16.

A hirtelen beálló csöndben csak a zihálásainkat lehetett hallani. Martin édes kis semmiségeket sugdosott a fülembe, bár nem fogtam fel mindet, mert még mindig magamon kívül voltam. Kezeim még mindig kétségbeesetten markolták azt a szerencsétlen lepedőt, ahogy a plafonra ziháltam. Nem igazán fogtam fel még mindig semmit, pedig pár perc már eltelt a csodás pillanat óta. Teljesen letaglózott a szőke. Totálisan.

- Köszönöm neked Martin ezt a hihetetlen élményt.
- Hmm, én is neked. Nagyon érzéki vagy, forr benned a szenvedély, imádom!
- Jaj, Martin, ne már!
- De, de, imádnivaló vagy. Tudod David kérdezett tőlem valamit, tudod mit, igaz?
- Azt hiszem. Hogy lehetnék-e a szeretője.
- Nem. Ő azt kérdezte lehetsz-e a kettőnk szeretője.

Egy pillanatig csak néztem a zöld szemeibe, melyek elégedetten, de komolyan csillogtak.
- Na ne! Tényleg azt akarjátok, hogy szívinfarktust kapjak?! - dőltem vissza az ágyra a mellkasomhoz szorítva egy párnát, amibe a fejemet is temettem. Már csak a lehetőségtől is mocskos és boldog gondolatok kezdtek rajzani a fejemben. Voltak bőven. "Ezt nem hiszem el!" - suhant át a fejemen.

- Na mit szólnál így a dologhoz? - kérdezte, és mintha bizonytalanul tekintett volna rám.
- Martin, én, én nem...
- Nem akarod? Így nem jó?
- Martin, te drága, én nem hiszem el...Csak nem hiszem el…nem hiszem el..
- Gondoltuk, te vagy az, aki úgyis tud kettőnkről mindent, és hát mindkettőnkkel voltál és fantasztikus vagy az ágyban, ezt bátran mondhatom. Kíváncsi, kísérletező és bátor vagy, bevállaltad szó nélkül mindazt, amit csináltunk. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem tartozik a napi rutinodhoz.
- Hát nem, tényleg nem. De hát ti ketten, ti vagytok az én isteneim! Martin, tényleg komolyan gondoljátok? Nem valami buta vicc vagy fogadás? Bármit megtennék értetek, bármit. Békaügetésben elmennék Los Angelesig, vagy egy évig agárkutya lennék a Londoni pályán. Nézz rám Mart, a szemembe és kérlek, úgy válaszolj!
- Soha, soha, soha nem játszok senki érzelmeivel, soha. Túl sokan és túl sokat tették már az én érzelmeimmel, hogy tudjam, mennyire fáj - válaszolta. Nem is mondtam semmit, csak úgy átöleltem a nyakát, hogy majd megfojtottam.
- Na és Dave? - kérdeztem.
- Ha akar valamit némileg manipulatív tud lenni és nagyon nyomul, de ez csak befolyásolást jelent, nem hazugságot. Végtelen egyenes ember és próbál nagyon korrekt lenni mindenkivel. Nos, hirtelen természetű, de te imádod azt a forró vérét nem igaz?
- Az már biztos. Több mint némi áhítat, amit érzek. Szeretem őt.
- Ezért mondtam Dave-nek, hogy rendben. Figyelj most rám! David nekem a fontosnál is fontosabb, ha kihasználnád, vagy visszaélnél az érzelmeivel, nem állok jót magamért.
Teljesen megdöbbentett. Nem azt mondta, hogy vele ne játsszak, a másik szeretőjét féltette. Nagyon...féltette...

Hátrébb húzódtam egy kicsit, hogy kényelmesebben tudjak a szemébe nézni. Nem szakítottam meg a komoly szemkontaktust, de azért megsimogattam a tarkóját, ha már úgyis ott volt a kezem. Komolyan néztem rá. Tanulmányoztam az arcát. Mindazt, amit az utolsó mondata jelenthet. Mindazt, amit eddig megtudtam és átéltem velük. Csakis velük.

- Megesküszöm neked, ha kéred, mindarra, ami számomra szent, soha szándékosan bántani nem fogom sem őt, sem téged, sem senkit, aki számotokra fontos.
- Rendben, elfogadva. Ne haragudj, hogy keményebb voltam, de, de… - elfordította a fejét és nem nézett rám.
- Martin én..
- Nem, ne mondj semmit, semmit, kérlek. Elpusztít ez a szenvedély, elpusztít ez a… ez a…
-...szerelem?

Most rám nézett és megismételte: - …ez a szerelem... igen.
Felállt odament a hűtőhöz és egyben felhajtott egyenesen az üvegből úgy két deci whiskyt.
- Meg ne szólalj! Szeretsz így vagy sehogy - nyögött fel.
- Szeretlek így.
- Gyere, gyere, ide a karomba! Meg kell hogy szokj bennünket, nem olyanok vagyunk, mint mások. Rettenetes szerelem, ez fájni fog neked. Biztosan akarod?
- Ha fáj, legalább érzem, hogy élek - válaszoltam neki és rámosolyogtam - Tartom majd a fejed, ha kell, drága…
- És rohansz velem keresni Davidet, ha eltűnik! Hol lehet már? - nézett fel az órára.
- Ne aggódj, nagyfiú, tudja, mit csinál.
- Na látod, mind a háromban tévedtél.

- Mert aggódsz, mert gyakran egy elveszett kisfiú, aki nem tudja mit csinál? - néztem a szemébe újra, miközben kibontakoztam a karjai közül, és a viszkis üveg felé nyúltam, hogy rácsavarjam a kupakot - ami az egyik heppem volt -, de aztán meggondoltam magam, és kortyoltam egyet. Sosem szerettem a viszkit, de úgy éreztem, hogy most kell egy kicsi ennyi izgalom után. Arcomon átfutott egy fintor, aztán visszacsavartam a kupakot, és leraktam az üveget a helyére, hogy visszatérhessek Marthoz.

- Aggódom, de mennyire, lusta a drága, és amikor mégis így elrohan, hirtelen, ilyenkor valami beleveszi magát az agyába. Nem igen számítható ki mit fog csinálni. Aztán mikor már megőrültem az aggodalomtól, általában könnyeden betoppan, és úgy tesz, mintha mindvégig a nappaliban ücsörgött volna a tv előtt. Ez még rendben lenne. De időnként nem toppant be, volt, hogy napokig. Fogalmam se volt merre jár, és amikor előkerült borzalmasan nézett ki. Tele volt sebekkel és Istenem segíts.. Volt, hogy nagy nehezen valami lehetetlen helyen találtam rá, lehetetlen állapotban...

- Ez a... depressziója miatt van? - kérdeztem halkan és óvatosan, Mart kulcscsontját nézve, amin furcsán tört meg az ablakon beszűrődő késő délelőtti napfény.

- Nem, vagy csak részben. Ilyen a természete, már kölyöknek is ilyen volt, csak akkor még nem én aggódtam érte annyit. Felhívom Johnathant, és ha ő sem tudja hol van, elmegyünk megkeresni, cica, jó?
- Persze, de mennyire, aggódom én is. Martin, ha éppen nem szeretkeztünk volna, nem engedted volna elmenni, igaz?
- Nem tudtam volna visszatartani, Dave nem így működik. Senki nem tudott még zablát rakni a szájába, én nem is akartam. Egy suttogó összes tudására szükségem van ahhoz, hogy mellettem maradjon, vagy ha nem marad mellettem legalább visszajöjjön. Gyönyörű, nemes mén, de betörhetetlen. Nem szeretném betörve látni, csak lenne egy kicsit szelídebb!

- Ami neked nem sikerült egyedül, talán most majd ketten képesek leszünk rá. Nem megváltoztatni akarom őt, csak kicsit szelídebbé tenni, hogy ne aggódj érte annyit. Tudod... még mindig furcsa nekem, ami kettőtök között van, de gyönyörűnek látom ezt a virágot, ami lassan bontja ki előttem a szirmait - simogattam meg a hátát, majd elengedtem, és lassan a fürdő felé vettem az irányt ma már sokadszorra, hogy telefonálhasson Kesslernek.

Martin hangja behallatszott a fürdőbe, míg meg nem nyitottam a csapot, és mosni nem kezdtem a kék-zöld foltoktól éktelenkedő bőrömet, és kócos hajamat. Johnathannak magyarázott élénken, de nem értettem tisztán. Biztosan Dave újbóli "eltűnéséről". Igazság szerint lehet, hogy csak Andyhez ment át, vagy valahol a hotelban kóborol. Még nem ismerem őt annyira, hogy tudjam, hogy mit szokott csinálni és hogyan. Igazság szerint azon kívül, hogy hogyan szolgáljam ki a vágyaikat, nem sokat tudok róluk leszámítva, amiket az évek során a sajtóból tudok. De mióta tegnap belebotlottam Fletch-be, bepillantást nyerhettem a kulisszák mögé. És hogy ennyi mindent kaptam tőlük! És azt akarják, hogy kettejük szeretője legyek.... Kettejüké! Azt hiszem, hamar fogok meghalni. A szívinfarktus rizikójának faktora az egekben lesz, ha ezt tényleg meg akarják játszani velem. De ha csak hülyítenek, akkor... akkor nem tehetek semmit, csak hazakullogok és kész. De nem úgy néz ki, hogy ezt tennék velem.
 

Siettem, ahogy csak tudtam, nem akartam megváratni Martint. Még mindig valamiféle kegyként fogtam fel valahol, hogy itt lehetek, bár az öntudatosabb énemet jobban szerettem, de az most túl fáradt volt, úgyhogy maradt ez a simulékony.
Martin jött be a fürdőbe még mindig meztelenül telefonját a mosdókagyló mellé téve. Azt hittem odakint, hogy nagyjából sikerült megszoknom a rengeteg meztelenkedést, amit előttem lerendeztek, de erről szó sem volt. Most is nyelnem kellett egyet, de fegyelmeztem magam. Egy az, hogy sietnünk kellett, a másik meg, hogy a testem nem bírta volna már szusszal. A legutóbbi két megmozdulásuk hatásait még mindig éreztem.
- Na, okosabb lettél valamivel? Mit mondott Jonathan?

- Hát nem tőle kérte az engedélyt, az biztos. Se ő, se Andy nem tudja hol lehet. És ami a legrosszabb Darren sem.
- Darren?
- Dave személyi testőre. Most, hogy Daryl meghalt, nincs aki ágyba dugjon engem részegen és aki Davidet hazacsalogassa, profi volt, isten nyugtassa.
- Akkor?
- Akkor, tű a szénakazalbant fogunk játszani.
- Vagy mehetünk a lányok sikolya és az ájult rajongók nyomán.
- Azt ne hidd. Senki fel nem ismeri. Nem fekete öltönyben ment el, sejted, nem. Farmer, kopott póló, baseball sapka. Ha melletted állna se néznél rá kétszer.
- Meglehet. Kocsival ment?
- Nem hinném, ilyenkor soha, mert az nyomot hagyna utána, tudja, hogy könnyen megtalálnák, előbb a kocsit, aztán őt. Gyalog ment. És vesszek el, ha nem tudta pontosan hova. Nagyon céltudatosnak tűnt. Szerintem telefonon beszélt valakivel, aztán uzsgyi. Pont olyan, mint a kutyám volt, ahogy nyílt az ajtó, uzsgyi. Pedig szeretett bennünket, de hát a szukák! Aztán elütötte egy autó.
- Szukák! Csajok után hajt?
- Na nem hinném. Bár remek szerető, de Superman tavaly meghalt.

Nem tehettem róla, nem tudtam elnyomni egy mosolyt, miközben módszeresen végigdörzsöltem a testét tusfürdővel.
- Te jobban ismered, mint én. Induljunk ki abból, amit tudhatunk. Szóval. Nem emlékszel, hogy hova mentetek, vagy ment mikor korábban itt voltatok Magyarországon? - kérdeztem, miközben bal karját mosdattam.

- Nem sokra emlékszem, sajnos. Félidőben már nem voltam magamnál. A várban lévő bárokat szereti, de abból nem csinált volna titkot. Őszintén, fogalmam sincs. Neked van valami ötleted hova mehet Dave Gahan Budapesten?
- Ha tudnám milyen lelki állapotban van, az sokat segítene. Jól volt mostanában?
- Igen, nem volt depressziós, vagy ilyesmi.

- Jól van. És mit szeret csinálni egy városban, ha megérkeztek? Nem volt valami olyan hely itt Pesten, ami nagyon tetszett neki? Amit emlegetett? Nem emlékszel semmire? - kérdeztem újra, és megfordítottam, hogy a hátát is normálisan meg tudjam mosni. Egy pillanatra elgondolkodtam. - Ami hely nekem eszembe juthat vele kapcsolatban, az a Nemzeti Múzeum. Nem tudom miért, de a művészi hajlamai miatt többször elképzeltem, hogy mikor itt vagytok, elmegy megnézni valami kiállítást. Bár nem tudom, hogy most van-e valami, és hogy ezért képes lenne ilyen határozottsággal és hévvel elviharzani. - Mit gondolsz, nem múzeumba ment?
- Ilyen hirtelen? Ha Dali feltámadna, és dedikálva odaajándékozná neki a műveit, akkor sem.
- Hát akkor?
- Beszállhatok én is? Csak nem aggódtatok értem? Nézzétek csak, mit hoztam nektek!

- Dave! - ugrottam a nyakába a megkönnyebbüléstől nem sokat törődve azzal, amit hozott. A tűt kellett volna a szénakazalban keresnünk, ha nem jön vissza. Arra pedig egyáltalán nem vágytam. - Hát hogy a francba ne aggódtunk volna? - pusziltam össze az arcát.

- De hát, én csak leszaladtam azért, amit rendeltem magunknak, meg szóltam a személyzetnek, hogy mindjárt megyünk, mert melegen tartják a szaunát már másfél órája, és minden le van zárva a kedvünkért. Pancsi?
- Persze, tényleg, ki is ment a fejünkből.
Martin még mindig nem szólt, de láttam, hogy dühös magára, amiért a legrosszabbat feltételezte és megkönnyebbült, amiért itt van aggódása tárgya egyben és egészségesen. Felnézett a víz alól Davidre, de olyan tekintettel, hogy láttam, ahogyan David nagy levegőt vesz és megremeg.
- Én is téged Martin, hidd el. Én is téged - és ruhástul belépett Martin mellé a zuhanyba.

Én egy törölköző után nyúltam, és félig elfordulva szárítgatni kezdtem magam. Mikor kész lettem, előkotortam egy hajkefét is valahonnan és a tükör előtt állva próbáltam kifésülni a gubancokat hosszú hajamból. És nem mellesleg diszkréten kukkoltam őket a tükörből.

Azután illendőbbnek tartottam kimenni és magukra hagyni őket. Olyan szenvedéllyel esetek egymásnak, olyan, olyan...inkább halkan bezártam magam mögött az ajtót.

Kicsit jól eshetett nekik kettesben maradni, mint ahogy nekem is egyedül, elvégre jó ideje együtt volt a hármasunk. Nem akartam zavarni. Inkább előhalásztam a mobilom, hogy szóljak az egyik barátnőmnek, hogy mentsen ki a munkahelyemen pár napra. Próbálta kiszedni belőlem, hogy mi van velem, de mivel a fiúk kimondatlanul is diszkréciót várhattak el tőlem, kitérő választ adtam. Pedig úgy éreztem a percek múlásával, hogy ezt valakivel meg kéne osztanom! Fel fogok robbanni, ha nem mondhatom el valakinek, akiben megbízom. De nem akartam visszaélni a bizalmukkal. Inkább letettem, és felöltöztem. A szállodán nem volt szándékomban egy szál fürdőköpenyben végigmenni.
"Szegény Dave, nem sokra értékeljük, amit hozott. Eddig nem volt ideje egyikünknek sem megmutatnia..." - gondoltam, majd az ablakhoz sétáltam, és lenéztem a több emelet magasból. Odalent mintha pár Mode-rajongót láttam volna. Rettenetesen furcsa volt, hogy fordult a kocka, és most én is idebent vagyok.
Nagyot nyeltem, mikor a fülemet időnként megütötték a mély visszhangzó nyögések odabentről.

Annyira szerettem volna látni, mit csinálhatnak, amikor ketten vannak és tudják is, hogy ketten vannak. De nem lett volna tisztességes. Nagyon furán éreztem magam. Leültem a fotelba egy csésze teával, hogy kicsit átgondoljam a dolgokat.

De gondolataimat mindig megzavarták a hangosabb nyögések. Őrjítő volt a tudat, hogy életem két nagy hőse odabent elég intenzíven foglalatoskodik egymással! Aztán elcsendesedtek kicsit, én pedig elfehéredett ujjakkal szorítottam a kihűlt teát tartalmazó csésze fülét.

Dave kukkantott ki egy szál semmibe öltözve - Megvagy még cica? A cucc… hozd kérlek az asztalhoz, mert tönkre megy, jövünk mi is. Már ha Martin fel tud állni.
- Mit műveltél vele?
- Ki? Én? Na ne már, ő mit tett velem! - és amikor jobban kidugta a felsőtestét, láttam már mire gondolt.
- Megfizettet mindenért, amit valaha ellene tettem. A szenvedélyes és vad Mr. Martin L. Gore, dugta vissza a fejét a fürdőbe, ez utóbbit tápászkodó társának címezve.
”Uram atyám, mit művelhettek ezek egymással…” - gondoltam, ahogy David diszkréten bicegve kioldalgott.

Egy percig meg sem tudtam moccanni, csak szorítottam azt a szerencsétlen csészefület, és nagy szemekkel néztem először Dave-re, akinek nem csak a felsőtestén éktelenkedtek liluló és vöröslő foltok, aztán az előbukkanó vizes, sebes, és az ajtófélfának támaszkodó Martinra, aki fáradtan pillantott fel Dave-re, de szemében még mindig olyan tűz égett, hogy Dave helyében én ott helyben spontánégést rendeztem volna le egy marék hamuvá válva. Éltem azzal a gyanúval, hogy ha nem lennének ilyen fáradtak, a szőkeség megint elkapná a fehér kanapén óvatosan elhelyezkedő Dave-et, aki épp sebes ajkát tapogatta.
Aztán sürgető pillantására észbe kaptam és becsuktam tátva maradt számat, hogy elegánsan tudomást sem véve róla megközelítsem a fürdőt.
Egyedül Mart képezett némi visszatartó erőt, ahogy támaszkodó két kezével akadályt jelentett. A szemébe néztem. Sosem láttam még ilyennek! Szinte örvényleni látszottak zöld íriszei. Tekintetével fogva tartva az enyémet szótlanul követte, ahogy átbújok az egyik karja alatt. Teljesen más volt! Démoni! Ördögi! "There’s a devil waiting outside your door..." Ő volt ez az ördög!
Kicsit szaporábban kapkodva a levegőt léptem be a fürdőbe, ami leginkább egy víztől csúszós csatatérré változott. Nem is nagyon mertem körbenézni, csak egy pillantással konstalláltam, hogy jó pár dolog szanaszét hevert. Mint egy atomtámadás után.
Gyorsan felkaptam a Dave által hozott szatyrot, és visszafordultam az ajtó felé. Martin engem nézett. Nem tagadom, hogy megijedtem egy pillanatra izzani látszó szemeitől. Kiket engedtem én az ágyamba?

- Hát itt lenne a szatyrod Davie. Nyammi, nyami. Szóval csokit hoztál!
- Dehogy! Bio karobot spenóttal - válaszolta felháborodottan és elővett egy hatalmas dobozt. Kinyitotta. Óriási csokiparfé torta volt benne, ami a széleinél már kezdett olvadni. Nyilván nem volt a fogyasztása félóra fürdőszobai párához szokva, amit kapott. Dave a szájához és nem a szájába nyomott egy darabot sziszegve.

- Ne kérjek inkább jeget? - kérdeztem lehuppanva mellé, és végighúztam az ujjamat az olvadt tortaszélen, hogy megkóstoljam.
- Nem, mindegy. Elég lesz ez is - válaszolta, majd inkább eltűntette a tortadarabot.
- Mart, te nem kérsz? - néztem rá kérdőn - Baromi finom - ragadtam magamhoz még egy darabot.

- De, kérek - ült le szorosan Dave mellé, átkarolva a vállát és magához vonva őt, amit Dave doromboló cicus módjára engedett is neki. Jelzem mindkettő anyaszült meztelenül üldögélt ott. Ekkor volt, hogy félrenyeltem a tortát.

Dave elvigyorodott, ahogy finoman megveregette a hátam - Nyugi cica, nem kell ilyen mohón enni.
- Én nem... mohón ettem... csak... ti vagytok az oka! - néztem rájuk a köhögéstől bekönnyezett szemmel "vádlón". - Mi lesz odalent? Belefulladok a medencébe? - köszörültem meg a torkomat, majd oda sem figyelve egy újabb darabot törtem le a hűvös édességből. - Előbb-utóbb ki fogtok nyírni.

- Mégis, mi tetszett annyira, hogy félre nyeltél?
- Amit műveltek egymással, istenem, megőrülök tőle!
- Felizgat, cicus? - emelte meg az államat Martin a tenyerével.
- Nagyon.
- Akarod hallani mit műveltem Daviddel?
Most Dave kezdett prüszkölni.
- Ugyan már Davie, közös cica.
- Na de akkor is! Tudod, általában nem teszi ezt velem, de ma, ma nagyon elkapott - mosolygott Martinra Dave.

- És te ezt élvezted, ugye? - kérdezte szöszke barátja.
- Jaj, Martin, ha még bírnánk, kérnék repetát.
A szoba hőmérséklete megint emelkedett vagy tíz fokot.
- Tényleg elmesélnéd Marty? - könyörögtem.
- Ha te is elmesélsz részletesen egy kalandodat, akkor megengedem neki - egyezett bele kandúrka.

- Rendben, már tudom is, hogy melyiket fogom elmondani - mosolyodtam el. - De előbb ti jöttök! Minden részletbe menően szeretném hallani!
- Ejha, több izgalmas eseted is volt? - ragadt le még Dave az első mondatomnál, amire csak egy kacsintást kapott tőlem.
- Na már kíváncsian várom a tiedet is. Nos, akkor... - kapott be egy falat tortát előbb.
- Martiiiiiin! Ne csigázz! - néztem rá hatalmas kiskutyaszemekkel.
- Nem az lenne a lényeg? - villantott rám Dave oldalról egy mosolyt.
Dave-et ismételten figyelmen kívül hagyva meredtem a szőkeségre.
- Nem hittem volna, hogy ennyire kíváncsi leszel...
- Pedig de!
- Jól van, jól van. Kutyuskám majd kiegészít, ha akar - ugratta Dave-et a jelzővel.

- A micsodáááád, kutyuskád?? Ne már, kezdd el, kérlek Martin!
- Nos kezdésnek lassan felülről lefelé haladva megszabadítottam a csuromvizes ruhájától a zubogó víz alatt, csakhogy meg ne fázzon.

- Persze, merő jó szándékból szaggattad le rólam a ruháimat - vigyorgott Dave egy újabb adag tortát nyomva a szájába.
- Mondhatjuk így is - vonta meg a vállát somolyogva.
- Na várjatok! Ezt most el kell képzelnem! - hunytam be a szemeimet pár másodpercre - Uhh... igen.... Hm. Megvan. Folytasd csak!
Mindketten a nevetésüket fojtották vissza. Rajtam röhögtek, de ez nem zavart.
- Nos, a ruhák lekerültek, a szánk meg újra összeragadt, miközben kezemmel kezelésbe vettem Mr. Gahan "little one"-ját...

- Amiről a világ vájt fülű népességének egésze tudja már mennyire nem az, mármint a sűrű demonstráció miatt - vigyorogtam.
- És akkor leesett a szappan - kacagott fel Dave és vele együtt Martin -, és ne is nevess - mondta Dave -, mert tényleg és meg kellett keresnünk és ezért én négykézlábra ereszkedtem, Martin meg valahogy mögém térdelt és így történt, hogy a következő koncerten nem fogom a lábaim dobálni, vetkőzni, meg ha élve fövök meg, akkor sem. Folytasd csak Martin, hogyan kínoztál meg, és mielőtt elkezdenéd, nem igaz, hogy a szappant én löktem le. Különben is használj tusfürdőt!

- Használtam - nyalta meg sötéten vigyorogva a száját. Meglódult a fantáziám.
- Nyál helyett, igaz? - kacsintottam visszaemlékezve édes hármasunk pár órával ezelőtti szendvicsére, mikor benedvesítette magát mielőtt belém hatolt.
- Hát utána elég könnyű utam volt...
- A vad, a könyörtelen, az uralkodó és a zsarnok jelzőket ne hagyd ki, teeee... te gaz csábító!

- Arról azért lehetne regélni ki rázta azt az igen formás fenekét előttem az első alkalom előtt, addig, amíg mást sem láttam, mást sem akartam mint őt! - nézett Dave-re Mart és ezúttal komoly volt a tekintete. Az látszott benne, hogy ő ezt még mindig így gondolja, bár társa szabadabban és fenntartások nélkül kezeli kapcsolatukat. Martin egész egyszerűen olyan féltékeny volt, mint Othello.

- Pedig nem volt szándékos.... - adta az ártatlant Dave lenyalva az ujjáról a megolvadt csokimaradványokat.
- Aha, persze - figyelte a mozdulatot a szőkeség kételkedve. - De hogy haladjunk is a történettel, hát egy jó darabig ez a felállás maradt, aztán felrángattam Dave-et és a csempének löktem. Érezni akartam őt a számban - jelentette ki továbbra is társát figyelve, majd rám pillantott. - Eddig tetszik?
Én is Dave-et figyeltem ahogyan nyalakszik, az biztos hogy kevés érzékibb pasi van nála. És látszott, hogy a csokit élvezi, az ízét, az illatát, a színét és tapintását. Eszében sem volt bennünket heccelni, belefeledkezett a kedvenc tortájába. Amikor észrevette, hogy a történet abba maradt és, hogy mindketten őt nézzük meredten, odakérdezett: - Most meg mi van?

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés