Dave a hátán feküdt csendben. Állapota változatlan volt, infúziója immár kevert: vitaminok és ásványi anyagok alkotta koktélt kapott, hogy ne álljon le a szervezete. Egy pár napot kihúzhat így, azután nem ússzák meg a kórházat. Andy csak azért ment bele ebbe, hogy adhasson Martinnak egy pár napot és megvédhesse Dave-et és őt a nyilvánosságtól. Azonban az idő fogyott és a szőke férfi csak nem jelent meg, hogy szembenézzen Dave-vel, aki ugyanolyan rezignáltan bambulta a plafont, mint eddig. Néha pislogott, esténként aludt, de nem kommunikált továbbra sem. Andy már mindent megtett. Beszélt Dave-hez felidézte a régi szép időket, helyzetjelentést adott a gyerekeiről, de nem kapott reakciót. Azt nem mondta el, hogy tud Martinról és róla, ha hallotta az énekes őt, nem akart neki újabb fájdalmat okozni. Nem tehetett semmit, várt, ameddig lehetett, vagy ült Dave mellett, vagy az újságírókat próbálta leszerelni.
A folyosón kicsit bizonytalan, halk lépések közeledtek egy bizonyos cél felé. A hang egy idő után megállt a jellegtelen ajtó előtt. Habozott. Napok óta habozott, hogy mit és hogyan tegyen, aztán aznap reggel "megvilágosodott". Hagyni fogja, hogy a szituáció hozza magával a történéseket, nem fog semmit előre megtervezni. Nem kopogott. Felesleges volt.
Halkan benyitott a hajnali félhomályos szobába. Vörös barátja a kanapén aludt egy pléddel betakarózva, szemüvegét a közeli asztalra téve. Halkan odament hozzá, és megfogta a vállát, hogy finoman felkelthesse. Mikor a vörös férfi kicsit összerezzent és felnézett rá, ő csak mélyen a szemeibe nézett, majd biccentett.
Andy lassan feltápászkodott a kanapéról, felvette a szemüvegét és csendben az ajtóhoz lépett, de mielőtt kiment volna még hátranézett. Dave nem mozdult, szőke társa háttal állt neki. Napokba került, mire összeszedte magát annyira, hogy ide belépjen. Az összkép szürke szomorúságot árasztott magából, amitől fel kellett sóhajtania, majd nem bírván tovább, kiment.
Martin eddig nem nézett - nem mert - Dave-re nézni. Jó egy percig állt csak ott vakon bámulva a semmibe, majd halkan felsóhajtott, s lassan megfordult, tekintetét a mozdulatlan alakra emelve, aki háttal neki feküdt az oldalán. Igen, tudta, hogy ez lesz... Ahogy agya felfogta a képet, a még mindig fájdalmasan friss sebek még mélyebben szétnyíltak vérző lelkén. Arcán kétségbeesett és aggódó kifejezés jelent meg, majd pár perc múlva kényszerítette magát, hogy lassan megkerülje az ágyat, bár nem tudta, miként fogja kibírni ezt az egészet. Már csak így hátulról látni Dave-et is borzalmas szenvedés volt... Hangtalanul megállt az ágy mellett, és lenézett az üres arcra, s a távolba meredő, halott szemekre esett pillantása. Fájdalmasan facsarodott egyet a szíve a látványtól, ahogy óvatosan leült az ágy szélére.
Dave teste még mindig kikapcsolt állapotban volt, de odabent a lénye felneszelt a kényszerű álomból, amibe tudatalattija lökte, hogy megvédje a fájdalomtól, de még nem tért magához.
Mart hirtelen nem volt biztos benne, hogy mit is kéne csinálnia. Egyrészt mindenképp segíteni akart, másrészt viszont úgy érezte, hogy meg van kötve a keze, hogy Jen miatt nem érhet az énekeshez - sőt, még itt sem lehetne, ha nem lenne életbevágó a dolog. Mérges volt a nőre, amiért így magára hagyta Dave-et ebben a nehéz időszakban, mérges volt a döntése miatt, hogy őket elszakította egymástól, bár... valahol a szíve legmélyén meg is értette...
Pár percnyi habozás után végigsimított Dave karján, amit a mellkasához húzva tartott, s tenyerét óvatosan szerelme kézfejére csúsztatta, hogy óvatosan megfoghassa, és a combjára húzhassa azt, ahol két keze közé fogva kezdte vigasztalóan simogatni a hosszú ujjakat.
Az érintés mintha csak egy szikrát váltott volna ki, végigszáguldott Dave idegpályáján, el az agyáig, áttörve az iszamós ködöt, ami elzárta a tudatát a külvilágtól, hogy telibe találja a fagyott érzelmeket és egy pillanat alatt lángra lobbantva őket jelzésként küldje szét az ébredés hívó hangját, zúdítva a világ zajait az eddig csendbe zárt énekesre. Dave pislogott egyet, majd nagyon lassan oldalra fordította fejét.
- Martin... - kezdte, de hangja rekedtségbe fúlt.
Szőke társa nem nézett fel, lehajtott fejjel, csöndesen és fájdalmas tekintettel figyelte a kezei közt tartott eres kézfejet, s saját ujjait, ahogy simogatták azt. Dave szemeit lehunyva szorította meg finoman az őt cirógató kezet. Alig merte elhinni, hogy újra látja szőke társát. Hogy itt van vele!
Nem akart hiú reményeket ébreszteni Dave-ben, ezért nem is mert az arcára nézni, csak rendületlenül simogatta tovább a kezét. Mozdulataiból a féltés és a csendes szenvedés sütött, a szenvedély azonban hiányzott. Dave is érezte ezt. Az öröm amilyen hirtelen fellobbant benne, olyan hirtelen halt is meg.
- Csak ezért jöttél, igaz? - komorult el az énekes tekintete - Hogy felébressz.
Mart félt, hogy ha megszólal, csak artikulálatlan hangok fogják elhagyni a torkát, s hangja cserben fogja hagyni, ezért csak bólintott, még mindig az énekes kezére meredve.
Dave tekintete megtelt fájdalommal. Visszahúzta a kezét és elfordítva a fejét csak ennyit mondott: - Elvégezted a dolgodat.
Martin azt hitte, hogy belefullad a szívéből a torkáig felcsapó kíntól, amit Dave hideg hangja és elhúzódása okozott. Egész teste fájdalmasan feljajdult a kényszertől, hogy a tiltott gyümölcs után nyúljon, hogy bebújva a takaró alá hozzásimulhasson és csókolhassa, vigasztalhassa. De nem tehette, és ez a tudat megőrjítette. Tudta, ha most engedne vágyának, nem lenne megállás, képtelen lenne később elutasítani őt! Csak ült ott az ágy szélén, maga elé meredve, a könnyeivel és vágyaival küszködve. Képtelen volt megmozdulni. Egyszerre akart kimenekülni a szobából, és Dave közelében maradni. Az előbb, míg a kezét simogathatta, ő is nyugodtabbnak érezte magát, mint korábban mindig, ha vele volt. De miután elhúzódott tőle, ez az érzés eltűnt, elhalványodott.
Dave továbbra sem nézett szőke társára. A fájdalom ismét lecsapott rá, tovább marcangolta megtépázott lelkét.
- Miért kínzol? - súgta el kérdését.
Társa vadul harapta belülről a száját, hogy visszafogja a panaszos kiáltást, ami a torkában kezdett dagadni. Fejét óvatosan Dave felé fordította, hogy tekintetük találkozhasson egy hosszú pillanatra. A kavargó íriszekben a mély megbántottság és tehetetlenség tükröződött. A tekintetével próbálta megüzenni azt a mérhetetlen kínt, amit érzett. Aztán tőle szokatlan fürgeséggel felpattant és fájdalmában fuldokolva kisietett a szobából, egyetlen szót sem szólva egész idő alatt.
Dave fájdalmasan összerezzent az ajtó csapódására. Nem tehetett mást. Ahhoz, hogy Mart ne sérüljön még jobban, bántania kellett. Őt is... és magát is. Lassan felült és kihúzta a kézfejéből az infúziót, majd az ágy szélére húzódott és felnyögve lehunyta a szemét. Forgott vele a világ és a fájdalom az elevenébe hatolt, ahogy felkiáltott és a könnyei újra a felszínre törtek.
Martin leszegett fejjel sietett a folyosón - azt sem tudva, hogy merre jár, vagy hogy hova viszi a lába. Úgy érezte megfullad, hogy felemészti ez a hely, a szobája, a helyzet, Dave! Nem tudta, hogy ismeri-e azokat, akik mellett elsietett. Hirtelen a lépcsőház tetején, egy ajtó előtt találta magát. Kinyitva azt a tetőn találta magát. Szinte kivágódott a friss, metsző szélbe, hogy tüdejét mélyen teleszívhassa levegővel. Ugyan a láncok nem hulltak le róla, de már legalább egy kis lélegzethez jutott. Ahogy arcához nyúlt, akkor vette csak észre, hogy könnyei folytak sajgó szemeiből. Tudta, hogy ez lesz! Tudta, hogy ha bemegy Dave-hez, az még több szenvedést fog okozni. De... legalább segített rajta... Kihozta a dermedtségéből.
A napok teltek és a bandatagok először örömmel fogadták a hírt, hogy Dave magához tért. Azt hitték, hogy most már minden rendbe jön.... de a napok múlásával kénytelenek voltak belátni, hogy tévedtek. Dave továbbra sem mutatkozott túl sűrűn, nem evett és láthatóan fogyni kezdett, pedig lassan vissza kellett volna térniük a turné kerékvágásba, de Dave-et elnézve nem bírta volna ki az állandó nyomást. Megtört és ezt a társai is látták rajta.
Martin folyton komor, zárkózott arccal járt közöttük, szinte mindig csak akkorra esett be, amikor már nagyon muszáj volt megjelennie, ezzel is próbálva csökkenteni a szenvedést, amit Dave jelenléte okozott a számára. És sejtette, hogy ezzel az énekes is így van. Megőrült a tudattól, hogy nem érhet hozzá, hogy ha megszólítaná, akkor kibukna belőle minden fájdalma, amit folyamatosan igyekezett utolsó csepp erejével is bepalackozni és elzárni lelke és szíve legmélyére. Még ha egy szobába vagy légtérbe is kényszerültek Dave-vel, akkor sem nagyon mert ránézni. Nem akarta látni rajta az esetleges fájdalmat és a vádat. Ismerte már őt eléggé. Biztos volt benne, hogy tehetetlenségében előbb-utóbb őt okolná a történtekért. Hogy miért nem tagadta le Jen előtt a dolgot, hogy miért hagyta, hogy ez az egész idáig gyűrűzzön… hogy miért nem bírta tovább anélkül, hogy színt vallott volna Jennifernek.
Mikor már nem bírta tovább magányos estéin – amiket Andy vagy a többiek próbáltak a minimálisra csökkenteni azzal, hogy hívták ide-oda, hogy ne maradjon egyedül – titokban újra az üveg után nyúlt és szinte eszméletlenre itta magát, hogy ne fájjon többé, ami Dave, amit ő jelentett neki, és aminek elvesztését szívének legsötétebb zugából gyászolta. Igyekezett mindent elfojtani magába, de nem tudta, hogy mennyit bír még el, hogy mennyi kínt képes elviselni anélkül, hogy teljesen becsavarodna.
Dave óvatosan felült az összegyűrt ágyában. Felnyögött, ahogy a vérnyomása lassan a helyére billent. Pár percig csak ült az ágy szélén. Nem volt fájdalom, bár a helyét még tompán érezte lüktetni a halántékában. Újabb migrén, újabb kiesett pár nap. Minden alkalommal nem kérhet injekciókat a gerincébe. Ugyanis ezek az alkalmak egyre gyakoribbak lettek. Lassan felállt és kibotorkált a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. A tükörbe nézvén nem lepődött meg a látványtól: szemei alatt sötét karikák, arca beesett, nyúzott. Miután kilépett a zuhany alól, szárazra dörgölte magát, felöltözött. Már a ruhái is mutatták a fogyás jeleit. Nagyon könnyen veszített a súlyából stresszhelyzet hatására. Hogy fog így visszatérni a színpadra? Vissza kellett mennie... vissza is akart menni. A rajongóitól remélt segítséget, menekülési útvonalat ismét. Remélte, hogy valamennyire feledtetik vele a bánatát. Martint alig látta, de erre számított. Ami inkább aggasztotta az az, amit az arca elárult a lelki tortúrán kívül. Remélte, hogy nincs igaza, de ha igen... Felsóhajtott, miközben szorosra húzta az övét, hogy ne essen le róla fekete nadrágja, majd kilépett az ajtón, hogy a szőke szobája felé vegye az irányt.
Majd szétrepedt a feje már megint. Magában szitkozódott és gyorsan benyelt még egy fájdalomcsillapítót a fejfájására. Ismét megfogadta magában, hogy többet nem iszik, mert a másnapok mindig kicsinálják. Nagyot sóhajtva álldogált még tétlenül kicsit a kihalt folyosón, fejét hátrahajtva s lehunyva a szemét, míg a pirula hatni nem kezdett. Aztán megvakarva tarkóját nyitotta ki szobája ajtaját, csak hogy megfordulva meg is torpanjon.
- Dave?! Hát te mit keresel itt? - kérdezte, s nem tudta eltüntetni a hangjából a meglepettséget. Arra nem számított, hogy egykori szeretője önként besétál az oroszlán barlangjába.
Dave az ajtónak oldaléllel állt és a gondolataiba mélyedt. A háta mögött csinos kis kollekciót rakott ki alkoholos üvegekből az ágyra. Szótlanul nézett kérdezője irányába, de nem lépett felé.
- Oh... - komorult el Mart tekintete, megértve Dave jövetelét. - Honnan tudtad? - sétált a kis hűtőhöz és kivett egy ásványvizet belőle.
- Régóta ismerlek. Az arcod árulkodó. Miért teszed ezt magaddal? Tönkreteszed magad!
- Pont te beszélsz? - kérdezte semleges hangon, s mérte végig az összeesett, lassan ijesztően vékony énekest - Amúgy meg nem mintha már annyira számítana.
- Nekem számít - felelte az énekes.
- Minek? Minek is akarnék tetszeni neked vagy bárki másnak, ha már nem lehetsz az enyém? - súgta maga elé meredve.
- Istenem, de hiú vagy! - fakadt ki Dave – Az egészségedről van szó cseszd meg! És nekem ez kurvára számít!
Mart nem mondott semmit, csak összeszorította a száját, kerülve Dave tekintetét. Feleslegesnek érezte ezt az egészet. Semmi értelmét nem lelte.
- Ígérd meg nekem. Nem akarom nézni, ahogy pusztítod magad.... - lágyult el Dave hangja.
Mart felnézett és hosszan vizsgálta Dave arcát. Beesett volt, sápadt és borostás. Ráncai elmélyültek és szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Csak úgy, mint neki. Sebzett tekintetük végül egy hosszú pillanatra találkozott. Martin úgy érezte magát, mint egy csapdában vergődő állat. Lassan haldoklott és halványult el benne az élet szikrája Dave nélkül. Fél embernek sem érezte magát mióta el kellett válniuk.
- Jól van - nyögte ki végül egy sóhaj kíséretében, de mindjárt félre is nézett.
Dave felsóhajtott, majd pár másodperc után ismét megszólalt.
- Vissza akarok menni a színpadra... - nézett a szőkeségre.
Mart kicsit meglepetten kapta fel a fejét. - Rendben. Ahogy akarod - nyelt egyet a végén. Legalább ilyen formában szerette volna teljesíteni Dave kívánságát, ha már másképp nem tehette. Neki olyan mindegy volt, hogy ott szenved-e a színpadon, vagy a hotelszobájában.
- Azért kérdezem, hogy rendben leszel-e. Bírni fogod? - csillantak meg aggodalmasan a zöld szemek.
- Ühüm - bólogatott párat már az ablak felé fordított fejjel, elrévedve. Persze azt nem kötötte Dave orrára, hogy mindez kettős érzéseket fog kiváltani belőle: minél többet van vele egy színpadon, annál jobban fog fájni neki, de addig is vele lehet, láthatja, ahogy hergeli a közönséget vagy őt. Tudta, hogy kemény menet lesz, és hogy nem fog tisztességes kártyákkal játszani, ha a helyzet úgy hozza.
Dave nem felelt, csak lassan Mart mellé sétált és finoman, akár az árnyék, megérintette a karját.
- Kérlek... - súgta még egyszer az ivásra gondolva, majd továbbment az ajtó felé és kilépett rajta.
Martin úgy érezte, mintha a pont, ahol Dave ujjai érintették, égetett volna. Sokáig nem mozdult, majd megrázva a fejét idegesen megdörzsölte a karját és az ablakhoz sétált, hogy kitárja azt. Egy perc múlva már rá is gyújtott, majd zaklatottan járkálni kezdett a szobában, újra meg újra a sorba rendezett piásüvegekre nézve. Mikor már nem bírta, elnyomta a cigije maradékát, majd fogott egy táskát és beledobálta az üvegeket, hívott egy szállodai alkalmazottat és megkérte, hogy tűntesse el a táska tartalmát, jókora borravalót csúsztatva a markába. Még megvárta míg visszahozza a sporttáskát, majd bezárva ajtaját próbált a délutáni szürkületben aludni valamennyit. Legalább a feje nem lüktetett már annyira.
Dave tudatta a bandával is a szándékát. Érezhető volt a megkönnyebbülés, így hamarosan össze is kapták magukat és ismét kamionokra, illetve gépre szálltak. Azóta a nap óta Dave nem beszélt Martinnal, viszont egyre tömte magába a fájdalomcsillapítókat. Egyre gyakrabban fájt a feje. Tudta, hogy nagyrészt felelős emiatt a hiányos étkezése is, de egyszerűen nem bírt ételre nézni. Jenniferre se akart gondolni azóta az este óta. Nem akarta látni. Nem tudta eldönteni, hogy mennyire gyűlöli most a nejét. A rajongó viszont örültek neki, hogy a Mode útra kelt, azt hitték, hogy a baj elmúlt. Nos, kíváncsi lesz arra a pillanatra Dave, amikor kilép a színpadra... Martinnal együtt.
Az arénán végigdübörgött a koncert előtti szokásos hangorkán. De valahogy ez most nem tudta megérinteni Martint. Tudta, hogy tenni fogja a dolgát. De azt is tudta, hogy azon kívül, hogy a feladata precíz kivitelezésére fog koncentrálni, kedvetlen lesz. A napok múlásával csöppet sem enyhült a mellkasát, az egész lényét szorító fájdalom. Fogalma sem volt róla, hogyan fogja bírni ezt az egészet. Tudta, hogy a turné végéig ez nem is fog változni. Nem, amíg Dave közelében van - oly közel s mégis oly távol - addig nem. Elindult. Mennie kellett, hát kisétált a fullasztó reflektorok fényébe.
Dave nyugodtan követte társait, nem mutatta az idegesség jeleit. A közönség felzúgott, ahogy meglátták őt. Ő meghajolt és a show kezdetét vette. Gördülékenyen haladtak, habár Dave nem fordult Martin felé, nem viccelődött vele. Pörgött, hergelt, de ez csak és kizárólag a közönségnek szólt. Egyetlenegyszer érzett egy kis negatív változást: mikor levette a mellényét és meglátták a kimerültségét, a soványságát. Látta az aggódó arcokat, de bőven takarózhat azzal, hogy a koncertek kiszívják az erejét.
Martin is igyekezett kerülni a férfi alakját tekintetével. Legtöbbször azt tette, amit korábban, mikor még nem álltak olyan közel egymáshoz: elmélyedt a zenében és saját gondolataiban, tekintetét az ég felé emelve. Most elmaradtak a már szokásossá vált bohóckodások, érintések és puszik és ezeknek hiánya pluszban égette Mart bőrét és lelkét. Mikor már nem bírta tovább, tekintetét a nem messze tőle forgó és éneklő Dave-re emelte és elborzadt a látványtól. Ő látta csak igazán, hogy mennyire rossz bőrben volt. Rettenetesen aggódott. Ordítani tudott volna!
Dave látta a tömegen, hogy érzik, hogy valami megváltozott. Hogy valami elveszett örökre. És, sajnálták ezt. Bár, a külső szemlélőnek nem tűnt volna fel, de ő látta az értetlen, várakozó arcokat. Reménykedtek, hogy a koncert végéig hátha elsüt valami vicces, félreértelmezhető mozdulatot, de eljött az utolsó szám is és ő nem tette.
Martin sem mozdult nagyon a helyéről, szinte csak akkor, amikor a szólóinál előre sétált és birtokba vette a színpadot. Hangjával nem volt semmi gond, sőt, minden frusztrációját és fájdalmát beleénekelte a számokba, legalább így kiadva magából valamennyit, s tudta, látta, hogy a szokásosnál is jobban megrázta a közönséget előadásával. Utána üresség szállta meg belsejét, mintha fájdalmával együtt az érzelmeit is kiénekelte volna magából. A meghajlásnál a szélen helyezkedett el, a lehető legmesszebb szerelmétől.
A közönség fütyült és ordított, ismét nem akarta elengedni őket... Dave mégis úgy érezte, hogy éppen csak túlélték ezt a koncertet. Nem vágyott másra, minthogy lefeküdjön a szobájába és tudatlan álmaiba merüljön.
- Hogy bírtad? - szorította meg Andy Martin vállát, kicsit lemaradva a többiektől.
A szőke férfi fáradtan a szemeibe nézett és megvonta a vállait - Túléltem.
Andy az énekesükre nézett, aki leszakadva tőlük kullogott. Kikötötte, hogy külön öltözőt kér, aminek ajtaját hamarosan magára is zárta. A vörös férfi felsóhajtott, majd ismét Martra nézett.
- Nem lesz jobb, Andy... - jegyezte meg lehajtott fejjel, csendesen.
- Soha?
- Nem tudom - ingatta a fejét. Nem merte kimondani az igent. Félt, hogy azzal örökérvényűvé teszi a dolgot.
- Nagyon sajnálnám. Biztos nem tudjátok ezt újra átbeszélni?
- Andy... - nézett fel rá fájdalmasan csillogó szemekkel - ez az egész nem rajtam múlt. Jen... Jen mondta ki rám a halálos ítéletet.
- Én rá gondoltam. Gondolom, ő is látja, hogy nem jó ez Dave-nek...
- Nem értem azt a... nőt! - fojtotta le a hangját, hogy ne kezdjen üvölteni frusztráltságában - Azóta ide se merte tolni a képét! Fogalma sincs róla, hogy mit hagyott itt maga után! Csak kimondta, hogy nem akarja, hogy együtt legyünk, mert ő ezzel nem tud megbirkózni és elmenekült! Itt hagyta az összetört, halálra sebzett férjét! Ezek után hogy gondolhatja, hogy Dave valaha is szeretni fogja?! Meg sem érdemli!!! - kiáltott fel a végére egész testében remegve a kétségbeesett dühtől.
- Nyugalom - mondta Andy lágy hangon - Rendben, hagyjuk Jent. De, ha ez titeket ennyire kikészít, akkor nem lenne jobb a vágyaitokat előbbre helyezni?
- Mire célzol? - hökkent meg kizökkenve fortyogó dühéből.
- Arra, hogy folytatjátok csak épp... Jen továbbra sem tud róla.
Egy pillanatig elgondolkodott, ahogy megcsillant előtte a hamis remény, de aztán megrázta a fejét.
- Nem, Andy. Nem akarom, hogy Dave megint két tűz közé kerüljön. Inkább feláldozom magam, mint hogy elhagyja Jent és a gyerekeket.
- Aki ezt kérte tőle? - megcsóválta a fejét - Nem értelek téged, Mart.
- Szerinted nem lenne önzőség másképp cselekednem?
- Inkább életed hátralévő részében szenvedsz?
- Nem tehetek mást, Andy... Nem zúzhatom szét az esélyt arra, hogy megtarthassa a családját. Idővel... idővel talán majd meglazulnak a kötelékek... Idővel... - halt el a hangja. Hinni akarta, hogy van kiút ebből a helyzetből, még ha az ő kárán is.
- Komolyan úgy gondolod?
- Szeretném hinni, hogy idővel elfelejt - súgta rekedten. Torka olyannyira szorított a gondolatra, hogy alig bírta kipréselni a szavakat magából, ahogy elképzelte Dave-et pár év múlva már boldogan, nem is emlékezve rá, a magányos, még mindig összetört egykori szerelmére. Ha élni fog még egyáltalán.
- Nem hinném, hogy ez bekövetkezne, és azt hiszem, hogy ezzel te is tisztában vagy. Te tudod, hogy mennyire volt erős a kapcsolatotok.
Mart már be akarta fejezni ezt a beszélgetést. Úgysem tudja elmagyarázni Andynek az álláspontját. Megvonta a vállát.
- Most már úgysem számít - azzal elindult az öltözőjük felé a lecsendesedett folyosón, amin csak a crew tagok rohangáltak.
Andy csak nézett utána. Barátja teljesen összetört és az, aki segíthetne rajta, nem teheti... álmában se hitte volna, hogy ezt megéli. Hogy így hullik szét a barátságuk, sőt, több is annál. Szomorúan folytatta útját az öltözője felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés