|
1. fejezet
2009.07.29. 21:02
Ajánlás: Azoknak, akiknek tetszik :D
Jogok: Én, kivéve Dave Gahan, ő valós személy és belegyezést ugyan nem adott, de biztos nem bánja, hogy szerepel, a karakterével kapcsolatos jogai (küllem, szereplés) az övéi a jelleme már inkább az enyém XD
+1: a személyek valósak.
Jahm és 18 :))
Capricornus
Stories Of Old
1.
A lakásomban ültem. A csendet csak a plazmatévéből kihallatszó zene törte meg. Enyhén fintorogva néztem a színpadon ugráló és fel – le futkosó alakot. Meztelen felsőtestén csillogott az a vízréteg, ami a bőrének pórusaiból folyt, nedves és fényes réteggel bevonva az ismerős jelet. Észrevétlenül nyúltam a nyakamhoz és játszottam el a régi medállal. Önkéntelen mozdulatként volt ideje berögzülni. A tévé képe újra értelmet nyert az agyamban, ahogy visszanéztem a képernyőre és ez újabb fintort váltott ki belőlem. Én – a családomhoz képest – sokkal haladóbb szellemű voltam, elfogadtam a kor fejlődését és alkalmazkodtam hozzá. De ez a túlzott figyelemfelkeltés nekem se tetszett. Hát, hamarosan úgyis találkozunk. Akkor majd beszélek vele.
A Nap melegen sütötte a szürke betont. Utáltam a napfényt, ezért az utca árnyékos oldalán maradtam. A napkerülésemnek – és a génjeimnek – hála elég világos, szinte fehér bőröm volt. Ez megfelelt a legendákban élő küllemem követelményeinek. Halványan elmosolyodtam, majd gyorsítottam a lépteimen. Életem San Francisco híres meredeken lejtős utcáinak egyikében éltem. Népes családom tagjai a Világban szétszórtan éltek, de a ’merevgerincesek’ megmaradtak a szülőföldünkön. Befordultam a sarkon és egyenesen mentem tovább. Szerettem volna egy rég kiszemelt vendéget magammal vinni, akit be szeretnék mutatni a családomnak. Pár perces séta után meg is érkeztem a kiszemeltem lakásához. Tudtam, hogy otthon van. Voltaképp mindig tudtam, hogy merre jár. A szám egy újabb mosolyra húzódott, miközben megnyomtam a neve mellett lévő gombot. Gondolataim újra elkezdtek sorjázni a fejemben. Bűvöltem őt egy ideje, de nem adta magát könnyen. Gondolataimat egy ismerős hang törte meg. Pár szó után kattant a nehéz kapu zárja és beléptem. A lépcsőházban kellemesen hűvös volt a kinti meleg után. Hamarosan az ajtón kopogtam be. Az kinyílt és feltárta a túloldalon lévő lakástulajdonost.
- Szia! – üdvözölt és beljebb terelt. Egy spagettipántos felső volt rajta és egy rövidnadrág. Hosszú, barna haját kivételesen összefogta, hogy ne melegítse a nyakát. Karján ott voltak az egyedi piros jegyek.
- Szia – köszöntem én is. Nem kellett sokat várnom, hogy a lényegre térjek.
- Miért jöttél? – érkezett a kíváncsi kérdés.
- El szeretnélek hívni valahova – kezdtem bele, miközben vendéglátóm egy jelző intésére leültem a krémszínű kanapéra.
- Tényleg? És hová? – ült le mellém.
- Jártál már valaha Erdélyben?
- Erdélyben? Nem, még soha.
- Gyönyörű hely.
- Tudom. De miért akarsz magaddal vinni?
- Unatkoznék egyedül. Túl szép és túl vadregényes hely az, egy magányos úthoz – szavaim, és tekintetem mélysége megtette a magáét. Ha uralni nem is, de befolyásolni tudtam őt.
- Jól van, meggyőztél – mosolyodott el – Mikor indulnánk?
- Most hétvégén.
Bólintott. Kicsit meséltem még Erdélyről. A családomról nem szóltam, sem arról, hogy az egyik kastélyunkban fogunk lakni. Ha idő előtt tudná meg, odalenne annak a kis ’varázsomnak’ a hatása is.
San Francisco-ból repülővel Budapestig, majd vonattal Erdélyig. Ott már várni fog egy lovashintó, ami a kastélyig visz. Persze, útitársam erről nem tudott. Annak ellenére, hogy magyar volt, még sosem járt Erdélyben – ezt furcsálltam, de annál könnyebben tudtam rávenni az útra. Minél többet meséltem neki a vadregényes tájról és legendáiról, a kastélyokról, ő annál inkább lázba jött. Én magam örültem, hogy visszatérhetek a szülőföldemre. Gyerekkoromban ott nevelkedtem. Abban az időben a gyerekeket egy bizonyos életkorig otthon nevelték, majd – a tehetősebbek – a lányokat az apácákhoz, a fiúkat a papokhoz adták. Megtanultak írni, olvasni, számolni. A tanulmányok befejezésével a lányokat férjhez adták a fiúkat elküldték továbbtanulni. Hittek abban, hogy minél tanultabb egy férfi, annál jobb vezető válik majd belőle. Azóta a világ sokat változott és közülünk csak néhányan tartották vele a lépést. Köztük volt az a pojáca bátyám is.
A vonatúton barátnőm elaludt, én pedig szótlanul bámultam ki az ablakon. Már átléptük a határt, mikor lement a Nap. Elmélázva néztem az elsuhanó tájat, miközben a Nap a haldokló sugarait szórta narancssárgán a tájra. Mintha némán sikoltana egy utolsót. Aztán kihunyt a fény. Régen… régen, mikor még gyerek voltam, istenítettük az éjszakát. Imádtuk. Nappal normálisan éltünk, de este… kicsiként mindezt nem értettem. Anyám sosem engedte, hogy ott maradjak köztük, de, ahogy nőttem, úgy vezettek be a létemhez tartozó élet rejtelmeibe. Elértük az erdőket. Farkasok üvöltöttek az égre. Egyre inkább otthon éreztem magam.
- Gyere.
- Mi van?
- Kelj fel. Menjünk!
- Miért?
Egy ideje már keltegettem a barátnőmet, mire reagált a hangomra. Felállítottam és letereltem a vonatról. A régi díszes kocsi már várt ránk. Elé két fekete fríz ló volt befogva. Zablájukat idegesen rágták. Szemellenzős fejüket sűrűn szimatolva kapták fel. A kocsis szótlanul várt. Évek óta a családom bűvöletében állt. Beirányítottam társam a kocsikba, majd beültem én is. Mikor becsukódott az ajtó, a lovak húzni kezdtek az otthonom felé.
15 perc múlva megállt a kocsi és kinyílt az ajtó. Kiléptem. Mögöttem barátnőm. Szinte éreztem, ahogy lenyűgözi a kastély kora és hatalma. A kapuhoz léptünk és kopogtam rajta, mire az nehezen és lassan, de kitárult. Egy másik szolga, egy öreg komornyik állt ott frakkban. Elvette a kabátjainkat, és mi beljebb léptünk. Egy magas, vékony és fehérbőrű nő sietett elém. Úri vonásai nem vesztek ki belőle. Egyenes gerinccel és határozott léptekkel közeledett felém. Haja szoros kontyba volt fogva. Odaért hozzám és szorosan átölelt. Az anyám volt az.
- Végre, hogy megjöttél – súgta a fülembe és elengedett. Tekintetét a mellettem állóra emelte.
- Anya, had mutassam be a barátnőmet – toltam egy kicsit előrébb az említetett – Sophie. Még nem járt Erdélyben – tettem hozzá.
Anyám egy pillanatig nézte Zsót, majd elmosolyodott.
- Örvendek – nyújtotta felé a kezét – És üdvözlöm az otthonunkban.
- Részemről a szerencse… - felelte Zsó, de a többit már nem hallottam. A családom többi tagjára figyeltem, akik szintén a teremben voltak. A kandallónál ültek a puha antik fotelekben és a kanapén. Odamentem üdvözölni őket. Ott volt a két nővérem, Niana és Ase. Több éve nem láttam őket. Ha jól tudtam Ase Franciaországban élt. Niana – ról nem tudtam sokat és ő mindent megtett azért, hogy ez így is maradjon. A teremben még jelen voltak a féltestvéreim és az unokatestvéreim is, valamint az ő szüleik. Végül megakadt a szemem a bátyámon. Ott ült az egyik fotelban és Ase-val beszélgetett. Jól nézett ki. Fekete zakója, inge és nadrágja volt, az ujján az elmaradhatatlan nagykövű gyűrűvel. Mindig is volt stílusa.
- Meglepődöttnek tűnsz – súgta mellém lépve Niana.
- Nem hittem, hogy eljön – feleltem, arra gondolva, hogy a bátyánk mindig is többre értékelte a közönséget, mint a családját.
- Anyánk sem.
Elmosolyodtam, majd megindultam a bátyám felé. Vele beszéltem a legrégebben. A családban mindig is ő volt a fekete bárány, és ő ezt sosem tagadta, sosem tett ellene. Szerintem valami perverz módon élvezi a figyelemfelkeltés ezen módját, ahogy azt is, hogy az ami a XXI. században. Fellengzős, öntömjénező és hírnévhajhász, de tudom, hogy valahol mélyen büszke a származására, hiába játssza el, hogy nem érdekli a múltja. Ahogy felé lépkedtem rámnézett és elmosolyodott. De ez nem az a jó szándékú mosoly volt.
- Szervusz Dave.
- Szervusz.
Csend. Majd:
- Meglep, hogy itt látsz?
- Le sem tagadhatnám.
- Csak nem azt hitted, hogy létezik bármi, ami a család felett áll? – kérdezte tettetett sértődöttséggel.
- Ooh, neeeem, ugyan dehogy. Főleg, ha rólad van szó. Ott van példának a nagyanyánk temetése…
Dave tekintete elsötétült. Karján az izmok megrándultak. Nem volt ott azon a temetésen. Anyám később meglátogatta a fiát és Dave valamiért nem szeretett erről beszélni. Mindenesetre, anyám mindig is kemény nő volt.
- Csak nem bántani akarsz? – kérdeztem túljátszottan. Dave arca baljóslatúan enyhült meg.
- Ugyan, hova gondolsz? Bántani az én kicsi hugicámat?
Féloldalasan mosolyodtam el. Dave Zsófi felé nézett.
- Nocsak, társaságod is van?
Nem feleltem. A vonásaim megkeményedtek.
- Fincsi példány – nyalta meg a felső ajkát.
- Ne merj a közelébe menni – sötétült el a tekintetem. Dave felnevetett.
- Miért?
- Azt nagyon megkeserülnéd.
- Általad? – bátyám szinte hahotázott – Hová gondolsz kislány? Sokat kell tanulnod ahhoz, hogy engem megleckéztess.
- Épp ideje elkezdeni gyakorolni, nem gondolod?
Újabb fenyegető tekintetet kaptam válaszul. Kiskoromban is ösztönösen fel tudtam bosszantani Dave-et. Ase szólt közbe.
- Szerintem nem ártana megmutatnod Sophie-nak a szobáját – hangja – hála a francia dialektusnak – lágyan csengett. Még mindig farkasszemet néztem a bátyánkkal, miközben bólintottam. Ase felállt, hogy Zsóhoz kísérjen. Elszakadtam Dave zöld tekintetétől, és követtem húgomat az anyánkig, aki épp a kastély történelméről mesélt Zsófinak.
- Gyere, megmutatom a szobádat – szóltam közbe, mikor elhallgattak. Zsó bólintott, és követett. Folyton Dave járt a fejemben. Miközben barátnőm azt ecsetelte, hogy milyen fantasztikus ez a hely, én azon gondolkodtam, hogy nem kéne – e egy keresztel levédenem a szobáját?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés