The Sweetest Perfection

(A legédesebb tökéletesség) 

Megjegyzés: Eme iromány a Wrong Side Of Town fórum tagjaival íródott on-line. A fanfiction születésében közreműködött Mauka, Capricornus, Orchidett és Useless-girl. A történet teljes mértékben kitaláció, nem megtörtént eseményeken alapul. Bővelkedik erotikus jelenetekben, így aki még nem töltötte be a 18. életévét, kérjük, gondolja meg, hogy elolvassa-e. Mi szóltunk. :D Kellemes olvasást!

A mű írásának kezdete: 2007. áprilisa

1.

Fel sem nézve a könyvemből bandukoltam a rakparton, amikor a cipőfűzőm hirtelen kioldódása miatt lehuppantam egy padra, ahol már ugyan ült valaki ölében egy térképpel, de még kényelmesen elfértem mellette.

Nem törődtem a mellettem ülővel. Bekötöttem a cipőfűzöm, hogy továbbmenjenek, de ekkor a mellettem ülő férfi megszólalt.

- Elnézést, tudnál nekem segíteni? - kérdezte angolul, reménykedve benne, hogy megértem a kérdést.

- Hogyne - válaszoltam neki angolul és felnéztem a cipőmről, majd nyeltem néhány nagyot ijedtemben.

A férfi nem volt más, mint... ANDY FLETCHER!

Zavartan pislogtam egyet, miközben éreztem, hogy arcom pírban ég.

- Szóval, tudnál nekem segíteni? - kérdezte újra, látván, hogy nem reagálok semmire.

- Na, igen, hogyne. Mit tehetnék érted? Keresel valamit? Engedd meg, hogy bemutatkozzam, bár már megtettem egyszer a Four Seasons előtt, amikor találkoztunk.

- Igazán? - kérdezte a férfi, megpróbált visszaemlékezni - Ne haragudj, de nem emlékszem.

- Semmi gond. Nem csodálom. Ennyi rajongó közül nem is várom el, hogy emlékezz rám. Nos, akkor... mit is szeretnél megtudni? - néztem rá kicsit összeszedettebben.

- Nem tudnád véletlenül megmondani, hogy van-e erre olyan delicatess bolt, ahol Godiva csokit árulnak? Dave be van pörögve, muszáj leszedálni, ezzel le lehet, szóval muszáj szereznem!

Megpróbáltam visszafogni kitörni készülő nevetésem és komoly arcot vágni, miközben kinyögtem a választ - Persze. De neked ehhez térkép kell?

- Mert nem igazodom ki a városban, és senki sem volt, aki eljött volna velem. Mart nyomta a kezembe a térképet, én meg jól elszórakoztam vele kiszínezve pár dolgot rajta, látod? - mutatta a leányzónak a néhol összefirkált papírt. - A múzeumokat zöldre, a templomokat kékre, a turistáknak jelölt boltokat pirosra, minthogy ez volt a sürgősségi eset. Igazán hálás lennék, ha tudnál nekem segíteni, netalán odakalauzolni, biztos vagyok benne, ha lenyugodott, Dave is nagyon hálás lesz neked. Megpusztul a napi csokiadagja nélkül, és ami vele volt azt már mind felfalta. Valami időjárás változás okozhatja, nem mondott az előrejelzés vihart?

Kicsit döbbenten néztem rá, majd feleltem - Persze, elvezetlek. Egyébként nem, nem mondtak semmi vihart. Nem lehet, hogy Dave alapból ilyen...?

- Lehet, hogy a korral jár... - vonta meg a vállát elvigyorodva, miközben felállt, és várta, hogy kövessem példáját.

- Nos, nem tudom, ragaszkodik-e Dave a Godivához, mert, ahhoz hívnod kell egy taxit, ki kell mennünk egy soroksári raktárhoz, de ez elég hosszú ideig fog tartani, bírja Dave?

- Biztos, Martin van vele - vigyorodott el gonoszul.

Éreztem, hogy meglódul az a mocskos fantáziám. - Lefoglalja a fölös energiáit, vagy mi? - tudakoltam sunyit hunyorítva, miközben egy taxi után kajtattunk.

- Nekem néha úgy tűnik, csak fölös energiája van - mondta sóhajtozva.

„Hajjaj, Duracell Dave!”

Eközben Mart és Dave...

- Állj már le, Dave! Az őrületbe kergetsz ezzel a járkálással - szólt rá a szőke Mr. Gore megelégelve barátja idegesítő körözését.

- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Elegem van abból, hogy mindig megszabod, mit és hogyan tegyek! Ugye nem kell emlékeztesselek, hogy miért is írtam meg azt a szólólemezt...

Martin csak grimaszolt egy amolyan 'hülye pöcs’-öset.

Dave idegesen dobolni kezdett az ujjaival az ablaküvegen, miközben magában motyogott valamit.

Ekkor Martinnak hirtelen beugrott, hogy Fletchnek már rég vissza kellett volna érnie: - Te Dave! Hagytad, hogy Fletch egyedül mászkáljon ebben az idegen városban? Már rég itt kéne lennie! El fogunk késni... és persze már megint miattad.

- Szar ügy. Nekem KELL a napi csokiadagom! Anélkül nem tudok működni, és ezt a rajongók fogják megszívni! Elvégre azért fizetnek, hogy egy jó kis showt adjunk elő, aminek természetesen én vagyok a leglátványosabb eleme, úgyhogy fogd be, vagy inkább hívd fel Fletch-t, hogy hol az istenben van már a csokijaimmal! - grimaszolt Dave hátrapillantva.

Martin egy szó nélkül hívta Fletch-et a mobilján, majd a kicsörgő telefont Dave kezébe nyomta - Beszélj, te vele, te vagy akkora szükségben!

- Hol vagy te... - sziszegte bele Gahan a telefonba, mikor szerencsétlen társa felvette és szembesült csokimániás frontemberével. - Fletch! Az istenit, merre jársz? Már 40 perce, hogy elmentél. Hát már egy rohadt csokivásárlást sem lehet rád bízni?

Azonban, mivel Fletch éppen a laptopjában mélyedt el, ahol is szignálnia kellett egy fontos szerződést, kedvesen megkérte a mellette ülőt, hogy válaszoljon a hívásra.

- Őőőőőőőőő... i-igen? - szóltam bele bátortalanul.

- Kivel beszélek? - akadt meg meglepetten Dave a szitkozódásban meghallva a bátortalan női hangot.

- Mr. Gahan, a legjobb úton vagyunk a kedvenc Godiva csokoládéjához, de azt meg kell értenie, hogy ez még segítséggel is némi időbe kerül, megadjam esetleg a raktár címét önnek is, ha hamarabb szeretné...

- De ki a fene maga?! - csattant fel a férfi. Kezdett elvonási tüneteket mutatni.

- Egy önfeláldozó járókelő, akinek lenne jobb dolga is, mint hogy magának kajtasson holmi csokoládék után! - kaptam fel a vizet a férfi hangnemét hallva. Nehogy már azért, mert híres ember, így beszéljen velem!

- Khmm, azt mondja egy járókelő, és mégis hogyan kerül Andrew mellé a kocsiba? Úgy értem, nos mindegy, igen, ha lenne szíves megadni a címet, és elnézést kérek faragatlan viselkedésemért.

Lediktáltam a címet. Gahan egészen tűzbe jött, mikor hallotta, hogy lassan odaérünk és visszük neki a csokijait.

- Szerintem készülj fel, hogy tíz percen belül itt fog loholni a nyakunkban - csukta le a laptopja tetejét a vörös hajú férfi, és rám nézett egy kis mosollyal az arcán. - Ha csokiról van szó, bármire képes.

- Úgy érted Andy, bármire?- kérdeztem összeharapva az ajkaimat. Mielőtt válaszolt volna, csak rám nézett merően és megcsóválta a fejét.

Egészen felvillanyozódtam. Vajon milyen, amikor Dave Gahan bármire képes pusztán pár tábla csokiért? Hiába: fantáziám egészen beindult.

Perverz kis agyamban már szövögetni is kezdtem még perverzebb gondolataimat. Eszembe jutott a kérdés, hogy vajon Martint is magával rángatja-e az énekes, és hogy ez miként befolyásolná tervem kivitelezését... Közben végre megállt az autó a raktárnál.

Ahogy kiszálltunk megpillantottam a raktár ajtajában egy targoncányi csokit és határozottan dévaj kedvem támadt.

Gahan már nagyon nem bírt magával: amint beléptünk az ajtón Andynek esett, hogy ő követeli a csokiját és azonnal akarja az összeset. Engem félrelökött az útjából, így egy díványon landoltam. Mart csak fejcsóválva állt fölöttem, de nem engem figyelt: a kirohanó Gahan után nézett szánakozva.

- Nem tudom elhinni, hogy megint ekkora hisztit csinál a csokijai miatt! - sóhajtott. - Ez évről évre rosszabb lesz? - kérdezte félhangosan, majd észrevett engem is, és karba tett kézzel felém fordult.

- Segíthetek felállni, hölgyem - kérdezte legszebb gála-mosolyával az arcán.

Úgy éreztem, hogy mentem elolvadok. Sikerült bólintanom, és pár pillanattal később éreztem, ahogy Martin, ez a szőke szexisten felsegít a kanapéról... bár inkább magamra rántottam volna.

- Milyen udvarias... Köszönöm - jegyeztem meg vadítón elmosolyodva. Nem tudtam megállni.

- Nos, próbálom az image-ünk romjait óvni.

- Ennyire katasztrofális lenne a helyzet? - kérdezett közbe Andy. Csak a hangját érzékeltem, énem többi része leragadt Martnál. A Dm-ből mindig is ez a két férfi (Gahan és Gore) volt az isten Feltch-t loosernek tartottam... főleg a mai napi térképes akciója után. Azok a zöld szemek!

- Sosem lehet tudni, Fletch. Sosem lehet tudni.... - válaszolt társának a szőke szexisten, miközben elég alaposan végigmustrált szája szegletében egy kis mosollyal. Úgy tűnt, tetszem neki. Wow! Ez azért nem kicsit felvillanyozott. Kezdett visszatérni bátorságom.

Letaglózva álltam ott és arra gondoltam, nem tudnék-e ügyesen visszaesni az ágyra.

Bárhogy próbálkoztam semmi nem jutott eszembe. „Tűnés Fletch, tűnéééés!” De nem tűnt el. „A pokolba veled!”

Így hát elszakadtam Mart bűvölő tekintetétől és javasoltam neki, hogy siessünk a bömbölő nagy gyerek segítségére, aki már nem kiabált, hanem leszegett fejjel, üveges tekintettel, bénultan meredt maga elé.

Már-már a sírás szélén állt. Andy pár méterrel előtte ingerelte a csokijával.
- Mi a fenét műveltek?! - csattant fel Mart.

- Először ez a raktáros nem akart adni csokit - mutatott a duzzogó-kétségbeesett Dave egy döbbenten álldogáló férfira, aki jobbnak is látta, ha gyorsan valami munka után néz -, aztán Fletch megszerezte a csokim, és nem akar adni a szemétje! - gorombult be a végére, és fenyegetően elindult a vörös férfi felé.

Odaléptem hozzá és a kezemben lévő luxusminőségű, 70%-os kakaótartalmú belga csokit a tenyerébe tettem, majd pedig azt hittem menten ott halok meg Dave forrón vágyakozó tekintetétől, a gond csak az volt, hogy az a csokit volt hivatott megolvasztani és nem engem.

De azért így is kiélveztem a látványt. Végül elfordultam a csokinak eső férfitől és Martra néztem. Tudtam, hogy mennem kéne, de nem akartam! Kérlek marasztaljatok, kérlek, kéééérleeeeeeeeeek! De tudtam, hogy ennek az esélye 1:10000000000000000000000000000 - hoz.

Martin, mint aki mindent ért, úgy nézett vissza egy bugyileolvasztó pillantással rám. Kinyitotta isteni száját, és megszólalt jellegzetes hangján:

- Valamivel meg kell hálálnom neked a segítséged. Nem bírtam volna sokáig - bökött fejével Dave felé. Még ez a mozdulata is iszonyatosan szexi volt!

- Ja, nem tesz semmit. De ha már felajánlottad... - rándult egy kis mosolyra a szám. - Mire gondoltál egyébiránt?

- Mit szeretnél? - szűkültek kicsit össze a zöld szemek.

- Hááát... Mit ajánlasz? - fontam keresztbe melleim alatt a kezeimet ezzel nem véletlenül jobb belátást biztosítva a dekoltázsomba. "Ezek a női praktikák...." - gondoltam mosolyogva.

Mart úgy reagált, ahogyan vártam. Férfiösztönök. Halványan és féloldalasan elmosolyodott, szemeiben az oly jellegzetes fény csillant.
- Nos, ha felajánlanék egy napot... az együttessel?

Éreztem, hogy szívverésem őrült módon felgyorsul a lehetőség hallatán. - Azt hiszem, őrült lennék, ha ezt kihagynám... - méláztam el, majd álszerénykedve folytattam: - És nem leszek a terhetekre? Nem szeretnélek feltartani vagy akadályozni titeket...
Közben gondoltam egyet, és végighúztam ujjbegyeimet alsóajkamon, csak hogy lássam, hogyan reagál.

- Ugyan, dehogy leszel a terhünkre! - legyintett, majd a pillantását rabul ejtette a mozdulatom. Szinte láttam, ahogy a tekintete fokozatosan elsötétül egy árnyalattal.

- Remek. Akkor... mi az első pont? - kérdeztem tőle, majd tekintetemmel direkt megkerestem a másik két tagot is, nehogy már azt higgye, hogy egyet füttyent, és már ugrom is - pedig igazából de, viszont ezt még nem kell tudnia.

- Összeszedjük a fiúkat és Anton ismerteti a mai napi teendőket. - pillantásával követte az enyémet.

- Rendben, csak előtte telefonálok párat, hogy ne aggódjanak értem. Addig ha gondolod, szedd össze a barátaidat - intettem feléjük, majd meg sem várva válaszát hátat fordítottam neki, és már a fülemnél is volt a telefon, hogy beteget jelentsek.

Gyorsan lerendeztem a telefonom. Mire visszafordultam, addigra már a három DM tag nézett rám várakozón: Andy elvarázsolva, Mart várakozón, Dave meg kielégülten.

- Remélem, egy darabig nem rángatnak bele olyan őrültségbe, mint "csokiszerzés a fél városon át" - dünnyögtem végignézve rajtuk, de leginkább Dave-nek címezve a korábbi faragatlan viselkedése miatt.

- Bocsánat - mondta halkan a férfi, mindent megbánva nézve rám. Azonnal bólintottam, hogy nincs harag. Miért is lenne?!
- Akkor menjünk - ajánlotta fel Martin, majd éreztem, hogy belém karol és úgy vezet, hogy ne tévedjek el.

A fiúk tudták, hogy merre kell menni, így hamarosan egy szálloda belsejében találtam magam, ahol a srácok megkapták a tennivalók listáját. Andy külön utakon járt általában. A fiúk zenéltek, ő ügyintézett. Ezt minden rajongó tudta. Meg a srácok amúgy se szerették a sajtókonferenciákat és a díjátadásokat, mindig Andyt küldték mindenhova. Nekem legalább is így tűnt. És a szállodai megbeszélés igazolta a feltételezésem: a srácok odaadták Andynek a papírjaikat, rábízták azokat a dolgokat, amit nem nekik feltétlen kellett elintézni, így nekik valamivel kevesebb dolguk volt. Mikor Mart látta kérdő tekintetem, hogy ez azért mégis szemétség Fletch-csel, megszólalt:
- Így több időnk van rád - felelte egy ruhaleolvasztó mosoly kíséretében. Rögtön elálltam a 'nah jó, most megvédem Flech' nevű projectemtől.

- Pontosan. Ki kell hogy engeszteljünk, amiért felborítottuk az egész napodat a hülye csokimániámmal. Érdekes érzés, mikor rám tör - mosolyodott el kisfiúsan Dave is, aki ettől csak még imádni valóbb lett. - Mit szólnál hozzá, ha elvinnénk a stadionba a hangpróbára? Persze csak ha érdekel... - vetette föl kedvesen. Most hogy megette a csokiadagját, egészen kiegyensúlyozottan viselkedett.

- Ha érdekel? Viccelsz? Persze, hogy érdekel! Sosem voltam még hangpróbán! Mindig is érdekelt, hogy hogyan dolgoztok! - lelkesültem fel. Ez azzal járt, hogy elkezdett ömleni belőlem a szó. Végül Mart mosolyogva hallgatott el, mutatóujját az ajkaimra téve.
- Vegyél levegőt is - nézett rám mosolyogva. Éreztem, hogy térdeim meggyengülnek, annyira édes volt a férfi!
- Akkor induljunk - vetette fel az ötletet Dave és kinyitotta az ajtót, hogy egy Gahanes-lovagias meghajlással előreengedjen... ENGEM!

Úgy éreztem magam, mint aki részeg. Nem lehetett a fejemről levakarni a mosolyt, és a boldogsághormonok is sikongatva dolgoztak bennem, ahogy kiléptem az ajtón ragyogón rámosolyogva Mr. Lovagiasság Gahanre, miközben számon még mindig éreztem Martin ujjának érintését. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet velem. De mégis. Hamar odaértünk a csarnokba - legalábbis nekem gyorsan telt minden pillanat, amit velük tölthettem.

A fiúk bocsánatkérő pillantással ugrottak fel a színpadra. Vagyis Gahan egy párduc ügyességével felpattant, míg Martin felmászott, de én így is imádtam. Én leültem egy közeli székre, elfoglalva ezzel valaki helyét a DM háttércsapatból, de nem túlzottan érdekelt a dolog. A színpad még elég katasztrofálisan nézett ki: mindenhol kábelek, a normális mérettől kezdve, az egészen vastagig, a kivetítő elemek még darabokban voltak. De a mikrofonok már álltak és Mart magára akasztotta a kedvenc gitárom. Gahan beszélt pár szót Antonnal, aki valamilyen csoda folytán gyorsabban ért ki, mint mi, majd odalépett a mikrofonhoz. Várakozón nézett barátjára. Mart szöszmötölt egy kicsit a gitárjával, majd felnézett a várakozó Dave-re és rávillantott egy mosolyt. Dave visszamosolygott. Ez a pillanat egy életre az emlékezetembe vésődött, pedig, csak egy szempillantásig tartott. Gahan a mikrofonhoz fordult, majd játszani kezdtek, de játékukat viszonylag sűrűn megszakították a szakemberek, akik most ellenőrizték a hangok beállításait. Martinnal eljátszattak pár akkordot többször is, aki békésen tűrte a műveletet, bár látszott rajta, hogy nem épp ez tartozik a kedvenc tevékenységei közé. Gahan néha grimaszolt, mikor kedvenc számait a kedvenc részénél szakították meg.

Én csak ültem, ámultam és bámultam, és próbáltam minél több képet elraktározni magamban. Aztán a homlokomra csaptam, és a válltáskámból előkotortam a digitális gépemet, ami nélkül ritkán indulok el otthonról. Szóval előszedtem, és mindjárt készítettem is pár képet, mikor Dave szemvillanásából láttam, hogy nem ellenzi a dolgot. Egyre inkább felbátorodtam, és gondolva egyet felálltam és messzebbre is elsétáltam, felmásztam pár ülőhelyhez is, hogy mindenhonnan készítsek pár képet, aztán a színpad elé is odamerészkedtem. A fiúk töretlenül próbáltak tovább. Elég fárasztó tevékenység.

Gahan még rá is játszott. Begyakorolta a színpadi mozdulatait, így nem egy képem született, amik pikánsabbak voltak az átlagnál. Persze ennek én csak örültem. Aztán Gahan az egyik szám után közelebb hívott magához és megkérdezte:
- Nem lenne kedved vokálkodni egy kicsit? Nagy segítség lenne.

- Mi? Hogy én? - nevettem fel hitetlenkedve, és Martra pillantottam megerősítést várva arra, hogy ez csak egy poén volt.

A szőke férfi bólintott. Lefagytam. Én? Énekelni? Ezer éve nem énekeltem már, ki tudja, hogy menni fog-e még?
- Dave, ez nagyon megtisztelő, de nem hinném, hogy menne.
Gahan csak legyintett.
- Tiszta a hangod?
- Hát, évekkel ezelőtt még az volt, de az évekkel ezelőtt volt! Nagyon sok évvel ezelőtt.
- Ugyan, ezt nem lehet elfelejteni. Nah gyere - nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen a színpadra.

Kicsit bizonytalanul fogtam meg meleg kezét, és hagytam, hogy felhúzzon. Tudtam, hogy baromira remegni fog a hangom. Hagytam, hogy beállítsanak a megfelelő helyre egy mikrofon mögé. Ahogy felpillantottam, elállt a lélegzetem és végigborzongtam. A stadion ebből a szemszögből teljesen más volt. Félelmetes. Óriási és tiszteletet parancsoló. Ha belegondolok, hogy egy turné alakalmával szinte minden este megtöltenek egy ekkora, vagy ennél nagyobb csarnokot is... Hihetetlen energia áramolhat egy-egy koncert alkalmával. Talán Dave sem véletlen imádja azt, amit csinál. Elkalandozó gondolataimból egy technikus kicsit türelmetlen kérdése zökkentett ki. Látszott rajta, hogy nem örül túlzottan a jelenlétemnek, mert elvonom a fiúk figyelmét, és ezzel feltartom a munkájukat. Meglepetésemre magyarul szólalt meg - aztán rájöttem, hogy hát miért is ne lenne magyar az illető, ha itthon vagyunk?
- Figyel rám? - kérdezte az alacsony vékony férfi. Mikor biccentettem, folytatta: - Először be kell állítani a mikrofont, úgyhogy mindenféle szavakat mondj bele, aztán jön majd a zene. Minden tiszta? Mehet?
Bizonytalanul bólintottam. Tudtam, hogy baromira fog remegni a hangom.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés