34.

Kifele menet küldtem egy bocsánatkérő pillantást Kesslernek, aki az óráját kocogtatta, majd előresiettem, hogy feltűnés nélkül álljak be a helyemre. Dave-nek amúgy is később kell csak bejönnie... Bejönnie? Ugyan! Szó szerint berobbannia! Legalábbis most ezt tette! Határtalan jókedv sugárzott róla! Eszméletlen energiabomba volt. A közönség imádta és ő is a közönséget, ahogy hergelte őket. Öröm volt nézni. Egy idő után úgy éreztem, hogy ez lesz az a buli, amit kiadnak felvételen. Nem európai, nem a legnagyobb nézőszámmal - "csak" kb. 25-30.000 rajongóval -, de őrületes tempóval! És az én hülye fejemen átfutott a gondolat, hogy "én meg bugyi nélkül leszek rajta életem legfontosabb felvételén"!!! Ezen majdnem felnevettem. Vokálomon egy pillanatra hallani is lehetett a nevetős hangsúlyt, mire Dave vigyorogva felnézett rám egyik lábáról a másikra ugrálva, és kacsintott.

A Freelove-nál, ami most is benne volt a setlistben pont ugyanazt csinálta, mint az ONIP felvételén. Átölelt és együtt énekeltünk. Átfutott az agyamon, hogy vajon az mennyire Freelove, amit művelünk. A John The Revelatornél meg úgy törleszkedett Martinhoz, hogy szerencsétlen majd elejtette a gitárját, a vokálnál még " szolmizálni " is elfelejtett, pedig mindig szokott.

A Policy Of Truthnál meg erőteljesen kellett kapaszkodnom a mikrofonállványomba, mikor hasonlóan a Live In Milan-hoz forgott párat a mikrofonállvánnyal és egyértelműen molesztálta szegény kelléket bizonyos testrészeit hozzányomva, ezzel őrületbe kergetve a közönséget - legalábbis a női részét...
Éreztem, hogy őrült módon kívánni kezdtem.

És az volt benne a jó, hogy tudtam: meg is kapom. Akkor, amikor akarom. Ahányszor csak akarom. És ez az Isten szeret engem! Hurrá! Mikor rám nézett úgy mosolyogtam rá, mint a vackor a sublóton. És megálltam, hogy csak egyszer nyaljam meg a szám szélét, jelezve neki, hogy mi jár az eszemben.

És tudta, hogy mire gondolok, tudtam, hogy tudja, hogy tudom! Ezen még jobban mosolyognom kellett. Aztán arra gondoltam, hogy ha valaki esetleg megnézi majd ezt a DVD-t, kapásból le fogja vágni, hogy valami van köztünk, mert csak a vak nem látta, hogy izzik a levegő, és röpködnek a gesztusok. De hogy megvalljam az őszintét, nem is nagyon érdekelt.

Gyorsan haladt a koncert, már a második ráadásnál tartottunk, amikor Dave majdnem leesett a catwalkról, mert a rajongók, majdnem berántották, csak nehezen nyerte vissza az egyensúlyát, guggolásból térdre is esett és alig tudott az őt markoló kezektől felállni. De nem bánta, szélesen mosolygott és mikor kiszabadult csókot küldött nekik, amire az eddig is hisztérikus rajongói őrjöngve reagáltak. És amikor közvetlen föléjük magasodva megragadta magát és megrázta a seggét, na akkor elszabadult a pokol. Két csajszi tépni kezdte a ruhát magáról és dobálták fel a színpadra, már félmeztelenek voltak, amikor a securitys fiúk kivitték őket. Dave pedig lazán felemelt egy fekete melltartót és csípőjét tekerve eltáncolt vele. Őrület volt, komolyan. Megmutatta, hogyan lehet a közönséggel, mint olyannal szeretkezni. Fantasztikus, felszabadító élmény volt. Felébresztette az összes érzéküket: a látást, a hallást, a tapintást. Az őrületbe kergette őket és a színpadról vezényelte a tombolásukat, mint életük és haláluk feltétlen ura. Pillanatnyilag ő töltötte be az isteni hős szerepét. Herkules se parádézhatott volna különbül Perszepolisz utcáin az összes hőstette után, mint ahogy Dave Gahan tette. Megláttam Anton arcát, kővé váltan meredt Davidre.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent-e.
De nem is volt nagyon időm ezen gondolkodni, mert figyelnem kellett a vokálomra. Martinnal egymásra vigyorogtunk. Ő is egész sokat mozgott a színpadon. Feldobta valamennyire Dave energialökete, de azért megmaradt az a kis tartózkodás benne, ami mindig is jellemezte. Többször láttam rajta, hogy teljesen máshol jár, valamiféle magasabb szférában egy-egy szám alatt. Ezen is kedvesen mosolyognom kellett. Néha mellém is elsétált és rám mosolygott, vagy Peterrel váltott pár szót.
Közben a frontemberünkről szakadt a víz, de nem látszott rajta túlzottan a fáradtság. Csak mikor Martin számai mentek, és ő a színpad lépcsőjét várakozott törölközővel a nyakán és a hátán, akkor látszott, hogy azért liheg a sok pörgéstől. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, mert pont nem kellett énekelnem.

- Tudod Dave, hogy te vagy a legjobb? A legjobb frontember, akit csak ismerek? Hihetetlen, amit az emberekkel tudsz művelni.
- Köszönöm édes, ez a munkám.
- Nem, nem. Azon túl. Mi van benned, hogy ekkora hatással vagy az emberekre?

- Talán kedvel az Öreg odafönt? - mosolygott tekintetével az ég felé intve, mire én mosolyogva megsimogattam a karját a félhomályban.
- Hihetetlen energiák feszülnek benned Dave. Veszélyesebb vagy, mint egy atombomba - néztem le rá a lépcső tetejéről, mire felnevetett.
- És csak egy katalizátor kell, ami felpörget. Ez esetben te, drága Mia... - teltek meg a szemei váratlanul mély érzéseivel, hogy én majdnem leszédültem a fokokon az intenzitásuktól - még jó hogy kapaszkodtam a korlátba -, szinte perzselték a bőrömet.
Erről a tűzről beszélt volna Martin? Ez éget meg mindenkit, aki a közelébe kerül?

Biztosan erről. Van Davidben valami nem evilági energia, aminek a fényében a mi kis enervált életünk is élénkebb. Ha vele vagyok, igazán érzem, hogy élek. És most nemcsak arra gondoltam, milyen hihetetlenül érzéki és fáradhatatlan szerető. Bár most egyre inkább ez utóbbi járt a fejemben, ahogyan karcsú, élettől feszülő testére néztem, ahogyan ott állt hanyagul elegáns tartásban, szemei Martint követték a színpadon és kezében cigi volt. Fújta a füstöt és szemeivel itta Martin alakját, lassan mozdult a zenére, lábával dobolni kezdett a ritmusra, majd észre sem véve táncolni kezdett. Csak álltam ott a lépcsőn és néztem, hogy az élet végtelen kegyelméből ez a csodálatos férfi az én egyik szerelmem.

- Mi az? - kérdezte egy kis félmosollyal, mikor észrevette, hogy szinte tátott szájjal bámulom.
Csak egy kis elhaló nyögésre tellett, majd gondosan körbenézve lejjebb léptem azt a három lépcsőfokot, ami elválasztott, és egyik kezemet izzadó arcára fektetve gyengéden megcsókoltam. Érezni akartam azt az életet, ami benne van. Azt akartam, hogy átfolyjon az én bőrömre is, melyet szinte áramütésként ért a forróság, ami belőle áradt.
- Ki vagy te, Dave? - nyögtem a szájába.

- Én? A te szeretőd cicus.
- Nem, nem. Te valami isten megtestesülése vagy, megmondhatnád kié, mert akkor oltárt is állíthatnék neked - mosolyogtam azokba a vadítóan zöld színváltós szemeibe.
- Az a férfi vagyok csak, aki téged szeret és boldoggá akar tenni. Aki örülni akar, hogy te örülsz és veled sírni, ha szomorú vagy. Mia! - fogta meg a kezem - Mit teszel velem? Nézd mit teszel velem! - és kezemet kezébe fogva a szívére szorította, ami vadul dobogott.

Mielőtt válaszolhattam volna, Martin előadásában véget ért a Shake The Disease. Mennünk kellett vissza a színpadra, de nem tudtam megállni, hogy válaszul ne csókoljam meg őt még egyszer. Szenvedélyesen.
Aztán elhúzódtam, és visszamentem a helyemre, tenyeremen még mindig érezve szívének vad ritmusát. Azt hiszem, egy kicsit máshol jártam, miközben automatikusan énekeltem és figyeltem Dave bolondozásait, majd tekintetemmel követtem, ahogy megint hergelni kezdte a közönséget. Anton egy képen így kapott le oldalról, Dave-et figyelve, bal kezemet a mikrofonállványon nyugtatva, csillogó fellépő ruhámban. Oldalra pillantva rámosolyogtam, mikor észrevettem, hogy megörökített, majd újra bekapcsolódtam az énekbe.

És végül vége volt. Óriási volt az ováció. A fiúk nagyon jók voltak. Az volt az érzésem, hogy minden egyes előadással jobbak egy kicsit, ha ez még egyáltalán lehetséges. Lejöttünk a színpadról és az öltözőbe mentünk. Martin átölelte barátját, én mögöttük mentem.
Hirtelen Dave térdei megrogytak, alig tudta Mart megtartani. Egyszerre ugrottunk oda hozzá.
- David, mi van veled? - hajolt hozzá aggódva Mart.
- Semmi, csak rengeteg folyadékot meg sót veszítettem és felhevültem. Iszom egy energiaitalt az öltözőmben és lezuhanyzom, minden rendben lesz.

- Biztos vagy benne? - kérdeztem aggódva a stáb orvosát keresve tekintetemmel, de tudtam, hogy utálta volna, ha idehívom.
- Igen, biztos. Ne aggódjatok. Csak ki kell pihennem magam - egyenesedett ki finoman lefejtve magáról a kezeinket, mint aki tiltakozik ellene, hogy gyenge lenne.
Aggódva pillantottunk össze Martinnal.
- Ne menjen valamelyikünk veled? - kérdeztem nagyon halkan.
- Nem, cica, köszönöm, de nem kell - mosolygott rám fáradtan, izzadtságtól patakzó arccal - Szeretnék kicsit egyedül lenni, és lenyugodni. Ha a közelemben vagytok, sosem tudok megnyugodni, olyanok vagytok, mint a drog - jegyezte meg elfordulva, és belépett az öltözője ajtaján.
- Mint a drog? - néztem aggódva Martinra. Nem tetszett ez a szó a szájából a múlt miatt.

- Szerintem a szexre gondolt. Lehet, hogy kimeríti. Hol egyikünkkel van, hol másikunkkal, hol együtt, hol a feleségével. Ez egy tenyészcsődörnek is dicséretére válna! Hagynunk kellene pihenni, de tudom, hogy ő az, aki nagyon akarja, nem tud nélküle meglenni, ezért mondta, hogy olyan, mint a drog. Gyere cica, most a változatosság kedvéért az én öltözőmbe - kacsintott rám - Mutatok valamit.
- Oké Marty - válaszoltam, de a gondolataim még mindig Dave körül jártak. Ha ő nem tud nélkülünk meglenni, hát én se nélküle. Az járt a fejemben ahogyan a színpadot uralta és a tömeget is. És hogy annyira kívánom most, hogy fáj. „Bárcsak már a karjaiban lehetnék!” - gondoltam.
 

Martin öltözőjében helyet mutatott az egyik széken és a másikra feltéve a lábát, a tőlem kapott ajándék gitáron egy dallamot kezdett játszani, kicsit countrys beütése volt. - Hogy tetszik Mia? Neked írtam!

- Ez gyönyörű Martin! - mosolyogtam rá sugárzón keresztbetett lábaimra könyökölve, államat a tenyerembe támasztva. - Tényleg nekem írtad?
- Bizony. Rám is hatással vagy, még ha nem is mutatom ezt ki olyan gyakran, mint ő.
- Jaj, Martin! Köszönöm - szorítottam meg egyik térdét meghatódva.

- Elviszlek Mia szórakozni, jó? Dave nem az afterpartyk és bulik híve, hisz tudod. Szegény, néha látom a szemén, hogy úgy szeretne velem jönni meg a többiekkel, de fél, hogy nem elég erős és inni kezd és akkor neki vége. Nekem is, jaj...bár le tudnám tenni!

- De Mart, most is olyan jól bírtad, nem? - kérdeztem - Mióta kórházba kerültem, egyszer se láttalak itallal.
Bűnbánóan nézett rám, majd inkább elpakolta a gitárját.
- Vagy csak vigyáztál, hogy ne lássalak?

- Vagy csak vigyáztam.
- Marty, én…
- Különösen arra vigyáztam, hogy Dave ne lássa. Egyfelől, mert aggódik értem, másfelől meg milyen dolog, hogy ő egy kortyot sem ihat, mert visszaesik és aztán meg érzi a csókomon, hogy mennyi Viszki van bennem. A múltkor irtóra összebalhéztunk ezen. Úgy ordított velem, mint még soha. Zengett az egész hotel.
- Amikor kórházban voltam?
- Akkor. És igaza volt, igaza van. Fogalmam sincs, hogy van benne annyi erő, hogy képes megállni. Én azt sem tudom megállni, hogy ne azt tegyem, amit és amikor kér, mert...
- Tudom Mart - simítottam végig az arcán - Én is így vagyok vele. Ő a domináns a hármunk kapcsolatában, mi meg szimplán megőrülünk érte.
- Így valahogy. Meg én teérted - húzott az ölébe. És nagyon össze kellett szednem magam, hogy rákoncentráljak, ne másra, amikor megcsókolt.

- Nincs rajtad bugyi - nyögte meglepetten mikor felkúszott egyik keze a combomon, és hátrébb húzta kicsit a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
- Nincs.
- Ez valami újítás, vagy...
- ... vagy Ő tépte le rólam, igen...
- És az egész koncerten nem...
- Az egész koncerten... - biccentettem.
- Uhh! Ha ezt tudtam volna! - markolta meg kicsit a combomat.
- Akkor?

- Akkor mögéd állok gitározni, de úgy, hogy érezd mennyire érdeklődöm irántad.
- Mennyire, Martin?
- Gyere, ülj az ölembe, és rögtön meglátod.
Ezt meg is tettem volna, de nem tudtam az ölébe ülni, mert egy gyors mozdulattal megoldotta az övét és magára húzott. Felsóhajtottam, ahogyan a férfiasságát magamban éreztem és átszellemült arccal mozogni kezdtem rajta, ő meg csak nyögött nagyokat. Annyira felizgatott Dave látványa a színpadon, hogy nem sokat cicóztam, rögtön vágtára fogtam Martyt.
Hirtelen megkérdezte: - Mia, most Dave-re gondolsz igaz?
- Marty!
- Olyan arcot vágtál, mint amikor őt bámulod… válaszolj, kérlek!
- Eszembe ötlött, ahogy táncol a színpadon és rázza azt a nagyszerű hátsóját.
- Ajjaj, nekem is pont ez volt az eszemben! - nevetett Martin - És mivel emlegetett szamár....

- Mi? - fújtattam nagy értelmesen a vállaiba kapaszkodva - Nem, most nem fog megjelenni. Hadd pihenjen - mozogtam rajta ütemesen.
Martin a nyakamba csókolt.
- Elmegyek veled... arra a partyra - nyögtem - És... vigyázok rád... ha te is akarod... - köröztem csípőmmel.

- Igen, az jó lenne. Szólunk, ah.....Mia…utána Dave-nek, hogy tudja…hol…vagyunk.

- Igen... Mart! Úristen! Ah... igen! - nyögtem, ahogy egyre intenzívebben mozogtunk.

Néztem Martyt és fura volt tudnom, hogy Davidre gondol, miközben velem van és fura volt számomra is, hogy Davidre gondolok miközben Marttal vagyok. Dave-vel szeretkeztünk mindketten, aki ott se volt.

Véleményem szerint majdnem mindketten Dave nevét kiáltottuk a felemelő pillanatban, én legalábbis éppen hogy csak vissza tudtam nyelni a fekete párducunk nevét, ahogy ívbe feszült a gerincem Martin ölében ülve, aki a melleim közé szorított fejjel nyögött egy hatalmasat, és éreztem, ahogy forró folyama a testembe ér. Egyszerre volt ez a szeretkezés zavarba ejtő és őrjítően izgató.

Meg kellett tudnom, hogy Mart is így érez-e. De mint az előbb, most is ő szólalt meg: - Mia, szívem, látom rajtad te is...te is csak rá...gyere keressük meg őt és legalább öleljük át, megőrülök érte és nélküle. Mindkettőnket felhúzott koncert előtt, csak bújjunk hozzá! Biztos jól fog neki esni.
- Mart, nem haragszol, hogy...tudod, hogy szeretlek, de két órán keresztül néztem, ahogy mindenkit megvadít, előtte letépte a bugyimat az öltözőben és letepert. Nem tehetek róla, hogy nála kalandoznak a gondolataim.
- Kb. ugyanaz itt is. Szeretlek, őszintén és szívből. De ma este más se jár a fejemben csak ő.
- Jó, keressük meg.

- Felhívod, vagy meglepjük?

- Lepjük meg - igazgattam el a ruhámat, aztán meggondoltam magam - De előtte nem zuhanyozhatnék le? Vagy felőlem ketten is zuhanyozhatunk egyszerre, nekem mindegy. Csak szeretnék már megszabadulni ettől a puccos ruhától, meg egy bugyi se ártana.
- Mióta lettél ilyen szemérmes? - mosolyodott el kedvesen.
- Inkább mióta nem vagyok az... - jegyeztem meg, mire felnevetett.
- Ezt fura volt hallani a szádból. Na jó, 10 perc múlva találkozunk a folyosón - csapott finoman a fenekemre.
- Rendben - mosolyogtam, majd egy gyors csókot nyomtam a szájára - Aztán ha megvolt a meglepi, akkor elkísérlek arra a bulira. Kell egy kis változatosság.
- Jól van, cica. Sietek - azzal le is kapta a felsőjét, én meg átsiettem az öltözőmbe.

Dave ajtaja előtt álltunk, én egy doboz Godivával, Mart egyetlen szál vörös rózsával. Megkértük az egyik új roadie-t, hogy álljon oda és jelentse, hogy itt a szobaszerviz.
Dave kikiabált bentről, hogy már egyszer meghozták, amit kért, de a roadie volt olyan eszes, hogy azt mondja, hogy a ház ajándékát hozta. Morgást és csiszatolást, majd a lépéseit hallgattuk, a roadie addigra már a liftben volt és mikor végre kinyitotta az ajtót, két oldalról a nyakába estünk, szenvedélyesen átöleltük és csókolni kezdtük félig belépve, félig kint.

Dave felnevetett.
- Hé, hé! Mi ez a nagy hevesség? És mivel érdemeltem ki a ház ajándékát? - fonta körénk a karjait.
- Azzal, hogy vagy! - hadarta Martin újabb puszit nyomva az arcára, kezével végigsimítva Dave hátán.
- Azzal, hogy feltüzelted az egész stadiont! - simítottam végig meleg mellkasán, már amennyire az ölelés engedte, és a nyakába csókoltam.
- És titeket is, ahogy elnézem... - kuncogott még mindig.
- Az egészben benne vagyunk mi is... - kontrázott Mart finoman lecsúsztatva egyik kezét Dave fenekére.
- Pontosan - mormogtam Dave nyakából.

- Huh, lehet, hogy forró éjszakánk lesz? Mi? Bejösztök vagy a folyosón akarjátok?
- De dinnye vagy Dave! Különben sem leteperni akarunk, hanem csak szeretni, a karunkban tartani és simogatni - lehelte Martin másik oldalról a fülébe.
- Gyerekek, ezt ne! Mindjárt elbőgöm magam! - húztam be mögöttünk az ajtót.

- Azt azért talán nem kell - simogatta meg az arcomat Dave, de én már nem tapadtam vissza rá úgy, mint az előbb.
- Szeretetem kicsiny jeléül fogadd el ezt a doboznyi nyalánkságot a kedvenc fajtádból! - mosolyogtam rá elpirulva. Fogalmam se volt róla, hogy most miért irulok-pirulok itt, de ezt a reakciót váltotta ki a pillantása belőlem.

Letelepedtünk a nappaliban, ahol az asztalon komoly rendetlenség volt. Az egyik felén az elpusztított"marha"maradványai a másik felén David dolgozott. Papírok voltak szétdobálva, gombócba gyűrve. Felvettem egyet, egy megkezdett dalszöveg volt. Elolvastam és szomorú mosolyra húzódott a szám - Add ide, ne nézzétek meg kérlek, nem jók.
- Davidem, legalább én - kérte Martin.

Vonakodva odaadta a papírt a szőkeség kezébe.
- Én szóltam. A nyomodba sem érek...
Martin olvasni kezdett, én meg halványan mosolyogtam.

- Dave, te… ezt te írtad?
- Tudod kinek szól, igaz?
- Hogyne tudnám! David, te őrült.
- Hogy őrült vagyok-e? Meglehet. De tudod Mart, nemcsak te vagy az, aki szereti a másikat, annyira eszembe jutottál ma este és én…szóval…de nem jó, nem elég jó. Hozzád nem elég jó.
- Nekem több mint jó Davie, nekem ez ...gyönyörűen írsz az érzelmeidről, mert igaz érzelmekről írsz, amiket vállalsz.

Azt hittem, hogy rosszul látok, de nem: Dave Gahan elpirult. Nem is kicsit. És ez Martin figyelmét se kerülte el.
- Ugyan, Mart, ezt csak...
- Nem csak úgy mondom. Tényleg így gondolom - ült mellé szorosan - Tudod, milyen sokat jelent ez nekem - simogatta meg az arcát.

- Tudom, igen, hogy arra vágysz bizonyítsam az irántad érzett szere...szer..szerelmemet… - mondta ki gyorsan egy szusszal David és Martin halkan felkiáltott, magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta.
Csak néztem Marty elragadtatását, néztem őket. És én is azt éreztem, elragadtatást. Szerettem őket. És azt is éreztem, hogy Marttal mindketten Dave rabszolgái vagyunk, olyan rabszolgák, akik kormányozzák urukat.

És valahogy ez olyan helyesnek, jónak és természetesnek tűnt hirtelen, mint soha semmi az életemben. Odaléptem az asztalon heverő vörös rózsához, majd felemelve megszagoltam, aztán beletettem az asztalon álló vázába, amiben már trónolt egy csokor, valószínűleg valamelyik rajongótól. Aztán csak nézetem őket, ahogy ölelik egymást, ahogy Martin hüvelykujjával Dave arcát simogatja, és eszeveszetten csillog a szeme, amiért végre kimondta Dave a frankót.

Dave meg csak ült, és hagyta, hogy Martin azt tegyen vele, amit csak akar. Ő pedig felhevülve cirógatta, ölelte és csókolta meg. - Nagyon boldoggá tettél vele Dave, tudod?
- Igen Martin, elköteleztem magam melletted is. Tudod a kimondott szó ereje… Tessék a tied vagyok - sóhajtotta, élvezve Martin ujjainak játékát a nyakszirtjén. Martin szemei lecsukódtak, reszketett, amikor megkérdezte: - És most átadod magad nekem?
- "Heavenly surrender once again…” - énekelte súgva Dave.
- Mindjárt jövök, Dave, Mia, azonnal itt leszek - felállt és lassan kiment a szobából. Nyilvánvalóan annyira túlcsordultak az érzelmei, hogy rendezni akarta őket. Kezében volt David dala és magával vitte. „Milyen nagy DM szám fog ebből születni!” - gondoltam magamban és dorombolva imádatunk tárgyához törleszkedtem.

- Nem zavarok? - tudakoltam halkan.
- Nem, dehogy - suttogta a hajamba, majd megcsókolta a fejem búbját.
- Csak szóljatok, ha egyedül akartok maradni.
- Nem kell elmenned.
Válaszul szorosabban öleltem.
- Gyönyörű dalszöveg - jegyeztem meg halkan - Imádja.

- Pedig tényleg ügyetlennek érzem. Ez olyan dolog, amit nehezebb szavakba foglalni, mint bármi mást.
- Nehogy azt hidd. Az a jó benne, igaza van Martynak, hogy keresetlen, hogy te vagy magad az a dal. Tudod édes, én ezért szeretem a Paper Monsterst is, mert te magad vagy az az album.
- Köszönöm Mia. Olyan jó, ha értékelik, amit csinálok, még a végén büszke leszek magamra.
- Az is lehetsz! Nézd csak meg a ma estét! Anton még nem tért magához, nem is láttam, rögtön elrohant a cuccal. Vágni viszi?
- Olyasmi. Na, legalább megnézem mi is volt azon a koncerten. Nekem az egész olyan, mintha buborékban lennék, alig tudom mi is zajlik körülöttem.
- David soha nem félsz? Majdnem behúztak a rajongók magukhoz.

- Utólag vagy kívülről lehet, hogy félelmetes, de ott nem érzékelem ezt. Annyira fel vagyok pörögve, hogy fel sem fogom igazán, hogy mit csinálnak. Csak utólag. De nem hinném, hogy élve szétszednének - elvigyorodott - Legfeljebb a gatyámat rángatnák le rólam...
- Oh, a kis nagyképű! - ütöttem meg játékosan a mellkasát - És nem félted Sir Leftyt? Hogy letépik?
- Nem, nem féltem, és különben sem igaz.
- De igaz, láttam. Te magad mutattad.
- Nem az, nézd meg magad - és lehúzta a cipzárt a farmerján.

Hangosan felnevettem, majdnem lefordultam a kanapéról.
- Hé! Szegényt ne nevesd ki! Még a végén félénk lesz, és örökre visszahúzódik nekem!

„Ezért szeretem Dave-et, mert egyszerűen nem normális!” - mosolyogtam magamban. Több millió embert színpadról informálni vigyorogva, hogy merre is áll az a bizonyos! Teljesen őrült! Próbál időnként visszafogott gentlemannak tűnni, amolyan an Englishman in New York-ban félének, de senkit nem tud megtéveszteni a művészúr. Nem mondom, hogy nagyon kifinomult vagy elmés humora lenne, de én szeretem, amikor bolondozik.
- Mutasd Davie - vettem két kezembe ékességét, mire nagyot nyögött.

- Ha megnézted, becézed egy kicsit, hátha megsértődött az előbbi nevetés miatt?
- Persze szívem, nagy örömmel. Nahát, most nézd meg, igen is kicsit balra húz.
- Na, de csak egy kicsit. De ez csak azért van, mert egyenesen nem fér a gatyámba, valamerre tennem kellett és mindig balra igazítottam. Megszokta, tudja, hogy ott a helye - szorította meg rajta tartott kezemet, hogy én is erősebben markoljam meg Sir Leftyt. Ami alig-alig sikerült, annyira rázott a kacagás. 

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés