II.

                             „ Feeling tired and bruised

                                With the bitterest taste.”

                                                                ( DM)

          David tartotta a kezét, amíg végül sikerült álomba szenderednie nagy nehezen. Rettenetes fáradt volt ő is. Nem tudta, hogy jól teszi-e ha ő is lefekszik, nem történik-e valami baj, utórengések  vagy ilyesmi, de egyszerűen képtelen volt nyitva tartani a szemét. Betakarta a már szuszogó, ágyon fekvő alakot és átment a nappaliba. Ellenőrizte a bejárati ajtót és leült telefonálni. Bár hajnalban már volt otthon, hazakérdezett, hogy hogy vannak. A felesége azt mondta, hogy útban vannak már a vermonti birtokuk felé, egy percig se marad New Yorkban, betegesen félt a földrengésektől. A lakás rendben, de a város egy merő káoszba merült. Megkérdezte, hogy Dave mikor tud utána menni, de ő nem tudott pontos választ adni, előbb az itteni helyzetet akarta tisztázni. Érezte, hogy el-elbólint beszéd közben, ezért még a telefonnal a kezében a díványra dőlt és már aludt is.

Néhány óra múlva forró, nedves csókokra ébredt. Valaki újra és újra végignyalt a nyakán és a fülébe szuszogott. Lassan magához térve már kezdte is furcsállni a dolgot és kinyitotta a szemét. Egy bizakodó mogyorószínű szempár tekintett rá farkát csóválva.

- Hey, hát te meg ki vagy? - simította végig a fejét. Az eb hálásan vakkantott, hogy valaki végre figyelemre méltatta, majd az ajtó előtt kezdett táncolni, egyik lábáról a másikra állva.

- Aha, pisilni kell, igaz? Te Shelagh kutyája vagy, ugye?

A kutya halkat nyüsszentett.

- No várj, megnézzük a gazdit! Feltápászkodott és a sarkában lévő kutyával előbb a wc-re ment, ahol is élénk érdeklődés mellett pisilt egyet, majd bedugta a fejét a hálószobába, ahol az említett gazdi aludt. Azaz az ajtó nyitására lassan ébredezni kezdett.

- Zavarok? - kérdezte Dave, de karcsú, szürke és igen lelkes társasága nem emésztette magát ezen, hanem berontott a gazdájához.

- Angus, szívem, gyere ide. Féltél tegnap, igaz? A kutya nyüsszögve bújt a gazdájához, nemcsak a farkát, egész testét csóválva jutatta kifejezésre mennyire örül a szerencsés viszontlátásnak. - Kicsi babám, de jó, hogy neked semmi bajod! - becézgette a hozzábújó, hatalmas termetű kutyát, aki még Dave-nek is a derekán felül ért. Rájött, hogy a kutyának valószínűleg már iszonyúan kell pisilnie és felült az ágyon, majd mikor megpróbált felállni visszahanyatlott. Forgott vele a világ és öklendezni kezdett. Alaposan kijutott neki a füstmérgezésből. Dave felkapott egy magazint az éjjeli szekrényről és elé tartotta.

- Köszi Dave, legalább nem okádtam össze az ágyneműt - nyögte.

Dave a papírkosárba dobta a magazint és hozott egy pohár hideg vizet neki, amit Shelagh fel is hajtott. - Te ágyban maradsz - mondta a férfi ellentmondást nem tűrően és visszanyomta az ágyra, betakarta és kézfejével megnézte a homlokát nem lázas-e. Nem volt. Viszont csúnyán köhögött.

- Dean-nek vissza kell majd vinnie a kórházba téged, azt hiszem, legalább néhány vizsgálat erejéig.

Bólintott fektében - Igen tudom, csúnyán megjártam. David, én, nem is tudom... Ha akkor te nem vagy ott, én nyilván már nem is élnék. Olyan hiábavaló volt az erőfeszítés, amit tettem, oly hasztalan.

Újra sírni kezdett halkan, elkeseredetten. Dave letérdelt mellé, a kezeibe vette az arcát és a szemébe nézett: Shelagh te hős voltál, hős vagy, te az én hősöm vagy! Magához ölelte a barnahajú, kissé megtépázott írónőt és megcsókolta a homlokát. Ő még mindig szipogott, de hálásan fúrta bele arcát az erős és jó illatú férfi vállába. Lassan megnyugodott és megszólalt volna, de az ír farkaskutya megtörte idillüket azzal, hogy közéjük fúrta magát.

- Féltékeny - jegyezte meg Dave.

- Nem csoda, ő az egyetlen „férfi” az életemben.

- Igazán? És konkurenciának tart?

- Minden bizonnyal, hiszen összebújtunk és ő ezt annak ítélte.

Először mosolyodott el a történtek óta.

- David, ha szépen megkérlek, levinnéd őt, hogy könnyíthessen magán?

- Persze, és hozok valamit enni is, ha ugyan kinyitottak a boltok. Tegnap megafonokkal jártak a hadsereg autói körbe és azt harsogták, hogy mindenki nyugodjon meg és maradjon otthon. Megnézem megfogadták-e a felszólítást az emberek.

Fogta a kutya pórázát a hallban levő fogasról és a nyakába tette, Angus megnyalta a kezét. - Nézd, szeret engem - mosolyodott el David.

- Mert érzi, hogy jó ember vagy. Nagyon antiszociális egyébként, de téged rögtön elfogadott. Nem semmi!

- Legalább szót fogad majd és nem rángatja a pórázt, ugye Angus?

Amint Dave kilépett az ajtón megpróbált talpra állni, ami végül nagyon lassan sikerült is neki. A fal mentén kitámolygott a fürdőszobába és hányt újra. Legalább azért hálás volt, hogy ezt már nem látta Dave. A szeme előtt táncoló szikráktól nem látott és megőrjítette a 30 emelet mélyen szirénázó tűzoltó és mentőautók hangja. Ahogy abbahagyta a hányást rátört megint újra, és újra, amíg már egész bensőjét szikes pusztaságnak nem érezte. Szája keserű volt és fájt mindene. Kiöblítette a száját, megmosta a fogát és térden állva, hideg vízben lezuhanyozott. Állni már nem bírt. Amikor elkészült, nagy nehezen, elsötétülő aggyal elcsavarta a csapot és négykézláb, vizesen kúszott az ágyhoz. Felkapaszkodott nagy kínnal és újra sötétség borult rá.

David lenn csak kapkodta a fejét, általános volt a zűrzavar, a felfordulás. Ijesztő volt ma reggel New York. Még számára is, aki pedig olyan szenvedélyesen szerette ezt a várost. A Central Park szélén haladt. Nagyon, nagyon sok ember volt az utcákon, ott aludtak az éjjel, mert féltek, hogy lesz még egy rengés. Angus elvégezte, ami elvégeznivalója volt és most nyugodtan, komótosan lépkedett a komoly David mellett. Lassan ment és szemével valami boltot keresett. Végül egy vietnámi vegyeskereskedést talált csak nyitva. Ott, bevásárolt amit tudott, még olyat is, amiről azt sem tudta micsoda. Ki tudja meddig tart rendezni a hatóságoknak ezeket a kaotikus állapotokat. Talán több napig vagy akár egy hétig is, jobb, ha nem is nagyon hagyják el az épület területét. A vietnámi vegyeskereskedéstől négyháznyira lévő műszaki boltot máris vidáman fosztogatta a csőcselék. Haza akart menni a kocsijáért, de bár a Central Parkhoz közel lakott, annak mégis a túloldalán. Több mérföld lenne, hosszú, túl hosszú és veszélyes is, nem kockáztathatta meg. Ilyen helyzetekben mit sem ér az emberélet, nem kellett professzornak lennie hozzá, hogy ezt tudja. Így hát beszerzett egy hátizsákot az üzletben és telis tele pakolta, hogy majd beleszakadt, ahogy a lakás felé ballagott, ahol a kedvenc írónőjét hagyta.

A lift persze nem működött, hogy is működött volna! Az áramellátást még messze nem állították helyre, és  Dean hívása alapján még a baleseti sebészet orvosai  is az utcán operáltak az áramkimaradások és a helyhiány miatt. A kórház zsúfolásig volt tömve, akit csak lehetett ellátás után hazaküldtek. Már ha még megvolt az otthona. Azt is mondta, hogy maradjanak együtt és bezárkózva, ő nem fog tudni menni, aludni se tudott, a kórházban lesz rá szükség, és majd hívja őket. Dave lelkére kötötte, hogy tegye azt, amire kérte. Aggódva nézte a mobilját, a felénél volt a jelzés, ha másfél napon belül nem állítják vissza az áramot, és nem tudja tölteni, teljesen el lesznek zárva a külvilágtól. Még jó, hogy az elektromos zár mellett az ajtón mechanikus is volt. Hál istennek ez egy régebbi épület. Felfelé másztában a teli hátizsákkal volt ideje azon elmélkedni két köhögőroham között, hogy milyen kétélű is a technikai civilizációnak ez a foka. Minden kényelmet biztosít, ha van, és pokolian ellehetetlenít mindent ha nincs. Tudta, hogy nem helyes ilyen mértékben erre alapozni az életet, de hát ebben a globalizált világban élt. Összeborzongott, ha arra gondolt mit tennének, ha a harmincadik emeletről kellene lejönniük sűrű, fekete füstben, ha itt is tűz ütne ki. Félt a tűztől, különösen a tegnapiak után. És a biztonság? Már körülbelül a harmadik emeletnél járt, amikor pisztolylövések hangja szűrődött be a lépcsőházba. Végigfutott a hátán a hideg és még egyszer hálát rebegett magában ennek az épületnek a tervezőjéhez. Hosszú küzdelem után, leizzadva és kimerülten, talán egy óra hosszat is vonszolva magát a lépcsőkön végre célba ért. Bement a lakásba, és becsukta Shelagh kulcsaival mind a három heveder zárat. Ledobta a hátizsákot és térdére támaszkodva lihegett pár percig erőt gyűjtve a továbbiakhoz. Benézett a szobába és elakadt a lélegzete. Egy gyönyörű, meztelen, még mindig csuromvizes nő aludt az ágyon, hosszú pillái lehunyva, feje kissé lelógva, hajából egyenletesen és lassan csöpögött a padlóra a víz, karjai szétvetve.

- Istenem, de gyönyörű vagy - suttogta David maga elé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés