53.
 

Megjegyzés: Majdnem egy évig tartó írás után ezennel olvashatóvá vált a The Sweetest Perfection befejező része is. El kell hogy mondjam, a végén Mauka nagyon meghatott, azóta is könnybe lábad a szemem, ha elolvasom az utolsó bekezdést. Köszönöm, drága, hogy kitartottál velem ez alatt a hosszú idő és történet alatt, köszönöm a hajnalokba nyúló írásokat és az értékes perceket! Egy csodás élmény volt! Useless-girl

Elindultunk kézen fogva sétálva. Mart már otthon toporgott és nagyon ideges volt, részben mert ő is éhes volt, részben, mert jó példámat követve a minimumra próbálta csökkenteni a piát és ez feszültté tette.

Egy nem túl messzi elegáns étterembe mentünk, ahol kezemet Martin asztalon pihenő remegő kézfejére tettem, hogy kicsit lenyugodjon. Tudtam, hogy a testi kontaktus néha segít nála. És valóban kicsit nyugodtabban vártuk az ételt.

Vacsora alatt halkan meséltek nekem arról, hogy mi mindent csináltak míg én távol voltam, s tapintatosan kerülték a rehab témáját, na nem mintha annyira zavartak volna a kérdések. Úgy éreztem, kicserélődtem, életre és szeretetre kész voltam. Feltöltődtem. Talán ragyogtam is a jelenlétüktől és csak hallgattam és hallgattam a hangjukat és újra hálát adtam az égnek.

Egy film jutott eszembe, David volt a főszereplő is. David Duchovny. Izgalmasan erotikus film volt átszőve elnyomott és elfojtott érzelmekkel. Júlia két szeretője. Hát igen, abban is volt egy hasonló jelenet. Néha még mindig úgy érzem, hogy ez nem is az én életem, hanem mással történnek meg ezek a dolgok.

Pedig hozzám beszéltek, engem öleltek kedvesen, odafigyelve, és előre láttam, hogy az ágyon fogom magam találni két lepedőakrobatámmal, ahogy együttes erővel szeretve fognak repíteni egyre magasabbra és magasabbra, míg nem a kimerültségtől és az érzelmektől egy nagy kupacban heverve át nem lépünk az álmok birodalmába.

Olyan valószerűtlen volt, ahogy az én gyönyörűmre esett a tekintetem, aki vadság helyett szelíden mosolyogva hallgatta társát szaporán bólogatva: a megtestesült figyelem volt. Majd villájával hadonászva próbálta nyomatékosítani mondandóját. Mart rávillantotta kedves mosolyát és megfogta a csuklójánál a kezét. Dave abbahagyta a hadonászást és bűntudatosan a tányér szélére helyezte a villát. Mart majd elolvadt a látványától, ahogy a másik hirtelen lesütötte a szemét.

Nagyon édesnek találtam őket. Mint a szerelmes kamaszok. Dave zavarban volt és elpirult. Csak ők érthették igazán, hogy miért is, de ez nem zavart. Dave-vel, sőt Martinnal is voltak olyan pillanataink, amiket csak mi ketten értettünk. És ez így volt jól.

Olyan jó volt úgy élni, mint bárki más! Dave a stúdióban matatott folyton. Mart az építkezést felügyelte én meg, én meg... jaj... istenem, megint rám tört a hányinger.

Laptopomat a dohányzóasztalon hagyva siettem a mosdóba és kiadtam a reggelit. Elkeseredtem. Nem akartam megint beteg lenni, nem akartam, hogy visszatérjen a pszichés fájdalom, amit beképzeltem magamnak. Egészséges akartam lenni nekik és magamnak. Nem véletlen változtattam életmódot mióta pár hete kikerültem a rehabról. Egy az, hogy azóta Rosie is ideköltözött hozzánk és ezért is sokat főztem, és teljesen mellőztem az alkoholt is.

Megvártam míg elmúlik a hányinger, aztán megmostam a fogamat. A fiúknak - különösen Dave-nek - nem kell tudniuk róla, hogy néha elkap még a rosszullét.

Halálsápadtan támolyogtam ki, szerencsére Dave nem volt az étkezőben, ő azonnal észrevette volna. Csak Rosie kérdezgette, hogy mi van velem, de én gyorsan megnyugtattam. Délután kocsiba vágtam magam és vettem egy terhességi tesztet. Szívdobogva vártam az eredményt…

…

Nagyot dobbant a szívem és éreztem, hogy könnyek kezdték elhomályosítani a tekintetemet, ahogy letottyantam a kád szélére a tesztcsíkot tartva a kezemben. Pozitív volt.

Hitetlen mosoly kezdett az arcomra kúszni, éreztem hogy kipirulok és a vér a fülemben dobolt. Ez valóban lehetséges? Valóban lehetek ilyen szerencsés? A…a vetélésem után kapok még egy esélyt? Elszorult a torkom, és halkan sírni kezdtem az örömtől. De mielőtt azon kezdhettem volna gondolkodni, hogy miként álljak a fiúk elé a hírrel, biztosra kellett mennem, hogy a teszt nem tévedett…

Pár percig megpróbáltam lenyugodni, de a szemeim őrülten csillogtak a boldogságtól. Hidegvizet paskoltam az arcomra, majd óvatosan megsimogattam lapos hasamat. Megpróbáltam nem túlzottan beleélni magamat, úgyhogy inkább kilépve a fürdőből szóltam Dave-nek, hogy figyeljen Rosie-ra, nekem el kell ugranom boltba. Nem akartam, hogy tudja: a nőgyógyászomhoz megyek, aki körülbelül másfél óra múlva megerősítette a hírt: valóban terhes vagyok.

Madarat lehetett volna velem fogatni, de próbáltam visszafogni magam. Az aznap esti vacsorához különleges módon terítettem, mindenki tányérja elé egy borítékot helyeztem benne egy üdvözlőlappal. Rajta egy ultrahangos fotó egy integetni látszó magzattal. És a kép alá írtam: „Hahó, jövök! aláírás: baba”

Kíváncsian és izgatottan vártam miként fognak reagálni. Ugyan azt nem tudtam, hogy melyikük lehet az apa, de ez talán most nem is igazán számított, csak az, hogy nagyon boldognak éreztem magam. Az asztalnál ülve észrevétlen simogattam fél kézzel a hasamat, és tudtam, hogy a szemeim boldogan csillognak. Dave is megkérdezte miközben főztem és kiugrott a stúdióból egy kóláért, hogy mi van velem, mert folyamatosan mosolyogtam. Leszereltem egy "csak jó kedvem van" mondattal és egy csók után visszahessegettem a stúdióba. És most vártam, hogy kibontsák a borítékokat. Nem kicsit izgultam, hogy miként fogják fogadni a hírt.

Nos, döbbenten. Azt mind a két kandúrom tudta, hogy nem viccelek, látták az örömömet. Nézték, csak nézték a képet a kezükben, majd Dave felnézett és megkérdezte: - Milyen idős a baba?

- Az orvosom azt mondta hathetes. Mit szóltok hozzá? - mosolyogtam. A fiúk zavarban, nagyon nagy zavarban voltak, hisz egyikőjük se ölelhetett magához, mintha a felesége volnék, hogy „Édesem!”. És Rosie is ott volt. Végül megvonták a vállukat és összenevettek, Rosie-nak nem kell mindenről tudnia. Felugrottak, Dave még a székét is kirúgta maga mögül. Ölbe kaptak és végigvonultak velem az étkezőben. Rosie-nak tetszett a móka, kacagott.

- És akkor ez azt jelenti hogy lesz egy kistestvérem, de jó! - kiáltott fel Rosie és odaszaladt átölelni a derekamat.

- Pontosan azt - mosolyogtam le rá és megsimogattam a haját - Lesz kit megtanítanod a játékokra.

Ő csak kacagott és láttam, hogy Dave tekintete elérzékenyült, ahogy minket figyelt. Aztán megjelent Wanda, Rosie dadusa, akit megkértünk, hogy maradjon a kislány mellett még egy darabig, amíg lenyugodnak a kedélyek, és Stella Rose amúgy is nagyon megkedvelte. A dadus elvitte a kislányt lefektetni miután a fiúk is elbúcsúztak tőle és mi egyedül maradtunk az étkezőben. A beállt csöndben egyikükről a másikukra néztem mosolyogva.

- Van sejtésed melyikőnk lehet az apa?

- Nincsen,  Mart, próbáltam kitalálni a kora alapján, de hárman voltunk együtt az utóbbi időben, úgyhogy sejtelmem sincsen. A tietek az biztos – nevettem - apukák!

Vigyorogtam. Dave-et láttam átalakulni a szemem előtt gondtalan szeretőből aggódó apává.  Átölelte a derekam és a hasamra tette a kezét, mindenfélét kérdezgetett, Mart csak a másik kezem szorongatta.

- És fiúk, kisfiút vagy kislányt szeretnétek?

- Teljesen mindegy! - vágták rá egyszerre, mire felnevettem.

- De tényleg - folytatta Mart - a lényeg, hogy egészséges legyen.

- Igen, mi ugyanúgy fogjuk szeretni, bármi is lesz a neme - kacsintott Dave, de láttam könnyed viselkedése mögött, hogy mélyen megindult a lehetőségtől, hogy újra apa lehet. A szőkére pillantva is láttam a meghatottságot. Istenem de szerettem mindkettőjüket.

- És most hogy már tiszta vagyok, egészséges lesz - morzsoltam el egy könnycseppet elvesztett magzatomra gondolva. - Nem is tudjátok, hogy nekem ez mekkora dolog - szipogtam mosolyogva, mire Martin egy zsebkendőt nyújtott felém - Nagyon remélem, hogy nem lesz semmi gond a terhességemmel. Féltem a kicsit, de nagyon örülök, hogy így alakult - néztem felváltva rájuk. - Istenem, mennyire jó, hogy ilyen apái vannak - sóhajtottam, ők meg elkezdtek nyihogni.

- Ez, Mia, ez, ez.... - nyögte Mart.

- … irtó hülyén hangzik ... - fejezte be Dave.

- De ha egyszer ez az igazság! - öleltem át őket és előbb az egyiknek majd a másiknak nyomtam egy puszit az arcára - De komolyan. Nagyon szeretlek titeket és jobbat se kívánhatnék a kicsinek, mint hogy ebbe a fura családba szülessen meg - mosolyogtam.

Teltek a hónapok, a pocakom egyre nőtt és gömbölyödött. A kezdeti hányingeren túl és némi kényelmetlenségtől eltekintve nem volt semmi bajom. Az ágyban is lecsillapodtunk, gyengéden szerettek és egyenként. Mart háza elkészült a szomszédban, de sokszor aludni sem járt haza, együtt maradtunk, mint a kiskutyák a kennelben, összebújtunk. Gyakran tévéztünk a nagyhálóban, mindannyian a nagyágyon fekve.

Ilyenkor hol az egyikük, hol a másikuk - esetenként mindketten - simogatták a pocakomat én meg melegen mosolyogtam, vagy csak elaludtam a karjaikban. A világ legboldogabb nőjének éreztem magamat. Hol gondoltam volna, hogy attól a bolond naptól, mikor is megismertem őket, idáig eljutok, eljutunk?

Az egyik ilyen heverészős alkalommal felsóhajtottam. Egész nap furán éreztem magam. Majd felkiáltottam és összerándultam a fájdalomtól.

Még volt hátra majdnem három hét a szülés kiírt időpontjáig. Megijedtem és Davidért kiáltottam, aki bekukkantva az ajtón látva fájdalomtól eltorzult arcomat nagyon megijedt.

- Mi a baj? - futott oda az ágyhoz amin feküdtem.

- A hasam. Nagyon fáj! - szorítottam össze a szememet.

- De hát még van...

- Igen tudom! - szorítottam meg fájdalmasan a kezét - Kérlek, menjünk be a... kórházba! - nyögtem fel egy újabb erős nyilallás után.

- Azonnal, oké, oké, szólok Martnak meg Rosiéknak, pakoljak neked össze cicám?

- Már össze van, csak siess, mert, jaj....

Még sosem láttam ilyen gyorsnak őt, de nem sok időm volt nézelődni, mert jött egy újabb fájás, alig bírtam felkelni, de Martin segítségével sikerült.

- Hol van Dave? - nyögtem, miközben Martin gyorsan megtörölte a homlokomat és az ajtó felé vezetett óvatosan.

- Hozza a kocsit, ne aggódj. Minden rendben lesz.

- Honnan tudhatod? - kérdeztem kétségbeesetten, mert nagyon fájt - Martin, félek, hogy valami baj van!

- Nyugi, nyugi, szerintem csak attól van, hogy lehet, hogy Dave az apja - próbált viccelni - Gratulálok az újabb hiperaktív családtaghoz!

Halványan elmosolyodtam, de csak haloványan. Nagyon meg voltam rémülve.

Aztán besegítettek az autóba. Martin átvette a volánt, Dave meg hátraült velem. Rosie-t otthon hagytuk Wandával, mondták a fiúk, hogy majd felhívják őket, ha jöhetnek a kórházba megnézni a kicsit. Egyikünk se tudta, hogy kisfiú vagy kislány lesz-e, csupán az orvos. Direkt nem kérdeztük meg, meglepetést akartunk.

És az a meglepetés most elég erőteljes fájdalmakat okozott nekem. Félúton se voltunk, mikor nedvességet éreztem a lábaim között.

- Dave... a magzatvíz! - préseltem ki magamból.

- Uh, baby, akkor ez bizony az lesz! Ááá, hamarosan gyerekünk lesz! - vigyorgott.

- Na igen, de nekem kell kipréselnem magamból! - nyögtem fel.

- Bocs édes! - nézett rám kiskutyaszemekkel, de ez most valahogy nem tudott meghatni. Jött az újabb fájás és én felkiáltottam.

- Ez kurvára fáj!! Miért igyekszik kifele ennyire? Mart... messze vagyunk... még?!

- Nyugi Mia, mindjárt ott vagyunk.

- Nem lehetne most?? - ragadtam meg újra Dave kezét és egy csontropogtató szorításban részesítettem.

- Most? Most mit? – kérdezte.

- Odaérni!! - préseltem ki magamból nagy nehezen.

- Itt is vagyunk! - állította meg a kocsit Mart.

- Hála az égnek! - sóhajtottam, aztán már nem is tudom hogyan, de bejutottunk a kórházba és az orvosom is megjelent.

Megvizsgált és vidáman közölte, hogy „Most pedig szülünk, jó?”

 Jó vagy sem, ebben azért kezdtem kételkedni, kénytelen voltam. Felvitt bennünket a szülőszobába és megkérdezte, hogy ki a szerencsés apa. Összenéztünk a háta mögött. Kénytelen voltam kinyögni valamit, Dave, David a párom.

- Jól van, akkor jöhet be ő is a szülésre segíteni neked Mia, jön apuka, ugye? - fordult a sápadtnál is sápadtabb Dave-hez.

- Hát ööö...

- Persze hogy jössz! - néztem rá nyomatékosan és meg is szorítottam újra a kezét, aztán egy bocsánatkérő pillantást küldtem Martin felé, aki csak féloldalasan elmosolyodott és megvonta a vállát. Láttam, hogy valahol rosszul esett ez neki, de hát nem jöhettek be mindketten!

- Hát doktor úr azt hiszem eldöntötték helyettem - mosolygott rá nagyon halványan David.

- Pompás! Akkor a nővérke majd elmagyarázza mit és hogyan kell tennie. A kisasszonyt pedig előkészítjük addig.

- Nagyon fog fájni? - kérdeztem szorongva.

- Nos, mindenkinél máskép zajlik a dolog, de te Mia már 4 és fél ujjnyira kitágultál, úgy jön a baba, mint az expresszvonat, még 5-10 perc és tolófájásaid lesznek. Szerintem úgy másfél óra múlva vagy még előbb meglesz a baba. Első szülésnek nem is rossz - mosolygott biztatóan.

- Jaj de jó. Csak legyünk már túl rajta - mormogtam hátraejtve a fejem, aztán megpróbáltam nem túl hangosan felkiáltani a következő fájástól.

- Pár perc és megyünk is a szülőszobába - szorította meg bíztatóan a vállamat a doki, aztán el is sietett intézkedni, én meg ott maradtam a fiúkkal.

Amikor inni kértem a nővér csak nemet intett a fejével és bekötött egy infúziót. A szülőágyra fektettek és mikor visszajött az orvosom újra megvizsgált, a fájásmérő görbéi nagyon biztatóak voltak és a csendben csak a baba kihangosított szapora szívdobogását hallottuk.

Aztán megszaporodtak a fájások és én azt hittem, hogy menten meghalok, ahogy Dave kezét szorongattam, aki hősiesen próbálta tartani bennem a lelket.

Most már szorosan fogtak és az orvos bíztatott a helyes légvételre és hogy mikor nyomjak. Azt hittem szétszakadok. Már elvesztettem a kontaktust a külvilággal és csak befelé figyeltem, a gyermekemre, akinek életet adok és az izmaimra, hogy engedjék ki őt. Azután hangos cuppanással, mint ahogy a dugó kijön a pezsgőből megszületett a gyönyörű kisfiunk. Dave és én is sírtunk a megkönnyebbüléstől és az örömtől, ahogy még magzatmázasan a mellkasomra helyezték. Nem sírt, nem nyöszörgött, a lámpa tompított fényében mocorgott és úgy tett mintha látna bennünket. Gyönyörű volt. Tökéletes. A legszebb a világon!

És én anya lettem az egyikük... nem is! Mindkettejük által! Nem számított, hogy kié a kicsi, egyszerűen elolvadtunk a látványától! Gyönyörű volt! És én csak sírtam a boldogságtól és a Dave szemében csillogó büszkeségtől.

Ahogyan ott simogattam a kisfiunkat, aki a Matthew Martin nevet kapta, kétségem se volt felőle ki az apja. Egyszerűen éreztem. Egy kicsi Gahan mocorgott a mellkasomon. De mindenesetre kértem Davidet, hogy a nővértől kérje el a dokumentumokat és mondja, azt, hogy a gyerek nagyapja ragaszkodik ehhez a furcsa kéréshez a ráhagyományozandó örökség miatt.

A nővér csak bólintott, majd elvégezte az ilyenkor szokásos tennivalókat, és biztosított minket, hogy egy napon belül meglesz az eredmény. Bólintottam, aztán miután elvették a kicsit és ellátták, én is átkerültem egy másik szobába immár szintén szalonképesebb állapotban, noha mindenem majd szétszakadt a fájdalomtól, boldog voltam és kértem Davidet, hogy Martint is hívja be. A nővér ekkor magunkra hagyott a fiammal. Életünkben először voltunk igazán egyedül és én csak néztem őt a fiúkra várva.

Fekete haja volt és csücsöri szája. a szeme pedig sötétkék volt mint minden újszülötté. Három héten belül kiderül zöld-e a szeme. Valahogy vonásaiban tiszta David volt. Bár kíváncsi voltam a DNS vizsgálat eredményére, de magamban valahogy biztos voltam benne, hogy Dave az apa.

Egyelőre nyugodt babának tűnt, nem hangoskodott, ahogy a mellkasomon pihegett kipihenve a születés fáradalmait. Annyira édes volt a kicsi kezeivel, apró orrocskájával, szájával és a szemeivel, melyek álmosan pislogtak!

 Csak pár perc múlva vettem észre az ajtóban álldogáló és ámuló párost.

- Martin! - nyújtottam felé jobbomat, míg balommal óvatosan öleltem magamhoz a csöppnyi csomagot.

- Megnézhetem? - kérdezte halkan.

- Hát persze - nyújtottam felé és ő magához emelte.

- Szia kicsim! Dave, ehmm, sejtem ki lehet az apja – nevetett - Szia kicsi Dave! Választottatok már neki nevet?

- Matthew Martin a neve.

- Tényleg? - pillantott rám óvatosan magához szorítva a picit.

- Igen Martin - bólintottam.

- Mi... miattam? - halkult el meghatottan.

- Naná! Hisz te vagy a másik papája! - mosolyogtam rá fáradtan.

- Köszönöm, köszönöm. Szóval, mégiscsak két papája lesz?

- Hát persze Mart, a vizsgálat végül is csak a vezetékneve miatt szükséges.

- Az lenne a legviccesebb, ha mint a királyoknak két kilométeres neve lenne: Matthew Martin Gahan-Gore! - nevetett Dave, de Mart lepisszegte, mert Matt úgy tűnt elaludt.

- És miért ne lehetne az a neve fiúk? Én nagyon szeretném! - mosolyogtam fel a büszke apákra akik még mindig az új jövevényt csodálták. Az egyik az egyik kicsi kezéhez a másik a másik kezéhez tartotta a mutatóujját és a kicsi mindkettőjükét megragadta. Hangosan felnevettek.

- Milyen erős! - suttogta ámulva Martin.

- Hát mint én! - húzta ki a mellkasát Dave büszkén.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem azt mondta, hogy "mint az apja". Biztosan nem akarta megbántani Martint, de láthatólag a szőkeség most a kicsivel volt elfoglalva, aki szemeit megpróbálta rá fókuszálni miután nem tudott elaludni, de persze még nem láthatta rendesen a fiúkat sem.

Az apasági vizsgálat eredménye semmi további kérdést sem hagyott: a pici Matt bizony Gahan ivadék volt. Annyira 100%-os lett a teszt amennyire csak lehetett.

Pár nap múlva még ugyan fáradtan és lassan, de elhagytam velük és a kis jövevénnyel a kórházat, hogy otthon pihenjem ki magam. Otthon? Milyen furcsa ezt kimondani. A birtok tényleg hamar a szívemhez nőtt, mint ahogy annak idején a fiúk is, bár igazából teljesen mindegy volt, hogy hol vagyok velük. Az otthonom ott volt, ahol ők voltak. És jól esett ezt végiggondolni, ízlelgetni és ki is mondani.... Végre igazán tartoztam valahova. A sors szerencsés ám fura fintora, hogy úgy hozta, hogy két legendás és szintén nem éppen problémamentes zenész mellett találtam meg a helyem.

Ahogy ott sétálgattam pici fiunkkal a kertben két oldalamon a fickókkal, Mart egyszer csak oldalba bökte Dave-et. - Édes, írtam néhány számot. Nem csinálunk egy új albumot?

- Jól hangzik - mosolyodott el Dave - Miattatok úgyse mentem turnéra az Hourglass-szal - nyomott egy puszit az arcomra, majd megszorította Mart kezét.

- Ugye megmutatod a szövegeket? - fordultam rögtön Martin felé, a DM rajongó még mindig bennem élt - Nagyon kíváncsi vagyok rájuk!

- Naná. Első kézből fogod látni őket ezúttal - kacsintott rám.

Matt elaludt a karomban, odaadtam az egyik apjának, aki óvatosan letette az ágyunkra. Köré heveredtünk, mi hárman a szülei. Martin egy halom sajtcédulát sepert az ölébe az éjjeliszekrényről és mindkettőnknek kezébe nyomott kezdésnek egyet, egyet.

Elmélyültünk az olvasásban. Én sírni kezdtem, Dave meg csak csillogó szemekkel fel-felpillantott Martinra, aki elmélázva figyelte Mattet, meg minket és mosolygott. De még hogy! Ritkán láttam őt ilyennek. Cseréltünk Dave-vel és újra olvastunk. Mindketten tudtuk, hogy melyik dalok kinek és miről szólnak.

- Martin, ezek gyönyörűek - hajolt oda és csókolt a nyakába Dave - Arra kell gyanakodnom, hogy te szeretsz bennünket, mi?

- Már hogy én? - dadogott Mart - …igen, igen, teljes szívemből és lelkemből szeretlek benneteket - de ahelyett, hogy a csillogó szemű Dave-nek vagy a könnyes arcomnak adott volna csókot a fiunkat csókolta meg.

Az alvó Matt fölött áthajolva gyengéden megcsókoltam és megsimogattam szőkénk arcát, majd kimásztam az ágyból, hogy a fürdő felé vegyem az irányt. Könnyeim még mindig folytak ahogy előkotortam pár zsebkendőt és leültem a kád szélére. Érzelmeim örvényként kavarogtak bennem. Kimondhatatlanul szerettem őket és Martin ha lehet még inkább megérintette a lelkemet. Ha már a szövegeken így sírtam, akkor nem tudtam, mi lesz velem, ha elkészülnek a számok. Mire nagyjából összeszedtem magam és újra halkan kiléptem, azt láttam, hogy Martin óvatosan Matt mellé fészkelte magát egyik karjával óvón védve őt, s halkan szuszogott. Dave épp egy homlokcsókot adott előbb a kicsinek, majd Martinnak, aztán rám nézett.

Felálltunk és hagytuk Martot kicsi Marttal aludni. Kimentünk a verandára, hogy Dave cigizhessen és csendesen néztük egy darabig az angolkertet, amit ő tervezett. Szabad kezével az enyémet fogta és csak csendesen ültünk ott. Az idő megállni látszott. Annyira békés volt minden, hogy el sem hittem, hogy mindaz megtörtént, amin keresztül mentünk, amiket túléltük.

- Szóval ezért jöttem vissza - jegyeztem meg halkan.

- Mire gondolsz? - kérdezte Dave felocsúdva gondolataiból.

- Matt, Martin és miattad - néztem rá - Ezért jöttem vissza 'onnan' - szorítottam meg erősebben a kezét, mire ő gyengéden az ölébe húzott féloldalasan és átölelt egy csók közben.

- Tudom, kincsem - ölelt Dave magához - De most már mi vigyázunk rád.

- Boldog vagyok veletek Dave, szeretlek benneteket.

- Tudom, tudom.

- El se hiszem, hogy anya lettem! Általatok... általad... Tudod... valahogy végig éreztem, hogy te vagy az... Emlékszel arra az estére, mikor ketten voltunk az én hálómban?

- Hogyne emlékeznék arra a végigszeretkezett éjszakára! - mosolyodott el édesen.

- Az egyik alkalommal... úgy éreztem más volt. Szerintem akkor...

- Meglehet. Azt mondod megérezted? És végig tudtad, hogy az enyém a kicsi?

- Nem tudtam, csak a zsigereimben éreztem. David, szeretlek.

- Én is téged. És a nagy mamlasz mellett bent szuszogó kis csodát is. A kettőnkből született kisembert. Jaj Mia, nem is tudod milyen boldoggá tettél! Annyira jó érzés szabadon, korlátok nélkül szeretni titeket! Megnyugvás. Tiszta gyógyír.

- Csak addig lesz nyugtod míg éjjel fel nem ver a sírás! - mosolyogtam rá beletúrva enyhén őszülő hajába.

- Hisz úgyse tudok aludni! Mart az alvógép! Szívesen felkelek hozzá, hiszen tudod!

- Igen, tudom. Hihetetlen hogy te, ti vagytok a gyerekem apja.

- Be kell vallanom, hogy számunkra is az. Sosem gondoltuk volna, hogy ilyen kapcsolatban fogunk élni veled, hogy ennyire el fogsz fogadni minket... hogy ennyi mindent meg fogsz tenni értünk. Nagyon örülök, hogy elfogyott a csokim anno.

- Miért is? - böktem meg a vállát mutatóujjammal.

- Mert így rád találtunk. Pontosabban Andy! Jézus, még meg sem köszöntük neki! - nevetett fel.

- Hát, jöhet megnézni a kicsit.

- És el is fog jönni, tudom. Gyere be édes - karolt át -, meg ne fázz!

Visszamentünk a hálószobába, de hagytuk őket aludni én meg megfogtam a kezét és leültettem a kannapéra a nappaliban. Betettem a Singles 1986-98 DVD-t és a Useless-nél megnyomtam a playt. Leoltottam a villanyt és a fülébe súgtam, ahogy mellékuporodtam:

- Ekkor szerettem beléd, drágám.....

THE END

2007 április – 2008 január

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés