40.

      Vakító fehérség vette körül, fájtak tőle a szemei, de kinyitotta őket. Először nem látott semmit. Nem tudta, hogy hol van, csak lassan kezdett el kibontakozni előtte a táj. Nem emlékezett rá, hogy hogyan került ide. Kicsit erőltetnie kellett az agyát, hogy elkezdjen gondolkodni. Nehézkesen indult meg, de aztán lassan kezdtek beugrani a dolgok. Ahogy elbúcsúzott Sela-tól, az őrület, a kiszolgáltatott fájdalmas hónapok, újra Sela, a zöld fény, és most ez... Egyelőre nem tudta összerakni a dolgokat, ezért inkább elvette szemei elől feltartott kezét, hogy körülnézzen. Egy hegyoldalban állt. Dús zöld fű borította, melyben apró sárga és fehér virágok ütötték fel fejüket a lágy és langyos szellőre lengedezve. A nap kellemesen sütött a feje fölött. Madárcsicsergést hallott, majd mintha víz csobogott volna valahol balra. A távolban egy nagyobb folyó és még több hegy tárult a szemei elé. A kék égen csak néhol úszott egy-egy bárányfelhő. Festői tájkép volt. Úgy döntött, elindul a víz felé. Ahogy lassan és megfontoltan haladt, kezdett ismerőssé válni valahonnan a táj. A víz hangja erősödött.

- Egy vízesés - suttogta maga elé, s közelebb ment. Egy pillanatra mintha egy alakot látott volna feküdni a magas fűben, de nem volt biztos benne, mert az egyik kanyar eltakarta előle.

Sela a fűben feküdt. Lenyűgözte a hely. Még sosem érzett ekkora belső békét. Nem fájt a lelke. Már nem. És érezte, hogy többé már nem is fog soha. Hallotta a vízcsobogást, de a fű annyira hívogató volt szép zöld színével és édes illatával, hogy muszáj volt lefeküdnie, és a benne növő egyik sárga virágot néznie. Sosem fordított figyelmet a növényekre.

Arlyn most már biztos volt benne, hogy tényleg fekszik ott valaki. Kicsit még lassan forgó agyában felvillant, hogy talán megkérdezhetné, hogy mégis hogy került ide és mi ez a hely. Halkan lépkedett közelebb leérve a hegyoldalból. Mezítelen lábait kellemesen csiklandozta a fű. Nem félt, hogy felsérti a talpát. Tudta, hogy nem fogja. Térdig érő lenge fehér ruháját játékosan cibálta alakján a szellő. Ahogy közelebb ért, felismerte a fűben fekvőt. Csöndesen megállt pár lépésnyire, és csak nézte a virágot tanulmányozó nőt. Gyönyörűnek találta.

Sela megérezte, hogy valaki figyeli. Félig felülve fordult hátra. Először ledöbbent, de aztán arcán lassan megjelent egy széles mosoly, ami lassan örömkönnyekbe fúlt, csillogóvá varázsolva a nő szemeit.

Arlyn térdre vetette magát, és szorosan átölelte Sela-t. Egyszerre sírt és nevetett rá a haját, az arcát, a vállait, a nyakát simogatva. - Sela... Sela! Istenem, annyira hiányoztál!

- Te is nekem - temette az arcát a nő nyakába - De vége van. Örökre.

- Igen, igen, igen! - csókolta össze az arcát és a száját örömkönnyektől úszó mélykék szemeivel. - De... hol vagyunk? Mi történt? Meghaltunk?

- Meghaltunk - jelentette ki határozottan a nő - Én végeztem mindhármunkkal...de, hogy hol vagyunk... nekem nem tűnik pokolnak... - nézett körbe kérdőn Sela.

- Nekem se! Annyira... jól érzem magam! Annyira... felszabadult vagyok! Mint... mint 16 évesen, mikor még éltek a szüleim és gondtalan volt az életem! - nevetett fel - Te! Sela! Nem hallom a hangokat! Nem érzem a nyomást a fejemben! - reszketett az izgatottságtól megragadva a nő mindkét kezét, s újabb könnyek homályosították el tiszta mélykék tekintetét.

Sela a hír hallatán szorosan magához vonta a nőt és megcsókolta.

Arlyn boldogan viszonozta újra és újra elmosolyodva. Hihetetlen volt számára a tény, hogy már nem őrült, hogy annyi év után már nem kell harcolnia önmagával! - Köszönöm, Sela! Annyira köszönöm! Ezt neked köszönhetem! Annyira szeretlek! - sírta boldogan és szorosan ölelte magához.

Sela csak felnevetett az abszurd gondolatra, hogy a nő a megöléséért hálás, de nem mondta ki. Túl szép volt a hely az ilyen mondatokhoz.

Mélyen beszívta az édes levegőt, majd csak gyönyörködve nézte a fűben ülve a horizontot.

Arlyn továbbra is boldogan csüngött Sela-n, mikor felnézett. Ismerte a helyet, majdnem teljesen olyan volt, mint annak idején Voldemort birtokán a vízesés, ahol annyi kellemes percet töltöttek el, csak ez sokkal gyönyörűbb volt. És ekkor elakadt a lélegzete. Egy kisebb ösvényen, melyet eddig nem vett észre, egy mosolygós alak közeledett kék farmerjának zsebeibe csúsztatott kezekkel. Fehér pólója kivillant a napsütésben a fák közül. Lassan hitetlenkedve elengedte Sela-t, és rámosolygott: - Nézz hátra! - suttogta.

- Miért? - kérdezte, de azért csak megfordult. Mikor felfogta, hogy kit is lát... nem akart hinni a szemének.

A napfény megcsillant a szőke hajfürtökön és az ismerős mosoly még szélesebbre húzódott.

- Menj már! - lökte meg finoman Arlyn felnevetve.

Ezt nem kellett Selanak kétszer mondani. Felpattant és meg sem állt, míg a férfi karjaiba nem vetette magát, szorosan ölelve. El sem akarta hinni, hogy újra látja, hogy a karjai közt lehet, hogy érezheti az illatát, a teste melegét, az egész lényét... Nem bírta ki: sírni kezdett.

- Sela... - suttogta a nő illatos hajába, s szorosan fonta köré karjait boldogan pördülve vele egyet, majd megcirógatta az arcát, mielőtt gyengéden megcsókolta. Annyi évet várt rá, hogy ezt újra megtehesse!

A nő mohón viszonozta a csókjait, majd elszakadva tőle zokogva nyögte ki a szavait.

- Martin... én... én annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss meg, amiért...

- Sela... Sela... nyugodj meg, kérlek... - mondta halkan, de mosolyogva, miközben puha arcát cirógatta - Nem kell semmit sajnálnod. Helyesen cselekedtél, én kértelek rá. És így legalább vigyázni tudtam rád az évek során.

- De, de... - hüppögte - Hol vagyunk? Hogy kerültünk ide? Nem itt kéne lennünk, mi ide nem léphetnénk be...ez valami játék, illúzió?

- Nem, nem illúzió. Nem kerültetek a Pokolba - vezette vissza a nőt a türelmesen várakozó, mosolygós Arlynhoz, aki közben már letelepedett a fűbe. Martinék követték példáját. Sela-t féloldalasan az ölébe húzva helyezkedett el, mielőtt folytatta volna - Ez itt nagyon jól tudjátok, hogy milyen hely, nem igaz? - mosolyodott el újra.

- Igen, pontosan tudjuk. De mi nem léphetnénk be ide - ismételte önmagát Sela, Arlynra nézve.

- Igen, ezt én sem értem, hiszen... mi gyilkosok voltunk...

- Igen, az lehet és ezen semmi nem változtat - bólintott Martin - De az az önfeláldozás, az egymásért elvállalt szenvedés, csakhogy a másiknak ne kelljen mindazt kiállnia, kiváltotta a lelketek az örök kárhozatból. Dave már kevésbé lesz ilyen szerencsés - komorult el a tekintete - Mindazt kiállnia, amit tanúsítottatok…

- Te tudod, hogy mi vár rá? - nézett rá párja.

- Nagyjából... - komorult el a tekintete még inkább - Az, ami Voldemortra is várt... - pillantott Arlynra.

A nő forradásmentes arca megfeszült az apja említésére. - Vele mi történt? Gondolom a Pokolba került...

- Nem egészen Pokol... csak ezt a szót használom, hogy el tudjátok képzelni. Ez sem a Menny...ezeket a helyeket nem lehet megnevezni. Egy biztos: az elkárhozottak az idők végezetéig szenvednek. Elképesztő kínokat élnek át, így fizetik meg az árát azoknak a tetteknek, amiket véghezvittek és annak a fájdalomnak, amit okoztak.

- És... csak egy hajszál választott el minket attól, hogy mi is erre a sorsra jussunk, nem igaz? - kérdezte szomorúan, de érezte, hogy ezen a helyen nem tud úgy szomorú lenni, mint a Földön.

Sela közben elmélázva figyelte a bal alkarját: semmi sem látszott rajta, csak az ép bőre. Évek óta először nyugodtan nézheti végig a Holdtöltét Martinnal az oldalán.

- Kicsivel több, de tényeket nem tagadhatunk le Arlyn. Nagyon sok embert megöltetek, nagyon sok szenvedést okoztatok. De ti is eleget kaptatok, vállaltatok fel. Ne gondolj a múltra. Itt vagytok, mind a ketten, és ez a fontos - húzta szorosabban magához Sela-t a derekánál fogva - Én végig bíztam benne, hogy ide kerültök - tette még hozzá halkan - Tudtam. Sosem voltatok igazán oda valók.

Arlyn kedvtelve nézte a szerelmesen egymásra mosolygó párost. Szabadnak érezte magát. Mérhetetlenül! Hagyta, hogy ez az érzés elárassza belsejét. Úgy érezte, mintha a testéből kitakarítottak volna minden mocskot, ami az évek során halmozódott fel benne. Ahogy felállva magára hagyta az egymást rég nem látott párost arrébb sétált, vissza a hegyoldalra, ahol felébredt, hogy gyönyörködjön az érintetlen tájban; érezte, hogy örül annak, hogy végül így alakult. Valahol sajnálta Dave-t. Most jött rá arra igazán, amit mindig is érzett mélyen, hogy egy része szerette a férfit, aki annyi fájdalmat okozott nekik. Lelki szemei előtt felsejlettek a képek arról a Dave-ről, akit még az együttes révén ismert. Hosszú utat tett meg addig, hogy olyanná vált, amilyen, de most nem akart a rosszra emlékezni. Lelkében azt a régi Dave képet raktározta el, s hagyta, hogy egy könnycsepp végigguruljon az arcán. Magányosan állva figyelte az égen úszó felhőket, s emlékezett.

Sela az érzéseitől eltelve csókolta szakadatlanul azt a rég nem látott férfit, aki bizonyos szinten megmentette. Igen, talán ő mentette meg a kárhozattól. Ha Martin nincs, akkor ez az egész talán meg sem történik. Végül is Dave-nek is hálás volt, amiért azt a sok borzalmat megmutatta neki, megmutatta, hogy milyenné fog válni, ha ezt folytatja. Ráébresztette, hogy ez nem élet. Egy pillanatig sem sajnálta mindazt, amit hátrahagyott. Sosem fogja. Elszakadva a férfi szájától jókedvűen és elégedetten sóhajtott fel, felkészülve arra a párezer éves békére, ami most rá és Arlynra vár ezen a gyönyörű helyen, a szerelme oldalán.

„Any time tomorrow a part of me will die

And a new one will be born

Any time tomorrow

I'll get sick of asking why

Sick of all the darkness I have worn

Any time tomorrow

I will try to do what's right

Making sense of all I can

Any time tomorrow

I'll pretend to see the light

I just might

Shadowman

Oh here's the sun again

Isn't it appealing to recline

Get blinded and to go into the light again

Doesn't it make you sad

To see so much love denied

See nothing but a shadowman inside

Oh, if you're coming down to rescue me

Now would be perfect…”

(K’s Choice: Shadowman)

THE END

By: Capricornus & Useless-girl

2007 augusztusától – 2007.10.07.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés