39.

Dave próbálta szeretkezés közben nem Mia arcát látni maga előtt. Mindhiába. Keményen összpontosított, hogy Jennifer kedvére tegyen, aki csüngött rajta. Nem tudta, de érezte, hogy a férje és Mia között jóval több van néhány vad szeretkezésnél. Szerette a férjét. Tudta, hogy Dave is… De szereti-e még őt Dave egyáltalán.

David legördült Jenről, képtelen volt folytatni, amit elkezdett. Jennifer sírva fakadt.

Martinnal végre felszabadultan nevethettünk a teraszon a tequilát iszogatva néhány szál cigi mellett. Hihetetlenül jól esett végre kettesben lenni vele távol a nyüzsgéstől. Itt végre figyelhettünk egymásra és lazíthattunk.
- Köszönöm Marty, hogy elhoztál ide. Nagyon jó ötlet volt!
- Örülök, hogy végre jól érzed magad, cica.
- Én is gondolkodtam már rajta, hogy eltűnjünk kicsit. Annyira békés itt! Felüdülés a nyüzsi után. Végre figyelhetünk egymásra - simogattam meg mosolyogva az alkarját, mire összefűzte az ujjait az enyémekkel, és picit már ködös tekintettel visszanézett rám.
- Én is vágytam már erre, vágytam rád, Mia. A ma éjszakát végig fogjuk szeretkezni, ugye tudod?
- Ühüm. Jól hangzik - bólogattam, és éreztem, hogy már ettől a mondatától is felgyullad a testem.

Martinnak minden gátlása kezdett eltűnni az ötödik feles tájékán és az én fejem is nagyon könnyű volt, szállt és lebegett, mint a színes lufik. Mindenféle vicces dolgokat mondtunk és kacarásztunk, meglehet kissé idétlenül, de senki se volt ott, aki ezt kifogásolhatta volna.

Aztán valami megváltozott. Kellemes irányba. Éreztem. Odahajolt és gyengéden megcsókolt. Úgy éreztem, hogy forog a világ, de nem volt kellemetlen, mert a csókjai nem engedték. Lassan fedezte fel minden egyes szegletét a számnak, majd az ölébe húzott.

- Hé cicus, gyere csak, most kisajátítalak, csak az enyém vagy. Sehol a feketepárduc, hogy jelenetet rendezzen.
- Igen Martin, ezen a két napon csak a tied vagyok. Tudod, éppannyira szeretlek, mint azt az idétlen Dave-et. Valahogy te sokkal komolyabb vagy, egymás ellenpólusainak tűntök.

- Ő a Szahara perzselő forrósága, én meg a hideg jéghegy, mi? - mosolyodott el kezeit a felsőm alá csúsztatva.
- Mondhatni, de nem hinném, hogy te most olyan hideg vagy... - nyúltam a lába közé.

- Hát nem, a globális felmelegedés, tudod, az az oka.
- Globálisan felmelegítelek, gyere! Marty, akarod itt a verandán, a csillagos ég alatt?

- Ó igen, az remek lenne... - vigyorodott el egyetlen mozdulattal leszedve rólam topomat, mire fel is nyögött - Istenem, Mia... úgy imádom, ha nincs rajtad melltartó a ruha alatt... és ilyenkor azonnal érezhetlek... - sóhajtotta, és meg is markolta a melleimet, mire én felsóhajtottam, és cserébe kioldva az övét rátapintottam a forróság központjára.

Éhesen estünk egymásnak, semmivel sem törődve, zsigeri ösztönből, mint a párzó állatok. Összeszoktunk már, jól tudta, hova nyúljon, tudtam ő mit szeret. Vadul csókolóztunk, a korlátnak döntött és a testemet még itt-ott takaró ruházattól szabadított meg. Felnyögtem kezének alapos munkája alatt és már alig vártam, hogy magamban érezhessem őt.

- Gyere már! - nyögtem türelmetlenül, miközben a dereka köré fontam lábaimat, ahogy megfordulva a falnak szorított.
- Jövök, édes, itt vagyok... - zihálta megragadva és belém vezetve magát, mire elhalón felnyögtem, ahogy hosszan körülöleltem őt. Csak ő létezett a számomra.

- Szeretlek Martin - sóhajtottam a fülébe lihegve, ahogy gyorsabb tempóra kapcsolt.
- Én is cicus, én is szeretlek téged! - nyögte, aztán már nem is volt ereje szólni.

Dave fejét a kezeibe temetve ült a nappali piros kanapéján. Még innen is hallotta, hogy Jen még mindig sír. Dermedt csöndben ült egy jó darabig, majd felállt és kilépett az erkélyre rágyújtani. Egyszerre volt döbbent és hajtotta a düh és a féltékenység.

Megütközött saját magán, hogy nem tudta kiverni a fejéből Miát, miközben Jenniferrel próbált szeretkezni, megdöbbent, hogy csak úgy leléptek egy szó nélkül ki tudja hová, és ki tudja, hogy Martinnal mit művelnek! Érezte, hogy a haragja újra fellobban. Hiába dühöngött, Kesslerből sem tudott semmit kihúzni, ő is széttárta a kezét. Idegesen tüdőzte le, majd fújta ki a füstöt, amit rögtön el is sodort a feltámadó szél.

Tudta, hogy vigasztalnia kellene Jennifert. Tudta, hogy Jen tudja mi történt, meglátta férje arcán a másik nő tükörképét. Alighanem most jött rá mi játszódik le Dave-ben, hogy azt a másikat szereti. Őt vajon szereti-e még egyáltalán? De nem ment ki, túl büszke nő volt ehhez, bár szíve szilánkjai ezer darabra vágták belsejét és ő szűkölt a rátörő fájdalomtól.

Valóban végigszeretkeztük az éjszakát. Újra és újra átéltük a gyönyört, míg nem teljesen kifulladtunk és egy kellemes zuhany után - amit végigcsókolóztunk -, csak feküdtünk összebújva. Én elégedett cicaként doromboltam a kandúromnak, aki a karomat cirógatta finoman.

- Nem kéne most már aludnunk is egy kicsit? - ásítottam egy nagyot szőke hercegem arcába. Válaszként ő is ugyanazt tette, én ezt igennek véve befészkeltem magam szorosan hozzábújva és magunkra húzva a takarót a Sierrák hűvöse ellen.
Magasan járt már a nap, mikor felébredtünk. Édes kis pehely-tigrisem reggelit rögtönzött. Mosolyogtam, ugyanakkor hálás voltam az erőfeszítéséért. Nos, hogy úgy mondjam kísérleti reggelit készített. Az eredmény némileg rendhagyó volt, de az omlettnek nevezett ragacsos állagú, meghatározhatatlan színű dolgot szépen feldíszítette paradicsom, meg uborkakarikákkal. A kávé pedig egyenesen ihatónak minősült, ha el tudott valaki vonatkoztatni a kissé sűrű zacctól az alján. De én úgy ettem, mintha a Ritz konyhafőnöke készítette volna, ha fűrészport rak elém a szerelmem, azt is mukk nélkül leküldtem volna. Értékeltem a drága igyekezetét.

És Martin ettől olyan lett, mint egy kisfiú, aki épp megkapta a hőn áhított piros tűzoltóautót karácsonyra. Fülig ért a szája, és állandóan hozzám ért, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott vagyok-e. És én ott voltam. És szerettem. És ő is szeretett engem. Kell ennél szebb ébredés?

Nem mindenki ébredt ilyen szépen, összes bajait tetézendő Dave hasogató fejfájással és sajgó torokkal ébredt. Láza is volt, holnap pedig koncert. Egy szó nem sok annyi sem jött ki a torkán, teljesen elveszítette a hangját. Elsírta magát. Ha valamitől, ettől mindig rettegett. A hangja, a hangja! És mivel turné volt, nagyobb szüksége volt rá, mint valaha. Leírta Jennek egy papírra, hogy mi van, és hogy hívja Kessyt azonnal.

Miután értesítették őt, ellátta Dave-et egy orvos, egyedül feküdt a szállodai szobájában, mert Jen azt mondta, hogy muszáj szívnia egy kis friss levegőt. Mérhetetlenül egyedül érezte magát amellett, hogy a hangja miatt meg volt ijedve. Sehol egy ember, akihez hozzábújhatott volna. És mindez az önzősége, és a hülye érzelgőssége miatt! Hangtalanul könnyezett, mint egy kisfiú, az ágyban kuporogva. És nem is vágyott most másra, csak, hogy az anyja megsimogassa a homlokát egy mesét mesélve, hogy elűzze a fájdalmat.

Elaludt. És álmodott. Magát látta a színpadon, ahogyan ott áll, megy a zene és ő hiába erőlködik nem tud belépni a megfelelő helyen, mert oda a hangja. Látja, ahogy Martin és Mia ránéz, azután mind a többiek, előtte a közönsége és ő megszégyenülten áll. Majd vert seregként leballag megfutamodás közben hallva, ahogyan Martin bejelenti a koncert elmaradását.

Verítékben úszva csatakosan, zihálva ébredt fel rémálmából. Csakhogy a valóság sem volt ennél jobb. Jen elment kiszellőztetni a fejét. Nem csoda. Nagyon bántotta, ami Dave és közte történt. Tudta, hogy akkor Dave valaki mást ölelt, nem őt, hiába feküdt rajta, benne… Lassan megint szivárogni kezdtek a könnyei. Dave is sírt halkan az ágyon kezébe hajtva arcát. Némán sírt. Nem volt hangja.

Martinnal úgy döntöttünk, hogy nem csak lustálkodni fogunk, ha már ilyen szép helyen voltunk. Találtam egy kisebb hátizsákot, amibe bepakoltam néhány szendvicset meg ásványvizet, és nekiindultunk a hegynek, ami a ház mögött húzódott. Nem volt túl nehéz a terep, de nem is zavart minket. Csak mentünk egymás mellett kézen fogva, és mindenféléről beszélgettünk. Martin mesélt a családjáról, a kapcsolatáról a gyerekeivel, akiket nagyon szeretett, a gondolatairól mindenféle témában és az érzéseiről is. Úgy éreztem, hogy hosszú idő után végre kinyílhattam. Beszélgettünk a kapcsolatunkról, Dave-ről, az egész turnéról, magáról a Depeche Mode-ról és a zenéről.
Mikor felértünk, és csak pihegtünk a tetőn egy pihenőnél, egymás mellett állva csodáltuk a kilátást. Aztán leültünk egy rönkpadra és egy-egy szendvicset majszolgattunk.
- Tudod, néha még mindig elgondolkodom rajta, hogy vajon melyikőtök lehetett az apja - jegyeztem meg, de a hangom már nem csuklott el. Végre tudtam róla beszélni egy bizonyos távolságból nézve a történteket.

- Nos, genetikai vizsgálat nélkül ez akkor is bizonytalan lett volna, ha megszületik a baba, bár akkor nyilván csináltunk volna egy vizsgálatot. De őszintén Mia, nem hiszem, hogy ehhez a rengeteg bonyodalomhoz még egy gyerekre is szükségünk lenne. Annyira egymásba folytak a dolgok, semmi és senki nincs külön, hogy bármi történik valamelyikünkkel, az történik velünk is. Szeded most már a tablettákat?
- Nem, még nem. Jövő héten találkozom azzal a nőgyógyásszal New Yorkban, akit Laura ajánlott, a stylist. Állítólag érti a dolgát.
- Hmm, jól van. Cica, nézzük meg van-e térerő. Itt fenn hátha. Mia, nekem nagyon hiányzik David, hívjuk már fel, ha el tudjuk érni.
- Ok, hívjuk!
- Kicsörög. Dave vedd már fel - mormolta, aztán egy kattanás és Mart szuszogást, nyögést, meg elfojtott, elmosódott hangokat hallott.
- Mi az ég! Csak nem a kutyájuk szórakozik már megint?
Pittyent a telefonja, sms jött.
- Ó szívem! Jaj, csak ezt ne! - kiáltott fel rémülten Mart.

- Mi történt? - tudakoltam aggódva.
- Azonnal vissza kell mennünk!
- De mi van? Dave-vel történt valami?
- Igen. Lebetegedett és elment a hangja. Teljesen!
- Jézusúristen! - kaptam a szám elé a kezemet.
- Ez nagyon veszélyes nála. Párszor már előfordult, és ilyenkor mindig nagyon kikészül. Rémálmai vannak, és rettenetesen fél, hogy így marad.
- Azonnal induljunk vissza! - pattantam fel - Jaj istenem, nem kellett volna így otthagyni! - kezdtem rögtön hibáztatni magam, ahogy összecuccoltam, és máris Martin mellett siettünk lefelé a hegyről.

Én nem mertem Jen miatt, de Martin bement hozzá. Az ágyon feküdt halálra váltan, mozdulatlanul, letargiában. Nyakán vastag sál a fehér póló fölött. Még mindig lázas volt, bár nem vészesen. Hanem a hangszálai azok nem engedelmeskedtek neki. A doki még a suttogást is megtiltotta neki, egy füzet meg egy toll volt mellette, így érintkezett a külvilággal. Mikor Mart melléült, Dave hangtalanul az ölébe hajtotta a fejét. Marty akkor már sejtette, hogy Jennifer hazamehetett, vagy legalább is nincs a közelben. Azon agyalt vajon mi történhetett kettejük között, mert Jen rendszerint a férje mellett állt. Vagy egy sürgős munka, ami azért gyakran előfordult, most is éppen egy filmfesztivál szervezésének közepén volt, vagy nagyon összevesztek. Sóhajtott és két tenyere közé fogta szerelme arcát, aki mint egy kiskutya bújt hozzá, belesimulva társa érintésébe.

- Ne haragudj, édes, hogy így itt hagytunk. Sajnálom - mondta Martin - Nem kellet volna egyedül hagynunk. De most már itt vagyunk - Dave a nevemet tátogta - Kint van ő is, ne aggódj. Most már minden rendben lesz. Vissza fog jönni a hangod. Segítünk neked. Meggyógyítunk - suttogta neki a szemébe nézve, amikben könnyek csillogtak.

David a füzetért nyúlt és lassan, mint aki a végrendeletét írja halálos betegségtől gyötrötten, papírra vetette: „Látni akarom őt.”
Mart felállt és a szobába hívott. Én berohantam és a nyakába vetettem magam, arcomhoz szorítva az övét és csókolva ahol csak értem.

A nyakába zokogtam, és csak szorítottam magamhoz, hogy szegényke majdnem köhögni kezdett a karjaim közt.
- Szeretlek, te bolond! Szeretlek, annyira szeretlek! - ismételgettem hüppögve, és éreztem, ahogy meleg keze a hátamat simogatja, miközben engem ölel.

Eltartott magától, egyik kezét a szívére tette, utána az enyémre, és bólintott hozzá sután mosolyogva. A rám törő érzések úgy elborítottak, hogy felindultságomban nem is emlékszem már, hogy miket mondtam zokogva, hüppögve, meg időnként pólójába törölve maszatos arcom.

Mikor már egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, Martin megkérdezte, hogy mi történt és hol van Jenny. Dave leírta, hogy eltűnt reggel, miután értesítette Kesslert az állapotáról, majd azt is leírta, hogy azért, mert rám gondolt szeretkezés közben, és képtelen volt kielégíteni Jennyt emiatt.

Kérdeztem tőle, hogy most mi lesz. Csak megrázta a fejét, hogy nem tudja és sóhajtott. Mást nemigen tehettünk most, minthogy nyomta magába a szteroidokat, várva, mikor kezdenek már el hatni. „A másnap esti koncertet bölcs lenne lemondani” - járt az agyamban, mert Mart is erre gondolva felhívta Kesslert, és beszélni kezdtek, amíg én Dave-be fúrtam magam és úgy öleltem, majd megfojtottam.
Kiszabadította az egyik karját és azt írta: „Jó, hogy itt vagytok!”

- Én meg örülök, hogy itt lehetek, és hogy nem utálsz minket. Hiányoztál, te nagy buta! - öleltem át, majd hagytam, hogy kicsit eltoljon magától, hogy hüvelykujjával végigsimítsa az alsóajkam.
"Szeretlek!" - tátogta, mire én elmosolyodtam, és lehunyt szemmel hagytam, hogy egy leheletnyi csókot adjon a számra.

Martin bejelentette, hogy a koncertet egyenlőre nem mondták le, csak elhalasztották 3 nappal. Meglátjuk mi lesz. De mivel a koncert végén újra pihi volt beiktatva, ez nem jelentett gondot. Így, a turné vége felé egyre többször szorultunk rá a pihenőre.

- Már nincs sok hátra, Dave. Meggyógyítunk, és a maradékot már fél lábbal is kibírjuk - mosolyogtam rá megsimogatva az arcát.
Ebben a pillanatban lépett be Jennifer az ajtón, akit Martin vett észre először, aki mellettünk ült az ágyon.

Jennifer alig láthatóan összerázkódott, majd az ágyhoz jött, szorosan mellém állva: - Szabad? - kérdezte.

A szívem a torkomban dobogott és nyeltem egyet, miközben megszólalni képtelen voltam, ezért csak biccentettem, és elengedve Dave-et felálltam.
A szobában szinte tapintható volt a feszült csend.

Aztán már nem tudtam mi történik bent, mert megfordultam és csendesen kimentem a szobából.

A folyosón mászkáltam faltól-falig idegességemben. Majd megőrültem, hogy nem tudom, mi folyik odabent, ugyanakkor tudtam, hogy nekem aztán tényleg semmi keresnivalóm ott.

Martin azonban bent maradt az ágy végébe húzódva, és Jent figyelte Dave-vel együtt, aki fogta a termoszt, szó nélkül töltött a férjének, és a kezébe nyomta a gyógyszereivel együtt. A mozdulatai Martinnak mérhetetlen csüggedésről és fáradtságról árulkodtak. Dave ellenállás nélkül, némán vette be a pirulákat a feleségét figyelve.
- Ő az, igaz? - Jennifer felnézett Dave szemébe - Miatta hagytad abba tegnap, nem?

Dave bólintott.
- Szereted, őt? - kérdezte reszkető hangon. Dave ismét bólintott.
- Elhagysz Dave? - sírta. Dave megrázta a fejét, és a kezeibe fogta a felesége kezeit, majd a füzetért nyúlt és ezt írta: „Nem, hacsak te máshogy nem döntesz. Az, hogy beleszerettem, nem jelenti azt, hogy téged már nem szeretlek.”
Jen elolvasta és nem tudta, mit gondoljon. Örüljön-e, hogy nem veszíti el a férjét, vagy dühös legyen, mert osztozkodnia kell. Szomorú fájdalom volt a szemeiben és csak ült ott szótlanul.

Sosem gondolta volna, hogy egyszer eljutnak idáig. Persze tudta, hogy Dave időnkét félrelép, ezt meg is beszélték annak idején. De sose hitte volna, hogy bele is fog egyszer szeretni az egyik szeretőjébe! Mégse tehetett semmit, csak ült ott lehajtott fejjel, nézve, ahogy Dave ujjai a sajátjai közé fűzve pihentek, és befelé könnyezett.
Aztán egy idő után elengedte őt, és kisétált az ajtón.

A körmömet rágva fordultam a nyíló ajtó felé, de rögtön le is merevedtem, ahogy megláttam Jent. Mikor észrevett, megfeszült az arca, és elindult felém. Nem tudtam, hogy mit csináljak, le voltam dermedve. Épp ezért váratlanul ért, mikor lendült a keze és egy pofon csattant az arcomon. Csak odakaptam a kezem, és tátogni tudtam.
- Ezt megérdemelted - mondta fagyosan - Az egy dolog, hogy osztozkodom kell rajta, ó több ezer emberrel, de nem hagyom, hogy teljesen elvedd a férjem. Ha bántod, vagy fájdalmat okozol neki, velem kell számolnod - nézett mélyen a szemembe, majd elviharzott.
Elképedve néztem utána még mindig vöröslő arcomat fogva, amin lassan kirajzolódtak az ujjainak nyomai.

Martin csak ült az ágy szélén és azon gondolkodott, hogy most hogyan tovább, aztán úgy döntött első lépésnek behív engem. Vonakodva beléptem és dacosan megálltam az öt piros ujj nyomával az arcomon.

Dave döbbenten nézett rám, Martin inkább aggódva.
- Hát... elment - jegyeztem meg könnyednek szánva, ahogy összekulcsoltam az ujjaimat - Dave, drága, ugye bevetted a gyógyszereidet? Nem kérsz inni?
Először bólintott, majd megrázta a fejét, aztán vadul a füzet és a toll után kapott, és körmölni kezdett. Fel-felpillantva az arcomra.

„Jen megütött téged?” - írta kesze-kusza betűkkel. Nem akartam, nem tudtam mit válaszolni, aztán, amikor elkezdte rázni a kezem, hogy szóra bírjon lassan bólintottam.

"Beszélni fogok vele!" - jött a következő üzenet, ahogy dühösen és némileg felháborodva felém tartotta a füzetet.
- Ne, Dave, nem szükséges. Megérdemeltem, amit kaptam. Semmi gond. Tényleg - válaszoltam összefonva karjaimat.

Megrázta a fejét és tovább írt: „Ha valakinek kapnia kellett volna az én vagyok, én vagyok a férje és nélkülem ugyebár nem ment volna. Hogy mert megütni téged? Én soha nem ütöttem meg őt!”

- Dave, még jó, hogy nem ütötted meg. Az az én szememben is megbocsáthatatlan bűn - válaszoltam - Joga volt megütnie engem, hisz szeret téged, és bennem csak a cafkát, a riválist látja, és ezért nem tudom hibáztatni. Megérdemeltem, amit kaptam. És többet is megérdemeltem volna, ha ad. Nézzük a tényeket, Dave, én itt csak egy jól foglalkoztatott ágyas és vokalista vagyok, akiért most lángoltok. De meddig? Nem arról van szó, hogy nem élvezném a veletek töltött perceket, vagy ne szeretnélek titeket, mert nagyon szeretem mindkettőtöket. De én itt senki vagyok. Pláne a házasságodban. Ahhoz aztán nem kéne semmi közömnek lennie. Jennek előjogai vannak, mint házastárs. Megtehette ezt velem, mert jogában állt a sértettsége és a házasságának a védelme érdekében. Dave, nagyon szeret téged és féltékeny. Ne haragudj rá, kérlek.

Csak nézett rám, láttam, hogy mondani akarna valamit, újra megmarkolta a tollat, hogy írjon, de lefogtam a kezét.
- Nem. Hagyjuk, jó? Ne csináljunk akkora ügyet belőle.
A szája a "de" szót formázta.
- Dave, kérlek. Nem akarok erről többet beszélni. Túlélem. Most az a lényeg, hogy meggyógyulj, igaz Marty? - fordultam az elgondolkodva ülő szőkeség felé.
- Pontosan. Dave, most tényleg arra kell koncentrálnunk, hogy minden a lehető leggyorsabban rendbe jöjjön. Beszéltem a dokival, azt mondta, hogy a hangszálgyulladásod, ha odafigyelünk rád, pár nap alatt rendbe jön. Addig csúsztatunk. Nem, Dave, mást nem tehetünk. Rekedten, fájó torokkal nem énekelhetsz, te is tudod.
- Pontosan - kapcsolódtam be - Főzök neked egy kancsó finom forró teát, rendben? Milyet szeretsz?

„Nem kérek teát, nem kérek semmit” - írta – „Túl sok volt mára. Aludni akarok.”

Martinnal bólintottuk, odaléptünk hozzá, átöleltük és megpusziltuk, majd betakargattuk. Hálásan pislogott és intett, ahogy kiléptünk az ajtón.

Odakint rögtön Martin karjai közé fúrtam magam, arcomat a mellkasába temetve. Szorosan öleltem magamhoz, és szívtam magamba az illatát.
- No, cica... mi az?
- Annyira megijeszt, hogy így kell látnom! Némán! - vallottam be.

- Nyugi, nyugi, el fog múlni, türelmesnek kell lennünk. Hagyjuk most pihenni, az alvás gyógyít.
- Valami mézes-hagymás borzalmat kéne csinálni neki, amit a nagymamám csinált. Lejössz velem a konyhába Martin? Segíts, tudom ez használni fog.
- Persze cica, bármit, amivel segíteni tudunk neki. Na és mivel veszed majd rá, hogy meg is igya?
- Megvannak a módszereim - mosolyogtam rá - Nem csak ő tud manipulálni bennünket, majd meglátod.

- Afelől nincs kétségem, hogy te is tudsz manipulálni - simított végig kedveskedve a fenekemen, miközben a konyha felé vettük az irányt - Ha tényleg segít rajta ez a cucc, amit el akarsz készíteni, akkor csak meg fog erősödni bennem a hit, hogy ezek a nagymamák tudnak valamit - mosolyodott végre el.

- Az enyém biztosan tudott valamit, soha nem kellett gyógyszert szednem. Gyerekkoromban legalábbis - dünnyögtem félhangosan.
Martin megfogta a kezem és lágyan megkérdezte: - És rendben vagy? Nem szeded már a nyugtatókat?
- Nem, azokat nem. Csak és kizárólag, amit David jóváhagyatott a stáborvossal. Viszont, hogy őszinte legyek Martin, most, talán emiatt többet iszok, és úgy tűnik rendszeresebben. Dave nem tudja persze.
- Ne hidd, hogy nem sejti. És tudom, hogy többet iszol, hisz velem teszed. Majd vigyáznunk kell, muszáj mértéket tartanunk. Talán én is kevesebbet iszom, ha vigyáznom kell rád.

- Ez azért vicces. A két piás vigyáz egymásra, hogy ne igyanak sokat... - húztam el a számat, miközben előkészítettem a hozzávalókat Dave italához.
- Ironikus, igen.
- És mit csináljunk helyette? Végigszeretkezzük a napokat? - kérdeztem viccnek szánva.

- Valami ilyesmire gondoltam, igen - simított rajtam végig, ahogyan a szálloda konyhájában a zubogó vízbe tettem a vöröshagyma héját és egy vödör jeget készítettem ki, hogy gyorsan testhőmérsékletűre hűtsem a forrázatot. - Igenis, vigyázni fogok rád, bár tudom ez nekem nehezebb lesz, mint másnak lenne. Mia, én is le akarok szokni, nekem se jó így. Nem akarok belehalni, nem akarlak benneteket kettőtöket elveszíteni!

- Látod Martin, ez a felfogásod már sokkal jobban tetszik - fordítottam felé a fejemet egy kis mosollyal az arcomon - És jól esik, hogy figyelsz rám. Hogy mindketten figyeltek rám, és remélem, hogy nem ítéltek el a hülyeségeimért - fordultam vissza a hagymákhoz.

Amikor a főzet készen volt és elérte a megfelelő hőmérsékletet megkérdeztem a séfet, hogy van-e fenyőmézük. Volt. Kértem egy üveggel és visszamentünk Dave-hez. Halkan bekukkantottam, hogy nem aludt-e el, mert nem akartam felverni. Még nem aludt.

- Szívem, bejöhetünk? Nem akarunk sokáig zavarni, csak hoztam egy kis házi gyógyszert, ami szerintem hatásosabb, mint a pirulák.
Dave feltornázta magát ülőhelyzetbe, miközben bólintott, és megigazította a vastag sálat a nyakán - Először kapj be egy nagy kanál mézet, utána gyorsan, egy szuszra hajtsd le ezt a főzetet. Nem olyan rossz.

Dave megtette, fintorgott egyet és sóhajtott, majd megköszörülte a torkát.

„Maradjatok itt velem, ha nincs jobb dolgotok” – írta – „Nem tudok aludni.”

Az előbbiekből okulva az ajtóhoz lépve kulcsra zártam, majd két oldalról mellé feküdtünk.

És csak feküdtünk ott csöndesen, majd Dave betakart mellkasát simogatva halkan dúdolni kezdtem neki. Mivel nem szólalhatott meg, mi meg nem akartuk megtörni a csendet, hamar elaludt a kimerültségtől, és talán a dúdolásomtól. Felpillantva láttam, hogy Martin is az álom határmezsgyéjén járt, ezért még egy darabig folytattam a dúdolást. Mikor már tudtam, hogy biztosan elaludtak, óvatosan kimásztam az ágyból és a táskámhoz léptem, majd bementem a fürdőbe. Megvizsgáltam az arcomat, amin már semmi nem látszott szerencsére, majd a tenyerembe ráztam két gyógyszert. Megint sajgott a mellkasom.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés