. Tudta, hogy fáj neki. Türelmesen várta meg, míg Zsó újból szóhoz jut.
- I..igen... megyek... - nyögte ki végül - Mikor? - szipogott.
- Minél hamarabb. A hullaház azt akarja, hogy szállítassuk el a testét.
Zsó most már nem is próbálta leplezni fájdalmát. Annyira ismerős volt neki a helyzet!
Kiejtette a telefont a kezéből és csak zokogott és zokogott. Lelkében feltépődtek a sebek, és összekeveredett a két haláleset. Azé a két emberé, akiket mindennél jobban szeretett egykoron. És most mindkettő halott. Mindketten itt hagyták őt a kínban...
Dave bontotta a vonalat. Tudta, hogy Zsó egy darabig most nem lesz beszélőképes.
Visszament Marthoz - Mikor akarsz indulni?
- Ha lehet, még ma kora délután. Csak azt nem tudom, hogy mit csináljak Zoéval. Nem akarom elcipelni oda ilyen hamar...
- Ha akarod, akkor itt maradok és vigyázok rá.
- Megköszönném... - suttogta.
Dave csak biccentett válaszul - Zsó is veled megy.
- Rendben. Remélem fogom tudni benne tartani a lelket... - sóhajtott egy nagyot, majd felállt, hogy ránézzen Zoéra.
Zoé már csak halkan sírdogált az ágyába temetve az arcát. Egyszerűen nem tudta elfogadni a tényt, hogy az anyja.... hogy meghalt. Ez biztos csak valami gonosz trükk, vagy ilyesmi. Kopogtatásra lett figyelmes. - Menj el! - mondta indulatosan rekedt hangján.
- Kicsim... bemegyek... - mondta Martin lassan és óvatosan belépve a szobába.
A szíve összefacsarodott a látványra és elgondolkodott, hogy vajon menyit bír ki egy emberi lélek.
Lánya szinte gyűlölködve nézett rá, könnyáztatta arcával.
- Kicsim, ne nézz így rám, kérlek! Nekem is nagyon fáj - ült le az ágya szélére.
Zoé vagy két lépéssel húzódott félre mellőle. Úgy érezte, hogy egyedül maradt. - Haza akarok menni! - jelentette ki.
- De... kicsim... nem lesz ott... hiába mész vissza... - suttogta rekedten.
- Miért mondod azt, hogy meghalt? Miért mondasz nekem ilyet? Anya nem halhatott meg! - tört ki ellene.
- Sajnálom kicsim... de láttam őt - bökte ki nagy nehezen, összeszoruló torokkal.
A kislány újra felzokogott - Én is meg akarok halni!
- Nem! Drágám, ne mondj ilyet! - zárta szorosan a karjaiba kétségbeeséssel a hangjában, és már a gondolattól is potyogni kezdtek a könnyei.
- Miért hagyott itt minket anya? Miért? - kérdezte, miközben kétségbeesetten kapaszkodott az apjába.
- Nem volt választása, édesem. Nem akart elmenni.
- Gyűlölöm őt! Itt hagyott! Egyedül!
- Ne gyűlöld, kérlek! Nem tehet róla. Ő nagyon szeretett téged. Sosem akart fájdalmat okozni neked. És nem vagy egyedül, kicsim! Itt vagyok neked én. Vagy én már nem is számítok? - halkult el a végére.
Lánya nem felelt, csak folyamatosan sírt az apjába temetve magát.
- Jól van kicsim, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj... - ismételgette a hátát simogatva, próbálva csitítgatni Zoét hosszú perceken keresztül.
Majd megszakadt a szíve, hogy így látja. Abba bele se mert gondolni, hogy akár őt is elveszíthette volna, ha Capri magával viszi... Azt már nem bírta volna a szíve. Azt már nem...
Zoé egyre keservesebben zokogott, mígnem teljesen ki nem merült. Végül elcsendesedett és elaludt. Martin nehéz szívvel takargatta be és állt fel, csak hogy percekig nézhesse lányát. Most még erőteljesebben látta a sírástól vörös arcon Capri vonásait, és ettől szinte fizikai fájdalmat érzett. Lassan kilépett a folyosóra, ahol fejét a hideg falnak támasztotta pár percre, aztán összeszedte magát valamennyire, és elment letusolni és összekészülődni. Még Zsóért is el kell mennie. Dave a konyhában ült. Egy néma pillantással búcsúzott el Marttól, mikor a férfi kilépett a bejárati ajtón, hogy Zsóval együtt a miamii lakására menjenek.
A nő borzalmasan festett. Vállai és arca beesett, szemei kisírtak, tagjai remegtek, ahogy a hátsó ülésen Martinba kapaszkodott. A sofőr próbált nem figyelni a sírására. Erőtlenül lépett ki Capri lakása előtt a taxiból. Martinnak kellett támogatnia. Ahogy Sophie felnézett az épületre, újabb könnyek csillogtak a szemeiben, majd Martin finom noszogatására beléptek az épületbe. Mart némán nyitotta ki a kulccsal a zárat. Az ajtó hangtalanul tárta fel a narancssárgás vidám falakat. Minden ugyanúgy volt, ahogy Capri utoljára hagyta őket. A férfi szinte még érezte a parfümjének az illatát. Halkan, ugyanakkor félve lépett be. Tudta mit kell keresnie. Valami végrendeletszerűséget. Reménykedett benne, hogy a nő még az afrikai útjai során gondolt erre, hisz nagy volt az esélye akkoriban, hogy a dolgok rosszul süljenek el. Emiatt sokat is veszekedtek...Visszanyelte feltörni készülő könnyeit és a háló felé vette az útját.
Zsó csak állt a nappali közepén remegő ajkakkal, és nézte az ismerős berendezést. Emlékezett rá, mikor először jött ide, oh milyen élesen... Akkor zörrentek össze Eric-kel olyan csúnyán, és... a látogatása előtti estén csalta meg őt Martinnal... Utána mentek innen Caprival a kiállításra, amit meg kellett nyitnia, majd leléptek, hogy megleckéztessék a fiúkat.... és Capri akkor jött össze újra Martinnal... Nem mert megmozdulni perceken keresztül, csak a könnyeit nyelte. Aztán az egyik polchoz lépett végül, és ő is keresgélni kezdett úgy vigyázva a tárgyakra, amiket a kezébe fogott, mintha attól tartana, hogy Capri mérges lenne rá, hogyha valamelyiket leejtené.
Mart kinyitotta a ruhásszekrényt és végignézett rajta. Fent megakadt a szeme a törölközőkön.... ahhoz is kapcsolódott egy emléke. Ahogy ehhez a szobához és a fürdőhöz is. Komoly önuralomra volt szüksége, miközben óvatosan benyúlt a ruhák közé és elkezdte átkutatni őket. A jellegzetes illatok megcsapták az orrát. Nem fog sírni. Már nincs miből.
De Zsónak volt, mikor megtalált egy fényképalbumot. Ismerte jól. Capri azóta vezette szinte, mióta megismerték egymást. Rengeteg kép volt róla Martinon és Zoén kívül kettejükről is. Bulik, összejövetelek, barátok, beszélgetések, hülyülések, és képek a családokról. Ahogy lapozott egyet, könnyes tekintete megakadt egy képen, ami nem sokkal a Sziget után készült róluk. A képről Capri, Martin, Dave, Eric és ő maga mosolygott vissza. Nem hitte volna, hogy a szíve tud még jobban fájni, de tudott. Érezte erősödni a mellkasában a nyomást, ahogy végigsimogatta a képet. Majd megőrült a tudattól, hogy már csak hárman élnek ötük közül.... Már csak hárman....
Ekkor kicsúszott egy boríték az egyik oldal közül. Zsó lehajolt érte, és közelebbről szemrevételezte, de mivel nem volt a borítékon semmi, kinyitotta.
A szétnyílt lapról barátnője kézírása köszönt vissza.
Ez volt az, amit kerestek. Zsó hangtalanul kezdte olvasni a szöveget:
Kedves Megtaláló!
Mivel elég veszélyes munkát űzök, úgy gondoltam, hogy ideje lenne végrendelkeznem, az esetleges halálomra való tekintettel. Tény, hogy nem hivatalos, de én így szeretném, ha lezajlana a temetésem.
Ha esetleg meghalnék, miközben a munkám végzem mindenképp, hozzatok haza Afrikából! Ez fontos! Nem akarok ott maradni. Túl sok mindent láttam ahhoz, hogy tudjam, mi történne velem. Ha sikerült hazahoznotok (mert nem biztos, hogy sikerül), akkor értesítsétek a családom. Ha ezen is túl vagytok, akkor rátérhetünk a temetésre. Még évekkel ezelőtt „megálmodtam” ezt. Mindig elnéztem a hagyományos temetéseket. Le a földbe, aztán kész. Én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy egy fadobozban temessetek el, 2 méter mélyen, a hidegbe és a sötétbe, hogy kijárhassatok emlékezni rám.
Nem akarom rabként végezni. Ha megvan a testem, akkor kérlek, hamvasszátok el. De ezt nehogy otthon tároljátok, vagy eltemessétek! Vigyetek ki egy sivatagba. Az mindegy, hogy melyikbe, csak legyen eldugott, nyílt, szabad és vad helyen. Aztán valaki – lehetőleg idegen, de ehhez nem ragaszkodom – szórjon szét a szélben. Ne legyen ott nagy tömeg, csak egy ember. Miért? Talán, mert nem akarom, hogy lássák, hogyan szűnök meg létezni? Vagy a fájdalomtól akarom őket megkímélni? Nem tudom pontosan. Ne változtassátok tengerre a helyszínt, kérlek. Nem a vízben akarok „tovább élni”, hanem a szélben. Az az igazi szabadság. Nem tudom, én ezt mindig úgy képzeltem, hogy a lélek tovább él valamilyen formában. Van, aki megragad – főleg a földbe temetettek – és ez nekik jó is így. De én nem akarom így végezni. Így van esélyem, hogy a szeretteim közelében maradhassak…(ostobaság igaz?) A lányomnak kérlek, ha nagyobb lesz, magyarázzátok el, hogy miért történt ez. Talán sosem fogja megérteni. Talán igen. Martnak meg üzenem, hogy ne haragudjon rám.
Ez az életem. Sokat veszekedtünk emiatt, és pár év múlva abba fogom hagyni, hisz ismerem a veszélyeket, de jelenleg még nem megy. Remélem, egyszer megérti. Zsó: szeretlek és örülök, hogy megismerhettelek, hogy ebbe együtt keveredtünk bele és, hogy velem vagy és voltál. Mindig.
Aláírás és dátum
Zsó hangosan felzokogott, noha eddig is folytak a könnyei. A neki szóló mondat... Még soha egy sem talált ennyire az elevenébe. Térdre esett a levéllel a kezében. Az album nagyot puffanva ért földet mellette. Összegörnyedve ült hátra a sarkaira, majd fájdalmasan zokogva kuporodott össze még kisebbre.
Martin kilépett a hálóból a tompa zaj hallatán. Odalépett a nő mellé, leguggolt hozzá és átkarolta - Mi az? - kérdezte aggódva.
Zsó csak arra volt képes, hogy a kezében szorongatott papírt Mart kezébe nyomja, majd saját magát átölelve tovább zokogott.
A férfi elolvasta a szöveget, majd ő is Zsó mellé rogyott a földre, hogy együtt sírjanak tovább.
Egy idő után Zsó összecsiholt némi értelmet hasogató fejéből, és rekedten kinyögte a mellkasához szorított albumra gondolva: - Ezt... ezt megtarthatom? - hüppögte akadozva.
Martin csak bólintott.
Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideig sírt ott a padlón kuporogva. Tudat alatt felfogta, hogy Martin egy idő után elment telefonálni egyet, illetve összeszedett jó pár cuccot, amikért időközben el is jöttek az emberei, hogy kivigyék a reptérre. A lakás többi tárgyáért majd később eljönnek. Most inkább Zoé cuccaiból készített össze, illetve farmerkabátjának belső zsebébe csúsztatta Capri egyik karcsú parfümös üvegét, ami még őrizte imádott illatát, és a végrendeletet.
Végül menniük kellett. Zsó tudta, hogy Mart Dave-nek telefonált, hisz ő intézi a hamvasztást. Valószínűleg barátnője teste már útban van egy kemence felé... Csak egy kilónyi hamu marad belőle. Ennyi. És azt is el fogja fújni a szél! Teljesen kimerülten kuporgott a kocsi majd a repülő ülésén arra gondolva, hogy barátnője családjának is mekkora fájdalom lesz ez az egész.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés