Mart csak ült ott mozdulatlanul, még érezve magán Dave testének melegét, s ennek emlékét elraktározva fordította lassan az ajtó felé a fejét. Tudta, hogy ki fog ott állni. Jen borzalmasan festett, ezt már onnan is látta. Szemei vörösek voltak - feltehetőleg sírástól - és a sápadtnál is sápadtabb volt, ahogy óvatosan körbenézett a szobában, nem tudva, hogy milyen látványra számítson. Már semmiben sem volt biztos a két férfival kapcsolatban. Szótlanul lépett beljebb a szobába, de az ajtó közelében megállt a kezeit tördelve. Mart tekintete elsötétedett.
- Jen? - kérdezte bátortalanul a férje. Neje állapota megdöbbentette.
A nő megtört tekintettel nézett fel férjére.
- Gondolom... azt várjátok, hogy mire jutottam... - mondta halkan és rekedten.
- Igen... jó lenne tudni... - felelte Dave. Hangja alig észrevehetően, de remegett.
- Meg kell értenetek, hogy nagyon sokat... gondolkodtam az utóbbi hetekben... és főleg az utóbbi órákban. Sok minden világossá vált előttem, és nagyon megbántottál - kereste meg férje tekintetét.
Martin ültében megfeszült és lélegzetvisszafojtva figyelte a férj és feleség párost.
- Értsd meg kérlek, hogy ez nekem nem olyan könnyű. Szerinted milyen látnom, hogy Martint jobban szereted, mint engem? Mégis, elgondolkoztam azon, hogy szemet hunyok felette, főleg miattad. Látom, hogy mennyire mély érzelmeket táplálsz iránta és én neked akarom a legjobbat - a gyerekeink után. A kérdés az, hogy képes lennék-e elviselni azt a fájdalmat, hogy tudom: engem feleannyira sem szeretsz, mint őt.
Dave lélegzetvisszafojtva várt... lehetséges, hogy Jen mégis "engedélyezi" nekik ezt a kapcsolatot, hisz látja, hogy mennyit ér neki? Az adrenalin szintje a kétszeresére ugrott, a szívverése és légzése felgyorsult és érezte nőni a hőt maga körül. Martin egy pillanatra hitetlenkedve emelte meg a szemöldökét. Hát lehetséges lenne, hogy van remény? Tekintetével követte Jen minden egyes rezdülését, de nem mert megszólalni.
Jen mély lélegzetet vett és folytatta - Mindezek ellenére, gondolnom kell a lányunkra, Dave! És Jimmyre! Mi lesz velük, ha ez kitudódik? Hogy fogják ezt feldolgozni? És Martin gyerekei? És Sue? Ezeket tekintetbe is véve... - mondta a nő, de a hangja elcsuklott. Könnyes szemekkel nézett fel a férjére. Tudta, hogy egy életre megutálhatja a döntése miatt - Sajnálom Dave.... - súgta remegve - Nem megy. Nem tudnám elviselni. És a gyerekek! Családok, Dave, családok! És az életed! Gondolnod kell rá, tönkreteheted az egészet!
Dave mellkasában az örömbuborék szétpattant a valóság brutális tűdöfésétől és visszazuhant a földre. Nem, ezt biztos csak rosszul hallotta... Jen nem kérheti ezt tőle, nem, hisz tudja.... tudja.... De, ahogy a neje arcára nézett, tudta, hogy nem tévedett.
- Kérlek... ne tedd ezt velem... - felelte még a remény megmaradt darabkáival a lelkében, hogy hátha megenyhül a neje.
- Nem, Dave. Azt szeretném, ha véget vetnének ennek, ha soha többet nem kezdenétek újra!
Martin szemei kétségbeesetten elkerekedtek és nem tudta visszafojtani, egyetlen panaszos, fájdalmas és kétségbeesett szó szakadt fel belőle: - NE!
Dave úgy nézett a nőre, mintha az megütötte volna. Nem, ez nem igaz, ez nem történik meg....
- Jennifer, ne tedd ezt, kérlek! Könyörgöm! Ne vedd el őt tőlem! - kiáltott fel kétségbeesetten - Bármit megteszek, amit kérsz, bármi mást, csak ezt ne!
- Sajnálom, Dave... - rázta meg a fejét finoman, ahogy szemei megteltek eddig visszafojtott könnyeivel, melyek ki is buggyantak, ahogy nézte férjét, aki térdre vetette magát előtte, a nő nadrágjába kapaszkodva. Szíve majd' megszakadt a látványtól, de nem engedhetett neki. Most kell ennek az egésznek véget vetnie, ha meg akarja védeni a családját. - Azt mondtad... azt mondtad korábban, hogy bármit megteszel értünk... - nyelt egy nagyot, gyorsan letörölve saját könnyeit - ... Ez az ára annak, hogy velünk maradhass... - súgta a végét halkan.
- Nem, ezt nem kérheted.... nem kérheted tőlem.... - ismételgette Dave. A döntés megmásíthatatlan volt, ezt jól tudta és ez lassan elérte a tudatát őrült fájdalomra lobbantva mindent odabent - Nem pusztíthatod el, nem veheted el tőlem!!! - tört ki Dave brutális hangerővel, ahogy zavartan felállt, s elhátrálva az egyik falnak ütközött - Nincs jogod megölni engem! Martin! - kiáltotta társa nevét, akit nem is látott már a szemét elborító könnyektől. Úgy érezte, megőrül a tudattól! Élni, Martin nélkül? Nem! Soha!
Jen csak nézte, ahogy férje fájdalmában vonaglott s lassan a földre roskadva zokogni kezdett, mint egy gyerek. Egyetlen mondata érte el ezt nála. Egyetlen mondatával művelte ezt vele. Látta a kínt az arcán, ahogy vakon keresi Martint, akinek elvesztését nem akarta elfogadni. Felzokogott a látványtól. Igen, fájt neki így látnia Dave-et őrülten fájt, de nem tehetett mást!
A szőke férfi még mindig a kanapén ülve észre se vette, hogy mikor markolt bele a pulóverébe a szíve tájékán. Arra, ami felszakadt benne az ítélet hallatán, talán nem is volt szó. Vére a fülében dobolt, látása elhomályosult és még Dave-et is alig hallotta, annyira meglepődött azon, hogy egy ember hogy érezhet egyszerre ennyi fájdalmat, ami most a mellkasában dübörgött. Lassan, összetörten, és leírhatatlan kínnal a szemeiben nézett fel a síró nőre, akit egykor a barátjának tartott.
Jen tekintete a szőke férfira siklott és megrémült, amit benne látott. A fájdalmon kívül - ami legalább akkora volt, mint Dave-é - a vádat is látta bennük. Tudta, hogy köztük megszakadt valami, soha sem fognak már beszélgetni vagy csak egy szobában maradni. A nő már nem bírta elviselni ezt, szinte kimenekült a szobából, hogy az első géppel a háta mögött hagyja a Depeche Mode-ot. Most egy jó darabig nem akar a közelünkben lenni.
Dave a térdein ülve a homlokát a földre döntve vonaglott zokogva, miközben kínjai közben szüntelenül Martint szólongatta. A szőke férfi pár perc dermedtség után felengedett annyira, hogy darabos mozdulatokkal felkeljen, majd lerogyjon Dave mellé a földre, szinte automatikusan simogatni kezdve az énekes hátát, ami beremegett a hangos zokogástól. Még mindig le volt sokkolva és képtelen volt felfogni Jen döntését. Nem értette, hogy hogyan okozhatott ekkora fájdalmat a saját férjének! Hogy hogyan hozhatta ilyen képtelen döntéshelyzetbe pont most, amikor az utóbbi időben minden durván összejött a negatív értelemben! Kegyetlenség volt ez kérnie Dave-től!
A férfi, mint a fuldokló, úgy kapott Martin után, felhúzta magát mellé és a mellkasára vetette magát, így próbálván elbújni a fájdalom elől. De a tudat, hogy ezt talán utoljára teheti meg, csak még inkább felkorbácsolta az érzelmeit.
Társa már félt, hogy olyan erősen szorítja magához, hogy kárt tesz benne, de képtelen volt lazítani ölelésén, s ahogy kezdte felfogni a helyzetet, az ő könnyei is megtalálták az utat szomorú szemeiből.
Dave könnyei nem akartak elállni, de mégis erőt vett magán és megszólalt.
- Mart… én képtelen... vagyok erre. Nem tudlak... elhagyni - mondta szaggatottan, miközben egy pillanatra sem engedte el a másikat.
Nem tudott megszólalni, mert félt, hogy ha megteszi, akkor kiszakad belőle minden és képtelen lenne abbahagyni az ordítást. Lelke sebzett vadként üvöltött, s elméje visszhangozta a kínnal átitatott hangot.
- Sosem mondtam - folytatta Dave - de ha választanom... kellene közületek, én... én téged választanálak. Téged akarlak választani! - nyögte bele a nedves és meleg mellkasba.
Mart hallatott egy artikulálatlan torokhangot, ahogy felnyögött ezt hallva és még mindig szorosan ölelve Dave-et összeszorította a szemeit, hogy vegyen pár mély, sípoló lélegzetet mielőtt válaszolt volna.
- Dave... tudod... tudod jól, hogy nem teheted... - csuklott el sírástól kásás hangja.
- De szeretlek.... - súgta elhalón - Nem hagyhatlak el. Hisz én te vagyok és te én!
- Tudom... - zokogott fel. Még képtelen volt észérvekkel hatni az énekesre, még túl friss, túl mély volt a seb...
- Kérlek, maradj velem... kérlek.... - könyörgött nyöszörögve Dave, miközben elemi erővel markotla Martin pólóját.
Valami véglegesen és megmásíthatatlanul eltört Martinban. A kín még mindig marcangolta minden egyes sejtjét, az idegvégződésein táncolva, elvakítva és megsüketítve őt, miközben lelkének tükre berepedezett, azzal fenyegetve, hogy millió darabra törik. Ki kellett mondania, bármennyire is fájt... Bármennyire is kényszerítenie kellett magát, hogy megpróbálva visszanyelni fájdalmát annyi időnyi levegőt kapjon, hogy összeszedve utolsó épeszű gondolatát belesúgja Dave hajába: - Nem lehet...
Dave felegyenesedett és olyan mérhetetlen fájdalommal nézett Martinra, hogy szinte belepusztult.
- Megígérted... megígérted, hogy nem hagysz el - mondta rekedten, miközben könnyei némán folytak lefelé az arcán.
- Dave... ne csináld ezt velem... könyörgöm! - fakadt ki Martin, s friss könnyek futottak le szaporán a megviselt arcon.
- Nem bírom elviselni! - kiáltott fel. Kínjában belemarkolt a hajába és csak tépte azt.
Martin a kezei után kapott s megszorítva csuklóit elhúzta azokat az énekes fejétől, saját testére vezetve azokat.
- Inkább engem tépj! Ígérd meg, hogy nem teszel... nem teszel kárt magadban! - szorította meg még erősebben a csuklóit - Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy megint megteszed!
- Nem tudnálak bántani, semmilyen szinten - felelte, egyik kezével finoman megcirógatva az arc bőrét. Nem bírta ki, közelhajolt és olyan szenvedélyesen fájdalmasan csókolta, mint talán eddig még soha az életében.
Mart mint a fuldokló, úgy kapott utána és viszonozta a kétségbeesett csókokat. Nem! Képtelen elengedni őt! Nem tudja megtenni!
Dave sosem akarta megtörni a csókjaikat, nem akarta, hogy Martin kilépjen azon az ajtón, nem akarta, hogy a holnap eljöjjön. Mert az azt jelentené, hogy vége.
Úgy falta Dave ajkait, mintha nem lenne holnap - és számukra nem is volt. Csak csókolta fáradhatatlanul és szívta magába Dave imádott illatát, testének melegét s kezeivel úgy simogatta végig minden izmát, mintha csak el akarta volna raktározni elméjében azok tapintását és formáját. De tudta, hogy most kell kényszerítenie magát, hogy elengedje a férfit és felállva kisétáljon a szobából, különben ha tovább várna, képtelen lenne megtenni. Akkor nem érdekelné Jen vagy Dave családja, csakis azt tenné, amit ő akar minden egyes porcikájával, amiért a lelke sikolt folyamatosan... Két keze közé fogta Dave könnyes arcát, hogy kicsit eltolva azt rá nézhessen. Tekintetébe utoljára még mindent belesűrített, amit szavakkal képtelen volt kimondani. Egy percig csak hagyta, hogy mindezt ki tudja olvasni fájdalmasan kavargó íriszeiből, s egyetlen szót suttogott:
- Örökké - majd utoljára pár másodperc erejéig a szájára szorította sajátját, mielőtt felállt volna lefejtve magáról Dave kezeit. Képtelen volt visszanézni a földön kuporgó, összetört énekesre. Halkan távozott Dave ajkainak ízével a száján, de korábban beszédes tekintete kiüresedett, s amint behúzta maga után az ajtót, csupán az hallatszott, ahogy a berepedezett tükör lelkében darabjaira hullik...
Az ajtó halkan kattant és Dave egyedül maradt. Nem bírt megmozdulni se, a fájdalom nemcsak a lelkét bénította meg. Majd hirtelen a plafon felé szegte a fejét és egy hatalmasat ordított, ahogy kirobbant a mellkasából a fájdalom. Szörnyetege megérezte ezt és csatlakozott az üvöltéshez. Ezt még ő is megérezte ott valahol mélyen Dave lelkében. A férfi hangja kitöltötte a szobát, kifeszítette a falait, hogy kirobbanjon a folyosóra. Hosszú és keserű vonyítás volt ez, mintha sosem akarna elhalni.
Martin megtorpant a folyosón. Még a végéről is tisztán hallotta a sebzett üvöltést, s egész testével beleremegett. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne forduljon sarkon és rohanjon vissza hozzá, hogy a karjaiba vegye, hogy megvigasztalja, és hogy elsuttogja neki, hogy sosem hagyja el, hogy mindig vele lesz, hogy mennyire szereti... Ahogy lehunyta vörös szemeit, hirtelen a falba vágott az öklével, de szinte meg sem érezte a fájdalmat, vagy hogy felhorzsolódott a kézfeje. Ez semmi volt, ahhoz képest, ami odabent kavargott benne és fojtogatta, hogy szinte már levegőt se kapott. Újra a járásra koncentrált, hogy egyik lábát a másik elé tehesse, és végre magára zárhassa a szobája ajtaját és ne kelljen tovább tartania magát. Már csak pillanatok kérdése volt, hogy mikor omlik össze kártyavárként.
Dave vonyítása köhögésbe fúlt. Lassan feltápászkodott és megtámaszkodott egy közeli asztalon. Úgy érezte, hogy soha többé nem lesz képes a szeretetre, csak ez a mardosó fájdalom marad! Rávágott ököllel az asztalra. "Nem! Nem vehetik el tőlem! NEM!" - üvöltötte fájdalmasan fejében egy hang. Dühe kirobbant belőle és a szoba berendezése ellen fordult. Nem számított, hogy mit vagy kit, de pusztítania kellett, ki akarta adni a fájdalmát magából, bármi áron, hogy érzéketlen legyen, hogy ne érezzen semmit se!
A kisebb tárgyak a falnak csapódva törtek darabokra, de Dave nem kímélte a nagyobbakat sem: szétzúzta az asztalt, a székeket, a telefont szétverte a márványasztalon, betörte az üveg dohányzóasztalt. Tombolva átkozta hol Jent, hol Martint, hol magát. Az ágy sem menekülhetett előle: az ágyneműt széttépte, de a kerettel nem bírt már, a kimerültségtől rogyott vissza a földre, az oldalára dőlt és csak rázkódott a zokogástól. Nem mozdult többet.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés