Jen csendesen és némileg zaklatottan ült a kanapén, tekintetét a szoba két végében álldogáló férfi között járatva. Férje az ablaknál toporgott a függönyt babrálva, mint akinek bűntudata van, míg Martin a szoba másik felében állt hátát a falnak vetve, karjait mellkasa előtt összefonva, s aggódva nézte az énekest. A nő arra várt ebben az idegőrlő, súlyos csendben, hogy végre valamelyikük megszólaljon.
- Szóval... ti ragaszkodtatok ehhez a közös beszélgetéshez... - jegyezte meg, s igyekezett, hogy hangja semlegesen csengjen.
- Azt szeretnénk, ha megértenéd, mielőtt... mielőtt úgy döntesz, hogy szétválasztasz minket - mondta Dave a függönynek. Olyan ideges volt, hogy képtelen lett volna tartani a szemkontaktust.
- Hallgatlak titeket... - nézett férjéről Martra, majd vissza.
A szőkeség komoran hallgatott egyelőre, figyelve miként alakul a helyzet. Fel volt készülve rá, hogy segíteni fog Dave-nek, de elsődlegesen mégiscsak úgy érezte, hogy ezt Jennek és Dave-nek kell lejátszania.
Dave felsóhajtott - Mi a véleményed erről az egészről?
- Az igazat megvallva kikészít a tudat - ráncolta össze a homlokát.
A barna férfi Martinra pillantott csupán, akinek pulzusa megugrott a nő válaszát hallva, mely megkongatta a vészharangokat odabenn.
- Örökké titkoltad volna előlem, igaz? - bökte ki Jen férjének címezve.
- Nem lett volna más választásom.
- Nem?! - húzta össze a szemeit, melyek fájdalmasan villantak - Azt hittem, hogy őszinték vagyunk egymáshoz... Te is tudtál róla, hogy mikor léptem félre... De te eltitkoltál egy ilyen horderejű és mélységű kapcsolatot előlem.
- Ez azért mégiscsak más! - csattant fel Dave, majd erővel fogta vissza magát. Nem engedheti, hogy az idegesség és a félelem eluralkodjon felette - Mégis, mit reagáltál volna, ha azt mondom a házasságunk elején, hogy "Hé, Martin a szeretőm, sőt mi több szerelmes is vagyok belé?" És ezen felül nem dönthettem önkényesen erről, hisz két emberről van szó. Szeretem őt - nézett neje szemeibe mélyen - És belepusztulnék, ha el kellene őt hagynom. Megért engem, ahogy te nem. Ismeri azt, ami bennem van és elfogadja. Tudja a legbensőbb félelmeim, a titkaim. A részem.
- Ezek szerint én sosem voltam méltó rá, hogy ezeket megoszd velem, igaz?! - szorult össze a torka s mély fájdalom tükröződött a barna szemekben.
- Miért, mit kezdtél volna vele? – Kérdezte csendesen férje - Tudtam, hogyan reagálnál.
- Most nem feltétlen a kapcsolatotokról beszélek, hanem a félelmeidről és a többi titkodról! Mert feltételezem, hogy több is van! Azt hiszed, hogy nem értettelek volna meg?! – kiáltott fel kétségbeesetten Jen. Hát ennyire nem bízna benne a férje, ennyire félreismeri? - Pont én?! Aki annyi segített neked?! Aki annyi szarságodat elfogadta és megértette az évek során?!
- Nem mondom azt, hogy nem segítettél nekem sokat, és nem nyeltél le sok őrültséget tőlem! De mit tudtál volna az árnyaimmal kezdeni? Mit?
- Árnyaiddal….?Miről beszélsz, David? - nézett rá értetlenül.
- Mutasd meg neki! – kérte a férfi, miközben végig a nejét figyelte.
- Dave... én nem hiszem... - kezdte volna Martin az ellenkezést, de az énekes a szavába vágott...
- Csináld! – nézett rá határozottan. Azt akarta, hogy Jen lássa, hogy szembesüljön vele.
Martin nem tartotta jó ötletnek ezt az egészet, de végül engedelmeskedett. Nem lett volna értelme ellenkezni, a végén legfeljebb maga Dave lépett volna oda hozzá, hogy lerángassa róla a pólóját, aminek alját most meg is fogta a pulóverével együtt, és rossz szájízzel a nőre nézve lassan felhúzta, hogy napvilágra kerüljenek hasán és mellkasán a még javában gyógyuló sebei.
Jennek elakadt a lélegzete. A szőke férfi úgy nézett ki, mintha megtámadta volna valami. Az egész felsőteste hatalmas lila foltoktól sötétlett, ahol összeértek a sebek, ott akkora véraláfutás keletkezett, mint Jen tenyere. És két borda között mintha egy kisebb lyuk tátongott volna, mintha valaki erőszakkal feltépte volna a bőrt és addig szaggatta volna, míg a nyers hús felszínre nem került. Nem bírta sokáig a látványt, el kellett fordulnia. - Te... te tetted ezt vele? - nyögte szaggatottan.
- Igen. És, mit tudnál ezzel csinálni? A teljes valómat akarod? Ez is vele jár!
- David... - nyögte ki hitetlenkedve. Nem volt újdonság a számára, hogy Dave szeretett vadulni az ágyban - őt is elkapta már párszor úgy, hogy napokig alapozót kellett kennie teste egyes részeire -, de nem hitte volna, hogy ennyire... Amit Martinnal tett, az leblokkolta a nőt. Egyik sokk érte a másikat és érezte, hogy már kezd sok lenni neki ez az egész. - Ki vagy te? - súgta Dave felé, bár inkább csak magának.
- Hát ezért nem mondtam el - megfordult és Mart mellé sétált, aki időközben visszahúzta a ruháit. Szüksége volt rá, hogy érezze a jelenlétét.
A szőke férfi aggódva figyelte Jent, aki láthatóan le volt sokkolva és azon igyekezett, hogy dühén keresztül kipréselje a következő mondatot magából.
- Talán mégis jobb lett volna leülni és megbeszélni... - jegyezte meg óvatosan Martin.
- Itt az alkalom - felelte Jen, a szőke férfire nézve - Neked mit jelent Dave? Mit érzel iránta?
Mart egy percig gondolkodott, majd halkan beszélni kezdett: - Nehéz ezt megfogalmazni, Jen. Nagyon sok fájdalmat okoztunk egymásnak az évek során, de mindig visszataláltunk a másikhoz, nem tudtunk elszakadni. Sokáig nem is volt köztünk semmi, mert... mert hát én besokalltam és utána nem engedtem Dave-nek. De amint most már tudod, azóta... Most mondhatnám azt, hogy Dave az életem, ugyanúgy, mint ahogy a Depeche is, csak persze kicsit más perspektívából, de... attól félek, hogy ezt túl klisésnek vennéd. Pedig igaz. Mit gondolsz, hány Depeche-dal szól róla és a kapcsolatunkról? - kérdezte a végét halkan. Jen a férjére nézett.
- David, mi mit jelentünk neked? Mi, a családod! – kérdezte csendesen - Mert úgy tűnt nekem, hogy mindig csak arról beszélünk az utóbbi időben, hogy Martin mit jelent neked...
- Ti az életem egy része vagytok. Martin egy másik része. Nagyon szeretlek titeket, téged, a gyerekeket és bármit megtennék értetek.
- Bármit? - emelte meg Jen az egyik szemöldökét hitetlenkedve.
Dave nem felelt. Ebben a kérdésben nem volt egészen biztos... mert Martint nem akarta feláldozni semmiért sem és ezért magát is megvetette.
- Nos? - kérdezte szemével szuggerálva férjét, hogy válaszoljon.
Martin rosszat sejtett és már azon volt, hogy közbeszóljon, mikor Dave ezt nem véve észre végül válaszolt feleségének.
Dave lehunyta a szemeit és halkan azt felelte: - Bármit...
A szőke férfi nagyot nyelt erre, rettegve Jen reakciójától. A nő egy percig csendben ült, de látszott az arcán, hogy erősen gondolkodik, pakolja az információkat sorban a helyére. Lassan a két férfira emelte a tekintetét. Dave utálta, ahogyan rájuk nézett, látta a felesége tekintetében, hogy mik rajzolódnak ki a képzeletében, milyenek az érintéseik, milyen, amikor szeretkeznek... Végül Jen elkapta a tekintetét és megtört hangon megszólalt - És már akkor is, mikor engem megismertél? Mikor szerelemet vallottál nekem? Úgy kérted meg a kezem, hogy közben Martinba voltál szerelmes?! - nézett a düh, a fájdalom és a csalódottság könnyeivel férjére.
- Akkoriban... nem voltunk jóban... már egy ideje - sütötte le a szemét körmével a karosszék kárpitját kapargatva, ami mögött állt.
- Akkoriban? Akkoriban?! Akkor értsem úgy, hogy a házasságunk alatt találtál vissza hozzá?!
Dave megköszörülte a torkát és megkockáztatott egy pillantást dühös feleségére, de mindjárt félre is nézett. Összességében kicsit úgy viselkedett, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és most kérdőre vonják.
- Igen... úgy igazán... a... az előző turnén - vakarta meg a tarkóját.
- Mit nem adtam meg neked, Dave? Mi más kellett volna még neked, hogy velem maradj? - kérdezte már-már kétségbeesetten a nő.
- Jen, kérlek! - nézett a szemébe és már-már oda sietett hozzá, hogy leüljön mellé, de pár lépésnél tovább nem jutott a tekintetét látva. - Ne hibáztasd magad! Ez… ez a két dolog teljesen más! Más, amit te adsz meg nekem és más, amit ő tud - nézett rá kérlelőn.
- Ne hibáztassam magam?! - csattant fel elkeseredve - Érintsd meg! - nézett Martinra.
- Miért érintsem meg? - ráncolta össze a szemöldökét értetlenkedve a szőkeség, nem mozdulva helyéről.
- Látni akarom! Csináld, kérlek!
A zenész kicsit kényelmetlenül érezte magát, ahogy elfordulva Jentől Dave-re nézett és elindult az énekes felé. Úgy érezte, a nő égető tekintetétől kötve, mintha órákig tartana elérnie szerelmét. Figyelte az énekes kicsit értetlenkedő, feszült és ideges arcát. Nem akarta így látni. Le akarta törölni a félelmet és a negatív érzéseket az arcáról, hogy újra felszabadultnak láthassa. Most már önkéntelenül is meg akarta érinteni őt, hogy érezze, hogy ott van vele, rá számíthat, bármi is kerekedik ki ebből az egészből. Két-három lépésre megállt tőle és kezét Dave kézfejére csúsztatta, ami még mindig a fotel háttámláját markolta.
Dave belenézett a zöld szemekbe. Telve volt félelemmel és bizonytalansággal, mégis, ahogy a megnyugtatóan csillogó íriszekbe nézett, a pillanat törtészéig elfeledte minden baját. Izmai felengedtek, tartása megváltozott, a tekintete egy pillanatra láttatni engedte mindazt, amit Mart iránt érez: azt a kristálytiszta és őszinte szeretetet és szerelmet, elfogadást és megértést, nyugalmat és biztonságérzetet, amit mindig érzett, ha vele volt. És ennyi elég is volt Jennek, aki felnyögve fordult el a látványtól, arcát a kezeibe temette, és erővel fogta vissza magát, hogy ne zokogjon fel. Nem bírta elviselni a látványt, és nem azért mert undorodott volna. Dave sosem nézett így rá, soha! Ő lenne a legboldogabb nő a földön, ha ennek a pillantásnak csak a tizedrészét is megkaphatta volna, de akármennyire is igyekezett megfelelni Dave-nek, ilyen érzelmekre sohasem számíthatott.
Martin, mint akit rajtakaptak, úgy engedte el Dave kezét Jen hangjára, de nem bírta megállni, hogy még egyszer ne simítson végig a kézfején, majd tekintetével a nő felé intett, jelezve Dave-nek, hogy talán oda kéne mennie hozzá, hogy megvigasztalja. Úgy érezte, az ő jelenlétére most nincs szükség, az csak még több feszültséget szülne.
Dave szinte segélykérően nézett vissza rá, de nem szólalt meg, csak hagyta, hogy Martin megforduljon, és csendben kicsusszanjon az ajtón, észrevétlenül. Hihetetlenül egyedül érezte magát. Eltűnt mellőle a támasza és nem tudta, hogy mit mondhatna a nejének. Végül elindult felé, hogy leguggolhasson elé, és halkan megszólította - Jen... kicsim...
A nő csak pár másodperc után volt képes annyira összeszedni magát, hogy leengedje kezeit az arca elől, s nyúzottan Dave szemeibe nézzen. Barna tekintetében ott lüktetett a fájdalmas és mély megbántottság.
- Ne haragudj rám. Nem tehetek róla.... - érintette meg finoman a nőt.
Felesége azonban elhúzódott az érintése elől, s lehunyva szemeit a fejét is elfordította, ahogy még mindig az iménti mély pillantást próbálta feldolgozni - nem sok sikerrel. Valahogy úgy érezte, hogy vesztett Martinnal szemben, hogy a férfinak olyan előnye van hozzá képest Dave-nél, amit ő sosem lesz képes behozni...
- Magamra hagynál pár órára, kérlek? - kérdezte rekedten, ahogy még mindig könnyeivel küzdött. - Gondolkodnom kell.
Dave csupán némán bólintott és felállt. Az ajtóból még egyszer hátranézett a megtört nőre, megborzongott és kilépett az ajtón. A szobája felé vette az irányt, aminek ajtaján belépvén szőke társát pillantotta meg, amint idegesen járatta a tekintetét a falon a helység közepében állva, azonban Dave érkezésére az ajtóra nézett. A barna férfi gátja hirtelen átszakadt és két hosszú lépéssel Martin előtt termett, hogy szó nélkül zárja szorosan a karjaiba, arcát a nyakába fúrva olyan mélyre, amennyire csak tudta.
Szőke társa nem kisebb hévvel ölelte vissza a magasságából adódóan kicsit fölé hajoló szerelmét. Mindketten érezték, hogy nem ment túl jól ez a beszélgetés. Martin érzése szerint Dave túl hamar jött utána és ebből arra következtetett, hogy nem sokat tudott Jennel beszélni. Kíváncsi volt, hogy mi történt miután elhagyta a szobát, de nem szólt semmit, csak szorította Dave-et. Tudta, hogy nem sokára úgyis elmondja, ha már összeszedte kicsit magát. Dave azonban csak hallgatott, nem akart az elmúlt percekre gondolni, sem a jövőre, csak itta magába Martin érintését, illatát és közelségét. Azt kívánta, hogy bárcsak megállna az idő!
Pár perc múlva Martin megmozdult, hogy finoman kicsit eltolja Dave-et és egyik kezével megfogva az arcát egy puha csókot adjon neki, míg másik kezének ujjait összefonta Dave-ével.
Dave viszonozta a csókot, majd a fülébe súgta: - Tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek. Egy csoda vagy az életemben.
Mart gyengéden elmosolyodott - Pedig te nem hiszel a csodákban, nem emlékszel? - gondolt Dave egyik számára.
- Megcáfoltál - mosolyodott el.
- Mikre nem vagyok képes... - cirógatta meg az arcát, majd a kanapé felé kezdte húzni, hogy leüljenek.
A barna férfi azonban nem elégedett meg ennyivel, közel akart lenni Marthoz, minél közelebb, ezért lassan a férfi ölébe mászott, hogy minél több testfelülete érezhesse társa melegét. A szőkeség több mint szívesen fogadta ezt a közelséget. Kezei megnyugtatóan simogatták Dave hátát, ahogy egészen közel húzta magához, hagyva, hogy az énekes a vállára hajtsa a fejét, míg ő az arcán és a halántékán érezte Dave nyakának melegét és lüktetését. Dave nem tudott mit mondani, csak halkan szuszogott, miközben egyik karja a derekánál ölelte szorosan Martint, míg másik kezének ujjai a szőke tincseket cirógatták. Martin lehunyt szemmel élvezte ki a gyengéd érintéseket, melyeket ő is igyekezett viszonozni. Csak hagyta magát elveszni a pillanatban, kiélvezve a perceket, nem tudva, hogy mennyi adatott meg nekik.
Az idő telt és Dave nem mozdult, egészen addig, amíg halk kopogásra nem lett figyelmes. Martinra nézett, majd kimászott a férfi öléből, a mentsvárából és kinyitotta az ajtót.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés