teljes méret: mesmer-sophie.gportal.hu/portal/mesmer-sophie/image/gallery/1262468089_38.jpg

2.

         Mivel tudtam, ha itt maradok, itt senki rám nem talál és már a farkasokat sem hallottam, úgy döntöttem megkísérlek továbbmenni. Reszketve a félelemtől, bizonytalanul kikandikálva az ajtón nagyon óvatosan szétnéztem. A farkasokat nem láttam, de nem messze a csalitos szélén az egyik ló, egy szürke pej tetemét láttam meg. Ami maradt belőle. Nem tudom a farkasok hányan lehettek, de egész biztosan meglehetős számban, mert nem sok maradékot hagytak szegény párából, csak az emészthetetlen részeket, a fejet, gerincet és a lábak alsó részeit. A pej szeme vádlón meredt rám, a zabla még a szájában volt.

Ideje volt valami fegyver után néznem. Benn a házban hiába is kerestem, semmi használható eszközt nem találtam. A legkomolyabb fegyver egy öreg, szuvas szék kicsavart lába volt, ami most is ott csúszkált nyirkos tenyeremben. Az éltető tűzre gondoltam és a házba visszamenve kiragadtam egy égő hasábot. A vadállatok félnek a tűztől és talán fénye megvilágítja majd előttem az utat.

El kellett döntenem merre induljak. Már tudtam, a falu ahová tartottam Gahanna, kihalt és elhagyatott lesz.

Remélhetőleg.

Szívesen magammal vittem volna az ősi fóliánst, de jelentékeny súlya volt és a menekülésben hasznát nem vehettem. Talán, ha ezt a hátborzongató és meglehetősen szürreális kalandot megúszom élve, visszajövünk, többen és felkészülve, érte.

Soha még nem voltam ilyen hátborzongató helyen, vagy éreztem magam ennyire kiszolgáltatva az elemeknek. - Verdoemen! Vloek! Ik zou niet bang moeten! - nyugtattam magamat, de hiába, reszkettem a félelemtől. Az hogy fennhangon próbáltam magam meggyőzni, hogy ne féljek, mutatta mennyire meg voltam ijedve. Próbáltam összeszedni a gondolataimat merre is menjek. Mérlegeltem az esélyeimet és a lehetőségeimet. Sérült voltam, kimerült és meglehetősen rémült is. Visszafelé meg kellett volna másznom egy meredek kaptatót, ahol a lovak is lassan kocogtak le és azután a hosszan elterülő hangával benőtt, szeles fennsík. Ez volt az egyik lehetőségem. A másik, hogy a most már szelídebbé vált hegyoldalon ereszkedem le Gahannáig, ahol vendéglátásra biztosan nem számíthattam, de onnantól az országút már csak mintegy négy mérföldnyire, mondhatni macskaugrásnyira volt, és ott már hívhattam segítséget. Elindultam hát lefelé. Állandóan füleltem, de csak a fülemben vadul doboló vért hallottam, a farkasokat nem. Bár húztam a bal lábam, mert csípőtájékra estem és alaposan összezúztam, de rendes tempóban tudtam haladni, egyik kezemben a széklábbal, másik kezemben a magam elé tartott, pislákoló hasábbal. Zakatolt az agyam és be kellett vallanom magamnak, hogy tudat alatt hatással volt rám a vidék komor volta.

Megnéztem a mobilomat hogy hány óra és nem voltam meglepve, mikor láttam, hogy nem működik.

Elveszítettem az időérzékemet, azt sem tudtam mennyi időt tölthettem a házban, sejtésem szerint késő délután lehetett. Leültem egy útszéli tuskóra elmerevedett lábam pihentetni és elkezdtem körülnézni. Éreztem a levegő mennyire lehűlt, talán 10-15 fokot is esett a hőmérséklet, reszkettem. Körülöttem a bokrok susogtak és a fák ágai sírtak a heves szélben, időnként magasan a fejem felett pedig tompa morajlást hallottam. Feltekintve láttam, hogy nagy magasságban az égen át sűrű felhők vonultak sebesen, a közelgő vihar előfutárai voltak. Összeszedtem magam, és ismét nekivágtam. Végképp elmúlt a nappali világosság. A levegő most már jeges volt, a felhők még sűrűbbé váltak és valami süvöltő távoli hang echója hallatszott a magasból. Ebből időnként kiemelkedett egy titokzatos, vonyító hang. Ezúttal egyetlen farkashoz tartozhatott, nem érkeztek rá éneklő válaszok a sűrűből. Kísérőm volt és ez kicsit sem tett nyugodtabbá.

Megtorpantam, füleltem és egy ideig nem tudtam, hogy mitévő legyek. Nem bíztam a homályt kémlelő szemeimben, de mintha lejjebb nem sziklát, hanem épületet láttam volna, talán már itt is van a falu. Tekintetemmel követtem az út kanyarulatát, s láttam, hogy egy sűrű liget fölé hajlik s mögötte elvész. Nedvességet éreztem az arcomon, gondoltam nekikezdett esni az eső. Csakhogy, ami esett az hó volt. Tavasz végén, közvetlenül május előtt a Catsskills Mountainsban havazott. „Na, már csak ez hiányzott” - állapítottam meg magamban.

A hóvihar hirtelen tört ki és nem volt más választásom, mint hogy amennyire erőmből tellett futni kezdtem, hogy menedéket keressek a lenti sűrű ligetben.

A hóvihar a fák között már nem vágott annyira és a földet hamarosan minden irányban körülöttem csillogó, fehér szőnyeg terítette be, a ködös homályba vesző határokkal. Az út itt csak kezdetleges volt, és minthogy lejtősen haladt, nem volt olyan határozott vonalú, mint mikor a vágásban húzódott, így aztán hamar észrevettem, hogy letértem róla, mert lábam alól elveszett a szilárd talaj, és egyre mélyebb mohán jártam, körülöttem magas páfrányok. A szél újra rákezdett, olyannyira lökdösött, hogy kénytelen voltam megpróbálni előtte futni, hogy ne borítson fel. A hó most már olyan sűrűn esett és olyan heves örvényléssel kavargott körülöttem, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem, és a fáklyám is kialudt.

Az égen időnként élénk villámlás cikázott át, és a felvillanások alatt a fejem felett vastagon hóval lepett hatalmas fák, főleg tiszafák és ciprusok hatalmas rengetegét láttam. Már a fák oltalma alá jutottam, és itt a viszonylagos csendben a magasban rohanó szél zúgását hallottam.

Közben a vihar sötétsége belemerült az éjszaka feketeségébe, a szélrohamok heves lökéseinek szünetében újra meghallottam a bestia erős hangját, őrzött engem. És a harmadik hátborzongató hívó üvöltése után üvöltésének sok-sok torokból származó visszhangját hallottam közvetlen közelről.

Olykor a vonuló fellegek fekete tömegének a résein a holdfény kóbor sugara bújt ki és bevilágította a térséget, rávillanva a ciprusok és tiszafák sűrű erdejének szélére, ahová jutottam.

 Amikor elállt a hóesés, kimentem menedékhelyemről, és hozzáfogtam, hogy alaposabban átkutassam a környéket. Igen sok régi épületalap mellett mentem el és reméltem, hogy találok egyet, ami még áll és alkalmas lesz arra, hogy benne az éjszakát kihúzzam.

Amikor körbejártam a facsoportot, megállapítottam, hogy alacsony kerítés veszi körül és ezt követve hamarosan egy nyílást is találtam benne, melyen keresztül beléphettem. A ciprusok itt egy négyszögletes, fehér márványból készült építményhez vezető sétányt szegélyeztek. De a hold újra elbújt és én vaksötétben botorkáltam tovább. Menet közben reszkettem a kimerültségtől, éhségtől, félelemtől és hidegtől de rendületlenül lépdeltem célom felé a hóban, bár inkább csak vakon botorkáltam.

Egyszerre megálltam, mert hirtelen teljes szélcsend állt be. A vihar elvonult, s megszűntével, mintha a szívem is megszűnt volna dobogni. Fura érzés volt, hogy nem éreztem a verését. De ez csak egy pillanatig tartott, mert a holdfény áttörte a felhőket, és megmutatta nekem, hogy egy régi temetőben vagyok és a fehér épület előttem az  Oranje-Nassau Gahan család kriptája. Olyan fehér volt a síremlék, mint a hó, mely befedte, belesimult a környezetébe és valahogy otthonosnak tűnt. Teljesen megőrültem, hogy ilyeneket mondok, de akkor ezt éreztem.

A holdfénnyel együtt újra kísértetiesen nyöszörögni kezdett az ágak közt járó, újra feltámadó szél, mintha a halottakat siratná, s a széllel érkezett a sok-sok farkas hosszú és mély üvöltése.

Félelem rázott meg, majd a jeges rémület ujjai szorították meg a szívem, amikor észrevettem, hogy egyre mélyebb hideg vesz körül és egyenesen a szívemig hatol.

Valami bűvölettől űzve közeledtem a sír felé, hogy lássam, milyen és miért áll itt magányosan ezen a helyen az emlékmű az elhanyagolt sírok között.

Körüljártam és elolvastam a dór kapu felett álló feliratot:

The 7th  Duke of Oranje-Nassau Gahan,

           DAVID

Who searched but never found death.

      1747-1793?

És alatta nem sokkal ugyanaz flamandul is:

De 7ste Hertog van Oranje-Nassau Gahan, DAVID die zocht maar nooit dood vond

        1747-1793?

Eltűnődtem azon mit jelenthet a felirat. Talán olyan csúnya véget ért, hogy nem találták meg a holttestét? És mire utalhat az, hogy „Aki kereste és nem találta meg a halált?” - talán öngyilkosságot kísérelt meg? És miért a felirat flamand fordítása?

Az Oranje-Nassau valóban régi németalföldi nemesi család, de a Gahan név ír ősökre utal.

És akkor megdermedtem: Gahan-Gahanna, itt az elátkozott falu és az egész vidék ura nyugszik, már, ha nyugszik. Gahan-Gahanna.  Gahan-Gahanna - pörgött az agyamban a két szó.

Felsóhajtottam, csak velem történhet meg ilyesmi, hogy éjnek évadján sírfeliratot olvasgatok egy kriptán, mélyen a rengeteg nagy erdőben.

Megpróbáltam a zárat és engedett. Belül dohos szag fogadott és márványsírok. Mindegyik fekete márványból készült és mindegyik tetején, kivéve egyet, láthatóan a szilárd márványon áthaladó nagy vaskaró nyúlt ki. A helyzet valahogyan hátborzongató volt, csak nem hiszi a babonás nép, hogy ezek az emberek vámpírok voltak?  A karók mindenesetre erre utaltak. Na de, nem a viktoriánus Angliában vagyunk, hanem New Englandben 2007-ben.

És most James jutott eszembe, ahogyan a háta mögött visszapillantva kiabál felém: „Most van a Walpurgis éj!”

Az az éj, amikor embermilliók hite szerint elszabadul a gonosz, amikor a sírok megnyílnak, és a holtak előjönnek, hogy kísértenek, amikor a démonok üvöltenek a légben. Ezért kerülte ezt a helyet a babonás amis kocsis. Itt volt az évszázadok óta kihalt falu és ez az öngyilkosok és bűnösök temetője, és itt vagyok most egyedül, nyomasztó magányban, hótól dideregve és ismét heves vihar készülődésének közepette. Filozófiai műveltségemre és modern neveltetésemre támaszkodva minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy a félelem rám törő rohamában össze ne essek. Kiléptem az ajtón és egyik lábamról a másikra lépegetve hezitáltam, hogy mit tegyek. De a döntés, mint már annyiszor most sem az én kezemben volt, mert akkor azon a gonosz éjen a gonosznál is gonoszabb vihar tört ki. A föld úgy rengett, mintha ezer ördög vágtatott volna keresztül rajta patástól, vasvillástól és a vihart most egy jégmadár hozta. Nem hó, hanem nagy szemű jég kezdett záporozni a magasból keményen kopogva fedetlen fejemen, talán meg is öl, ha kinn maradok, így hát visszahúzódtam a kriptába és a félelemtől és a rám szakadó kétségbeeséstől sírdogálva, és hangosan szipogva felmásztam az egyetlen sírra, melyen nem éktelenkedett vaskaró, az Oranje-Nassau Gahanek hetedik hercegének, Davidnek a sírjára és összekuporodva ráfeküdtem.

folyt.köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés