8. fejezet

Amint beértek a konyhába, a feketére sült húst a mosogatóba dobták azon nevetve, hogy mennyire elmerültek a kis játékukban. Szerencsére maradt még pár szelet steak, úgyhogy újra tudták kezdeni. Most már mindketten nagyon éhesek voltak.

Hamarosan a teri-yaki elkészült és egy-egy tálcán felvitték a tányérokat, edényeket, poharakat, a szószokat és a bort a tetőteraszra. Törökülésben leültek egymás mellé a kanapéra s a pálcikáikkal próbáltak enni, időnként felkínálva egymásnak a legfinomabb falatokat a tányérjukból. Carla boldogan Dave-re mosolygott, s a férfi előre hajolva a nő homlokának döntötte sajátját. Arra készült, hogy mondjon valamit, de előbb még megrágta és lenyelte a falatot a szájában.

- Milyennek találod a főztömet? A második próbálkozásra gondolok… - Carla máris nevetett, de összeszedte magát és válaszolt.

- Szeretem. Szeretlek, édes… - súgta majd gyorsan és gyengéden megcsókolta. Egy széles mosoly terült szét az arcán, ami csak még szebbé tette őt Dave szemeiben. Letette az evőpálcikáit és megcirógatta a nő arcát, míg másik keze a tányérját fogta.

- Na, ne viccelj. Kíváncsi vagyok – válaszolta hüvelykujját finoman a nő alsóajkára csúsztatva.

- Dave, nem vicceltem. Tényleg nagyon finom a főztöd. Gondolom már mástól is hallottad.

Egy kis szomorúság kelt Dave-ben, s Carla látta a szemeiben, hogy egy percre eszébe jutottak a gyerekei és a családja.

Dave elgondolkodott. Helyes volt „játszani” ezzel a nővel, aki oly kétségbeesetten kereste a szerelmet és a megbecsülést? Pont úgy, mint ő? Tudta nagyon jól, hogy hova fog ez vezetni. Mindketten megsérülhetnek érzelmileg. Elég csúnyán. És hogy tudna a tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy még valakinek összetörte a szívét? Hogy maga mögött hagyott még egy összetört szívet egy olyan emberben, aki abban reménykedett, hogy többször nem sebzik meg ennyire? Képes lenne megtenni? Csak egy kis élvezetért? Mondani akart valamit, de nem találta a megfelelő szavakat, csak Carla arcán járatta tekintetét, próbálva beleégetni agyába az összes kis részletét.

- Milyen gyönyörű arc… - suttogta olyan halkan, hogy Carla nem is értette mit mond, csak azt látta, hogy Dave-nek egy nagyot kellett nyelnie ennek a tekintetnek a hatására. – Carla, szerelmem, felfogtad, hogy milyen keveset adhatok neked magamból? Tényleg? Gondold csak át: pár ilyen hét – talán négy-öt egy évben? Neked egy igazi kapcsolat kellene, minden éjjel valakinek a karjaiban, akihez vonzódsz, akit minden nap szerethetsz, nem pedig elzárni ezeket az érzéseket nekem, míg újra el nem jövök hozzád! – Dave próbálta még egyszer rávenni Carlát, hogy gondolja ezt át újra.

A nő arckifejezése megváltozott. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Dave megpróbálta arra bíztatni, hogy sétáljon ki a kapcsolatukból mielőtt csúnyán megégetné magát. Először úgy vélte, nagyon édes tőle, hogy ennyire aggódik érte, de aztán egy másik lehetséges ok is az eszébe jutott: egy ok, amit a férfi nem akart bevallani neki. Talán vissza akart térni a feleségéhez, hogy újrakezdhessék…

- Milyen is a kapcsolatotok most a feleségeddel? Gondolom, ő is ott volt mikor visszamentél New Yorkba.

Dave szinte megkönnyebbültnek tűnt, hogy a nő felhozta azt a témát, amire próbált utalni. Carla az arcát tanulmányozta, kutatva valamilyen nyom után, amiből rájöhetne Dave valós érzelmeire. Hirtelen nem is értette, hogy mit csinál itt ezzel a férfival. „Helyes ez? Nem, nem az” – gondolta. Tudta jól, hogy Dave-nek családja és felesége van. Nős és sokat utazik. Három vagy négy hét egy évben? Annyi sosem lenne elég neki. Vajon igaza volt Dave-nek? Keresnie kellene egy másik férfit, aki teljes valójában neki szentelheti magát? De… de máris annyira szerette Dave-et… Hogy fordulhatna el tőle? Hatalmas hatással volt az életére, pedig még csak pár napja ismerte, de ő tudta, hogy erre a férfira van szüksége. Borzasztóan. De hogy tarthatnák fenn a kapcsolatukat? Vagy Dave csak játszik vele? Néhány jó kis szeretkezés meg hasonlók? Az fájna Carlának, mert Dave volt hosszú idő után az első ember, akinek sikerült némi érzelmet kicsikarnia belőle… És most félt tőle, hogy megint csak kihasználják!

Érezte, ahogy a szomorúság lassan újra eltölti. Először csak egy kicsit szomorkás volt, de a folyamat folytatódott és agya hamar elérte a végső stádiumot: a kétségbeesést. Hirtelen minden rázúdult – minden egyes problémája és baja egyenként, és hirtelen úgy érezte, hogy ezek a problémák hirtelen megsokasodtak. Vadul pislogni kezdett, mikor könnyek szöktek a szemébe, apró patakokban lefolyva arcán.

Dave nem tudta, hogy mi készülődik Carlában, és ijedten ugrott fel, mikor hangos zokogás szakadt fel Carlából, aki kirúgva székét maga mögül felpattant és visszarohant a fürdőszobájába és bezárta maga után az ajtót.

- Carla! Carla, mi a baj? Mi ütött beléd? – kérdezte Dave gyengéden mikor odaért a fürdő ajtajához. Hallotta, hogy sír és ettől borzalmasan érezte magát. Mit művelt már megint?

- Csak… csak pár… percre van szükségem – hallotta az ajtó másik feléről.

- Carla, kérlek! Ne sírj! Mondd el mi a baj!

- Dave, ha szeretsz, akkor mire kijövök innen, már nem leszel itt. Megegyeztünk? Nem vagyok elég erős, hogy az… életem… része… legyél… - és itt hangos zokogás fogta el, ahogy a fürdő padlóján ült saját magát ölelve, mintha saját karjai megvigasztalhatnák.

Dave eltátotta a száját – legalább két percig meg sem tudott szólalni. Csak így a nő úgy döntött, hogy mégsem kér belőle! Aztán a fájdalom haraggá változott benne.

- Oké, rendben! Ha ezt akarod Carla, akkor már itt sem vagyok! – Itt egy kis szünet következett, míg fel-le rohangált a folyosón. Carla a fülét az ajtóhoz szorítva elkapott pár ingerült motyogást, mint például „őrült francia nők”, majd Dave újra beszélni kezdett kellemetlen hangszínt megütve, és ami a tartalmát illette… - Jó volt kefélgetni téged, édes! – a hangja alapján már a bejárati ajtónál járva kiáltotta ezt, majd az ajtó nyitódása és hangos becsapódása hallatszott.

Nos most Carlának volt lehetősége megpróbálni, hogyan is bírja majd Dave nélkül. Meg kellett próbálnia, s tudta, hogy a férfi hiánya hosszútávon több fájdalmat fog hozni az életébe, mint örömet. Még mindig zokogva és reszketve felkelt és elkezdett egy fürdőt készíteni magának. Feszült volt, hidegnek és fáradtnak érezte magát. A meleg fürdő volt a legjobb módja annak, hogy ezt orvosolhassa.

Dave megzavarodott és mélyen megbántódott. Ezt akarta elérni? Úgy tűnik a nőnek elege lett azon sorából, hogy „nem adhatom magam oda neked teljesen, úgyhogy döntsd el mit akarsz”. Elküldte őt – és ami a legrosszabb volt, hogy igaza volt. Hirtelen nagyon elszomorodott, arra gondolva, hogy nem kellett volna azt az utolsó mondatot kimondania. Tudva, hogy most mindketten szenvednek, meggyorsította lépteit és leintett egy taxit. Mikor a sofőr megkérdezte, hogy hova viheti, az otthoni címét adta meg. Fejét lehajtva ült a hátsó ülésen a körmeit nézegetve. Teljesen elmerült a gondolataiban, mikor a mobilja csörögni kezdett…

Remélte, hogy Carla lesz az – annyira azt akarta, hogy a nő neve jelenjen meg a kijelzőn, mikor kinyitotta a készüléket-, de nem ő volt az. Otthonról hívták azzal, hogy a kislánya megbetegedett és kórházba vitték hirtelen kialakult heves lázzal. Dave agya rögtön felpörgött: - Az első repülővel megyek. A reptérről telefonálni fogok – azzal megkérte a vezetőt, hogy siessen. Most félre kell tennie Carlát és a drága kis Stella Rose-ra kellett koncentrálnia. Rosszul lett a tudattól, hogy milyen sokáig tart, hogy eljusson hozzá.

Érezte, hogy leizzadt, noha hűvös volt a taxiban. Megpillantotta a szállodát, ahol megszállt és máris pénz után kutakodott a zsebeiben, s képtelen volt lenyugodni. Meg fogja kérni a taxist, hogy várja meg. Tíz perc míg mindent bepakol a táskájába és aztán irány a reptér. Carlának most várnia kell.

Majdnem 12 óra múlva végre odaért a Cedar Orvosi Központba, ahova a lányát vitték Nyugat Nílusi lázzal, ami pár ártalmatlan tünetből egy teljesen kifejlett betegséggé nőtte ki magát. Rosie a gyermekosztályon volt az intenzíven, mivel lélegeztetőre kapcsolták. Dave odasietett hozzá, de amikor be akart lépni az üvegezett falú szobába, addig ezt nem tehette meg, míg gondosan le nem fertőtlenítették őt, és be kellett öltöznie steril kórházi ruhába is, illetve egy maszkot is fel kellett vennie. De végre láthatta a szeme fényét. A felesége is ott volt az alvó kislány kezét fogva. Egy hatalmas súly nehezedett a mellkasára, és porba sújtva nézte, ahogy a kislánya a lélegeztető géptől függ. Jent csak a szeme egy villanásával üdvözölte és letérdelt Rosie ágyánál, fejét lehajtva, s a könnyek ellepték a szemét. Nagyokat kellett nyelnie, hogy megakadályozza, hogy kibuggyanjanak.

Egy nővér lépett be a szobába és a nevén szólította. Felállt és csendesen követte visszapillantva a kis angyalkájára, aki az ágyon feküdt. A nővér Dr. Dietrich Lindeman gyerekorvos irodájába vezette, aki felvázolta a lánya állapotát. Beszélt neki a tünetekről, melyek általában ártalmatlanok voltak, de egyes esetekben a tüdő elfertőződését okozhatták, s mely korházi intravénás kezelést tett szükségessé. Ezért volt infúzióra kötve a kislány. Az orvos biztosította róla, hogy nem kell aggódnia, a lánya pár óra múlva jobban lesz.

Dave megköszönte a doktornak, hogy ilyen érthetően elmagyarázta a helyzetet és hogy ilyen gyorsan rájött a lánya bajára, rögtön elkezdve a kezelést. Eztán visszatért a feleségéhez, aki már ott állt a szobában, valószínűleg egy bíztató ölelésre várva, de csalódnia kellett: Dave ellépve mellette rögtön Rosie-hoz sietett, így Jen a férfi mögé sétált.

- Hé, idegen, rendbe fog jönni. Még magához is térhet…

- Igen, nekem is ezt mondták – szakította félbe, hogy végre befogja és tisztán hallhassa a lélegeztető hangját, hogy biztos legyen benne, hogy Rosie megkapja az életben maradásához szükséges levegőt. Csak ezt akarta hallani.

- Én… kint leszek. Szükségem van egy kávéra. Te kérsz? – Jent ledöbbentette Dave viselkedése. Mikor a férfi csak egy szemöldökráncolással válaszolt, Jen érezte, hogy szemeit ellepik a könnyek és ezúttal nem Rosie miatt. Nem akarta, hogy Dave észrevegye őket.

Az énekes az ágy mellett térdelt és a lányának suttogott a kicsi kezet simogatva: - Szia Rosie. Itt van apa, kiscsillagom. Nagyon-nagyon szeretlek. Jobban leszel, tudod? Miközben alszol, gyógyulsz. Ezt mondta a doktor bácsi. Ez azt jelenti – itt megpuszilta a kis kezet -, hogy hamarosan fel fogsz ébredni és beszélhetünk.

Eztán felállt, arra várva, hogy Jen visszatérjen és ő kimehessen a szobából. Addig míg várakozott, fel-le kezdett mászkálni a szobában, alig várva, hogy magára maradhasson egy kicsit, hogy felhívhassa Carlát. Meg kell mondania majd azt is Jennek, hogy amint Rosie jobban lesz és hazavihetik, újra el kell mennie. Máris rettenetesen hiányzott neki Carla. Hűtlennek érezte magát a lányához, hogy még ilyen helyzetben is a szeretőjére gondolt és nem Jenre. Most hogy újra látta a feleségét, csak megerősítette magát abban, hogy az iránta érzett szerelme megváltozott. Még mindig szerelem volt, de inkább már csak egy „megszokás szerelem”, amit az általuk létrehozott kis angyal anyja iránt érzett. A szíve Párizsban maradt Carlával. Több időt akart a nővel tölteni, mint azt a négy-öt hetet évente – most már biztosan tudta. Ha egyáltalán visszafogadja őt… Fel kellett hívnia.

Lépéseket hallott, s amint meglátta Jent az ajtóban, hagyta, hogy besétáljon mellette a szobába, majd azt mondta, hogy ki kell mennie egy kicsit a levegőre, és hogy küldjön valakit utána, ha Rosie felébred. Mindezt semleges, változatlan hangon mondta, alig pillantva Jen vörös szemeibe.

Kiment a kórház parkolójába és bekapcsolta a telefonját. Nagy meglepetésére egy hangüzenet várta Carlától! Dave lehunyta a szemét és megcsókolta a telefonját mielőtt a füléhez emelte volna. „Kérlek, add istenem, hogy már lenyugodott! Kérlek, engedd, hogy visszafogadjon az életébe!” – fohászkodott magában.

- „Dave, mon amour, bocsánatot akarok kérni a viselkedésemért. Meg tudsz nekem bocsátani?” – itt egy kis szünet következett, míg szipogott egyet – „Nagyon nehéz nekem hozzászokni ehhez az egészhez… ahhoz, hogy te is az életem része vagy. Emiatt vagyok ilyen… az érzelmeim teljesen elborítanak. Hagynom kellett volna, hogy maradj, hogy megbeszélhessük” – még egy szipogás – „Most meg azt sem tudom, merre jársz. Fel tudnál kérlek hívni, mikor megkapod ezt az üzenetet? Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek.”

Megnyomta a „visszahívás” gombot és fel-le járkálva várta, hogy kicsengjen. Öt másodpercen belül vonalat is kapott. Két csöngés, három csöngés – talán nincs otthon…

- Halló? – szólt bele egy fáradt és rekedt hang, melyet Dave már nagyon akart hallani.

- Én vagyok az. Megkaptam az üzeneted – Dave-nek hirtelen nehezére esett beszélni a sok dologtól, amit mondani akart, és amik közül nem tudta eldönteni, hogy mit osszon meg vele először.

- Dave, mon amour, merre jársz?

- Vissza kellett jönnöm New Yorkba. Rosie-nak vírusos fertőzése van, de stabil az állapota és most az intenzíven van. Hála az égnek, hogy Jen ilyen gyorsan cselekedett. Rendbe fog jönni, de tudod, eléggé megrázott az eset.

- Szegény kicsi angyalkád! Engedték, hogy megnézd?

- Igen. Sőt, úgy gondolják, hogy még magához is térhet hamarosan. Ez az oka annak, hogy el kellett jönnöm, Carla. Beszélnünk kell, nemde? – kérdezte alig hallgatóan.

- Igen, de talán nem ez a legmegfelelőbb időpont…

- De szeretném, ha tudnád, hogy ha nem kellett volna idejönnöm, akkor most veled lennék és a karjaimban tartanálak. Te is szeretnéd? Csak a gyerekeim tartanak itt. Szeretném, ha nagy részévé válnál az életemnek… ha te is akarod…

Pár kórházi látogató felismerte az énekest és mosolyogva bökdösték egymást. Dave hátat fordított nekik és arrébb sétált Carla válaszát várva. Ugyanazt a szipogó hangot hallotta, mint a hangpostás üzenetben és ebből rájött, hogy Carla elsírta magát.

- Szóval azt szeretnéd, ha együtt lennénk, amikor csak lehetséges? Nem csak évente pár hetet? Ez… egy nagy váltás lenne. Biztos vagy benne? – szipogott újra.

- Igen. Téged akarlak. Máris annyira hiányzol, pedig még egy nap sem telt el, mióta elváltunk! – sétált a kórház bejáratánál az egyik oszlophoz most hogy, már senki nem volt ott és oda sem figyelve egy „C”-t kezdett a betonba karcolni hüvelykujja körmével. A szemei szúrtak, s könnyei majdnem kibuggyantak, mint mikor Rosie ágyánál térdelt. Nem érezte jól magát Carla nélkül.

- Akkor térj vissza hozzám, amikor úgy érzed, hogy Rosie már nincs veszélyben. Tölts vele pár napot, hogy egy kicsit kényeztethesd, rendben? Biztosan örülne neki, nem gondolod? És ha majd újra itt leszel, akkor beszélünk a jövőről, oké? Én is szeretném ezt, szeretném, ha velem lennél. Nekem is hiányzol. Szeretlek, emlékszel?

- Igen. Én is. Szeretlek, mon amour! – és ettől Carlának fel kellett kuncognia. Dave és az édes kis akcentusa, mikor a „mon amour”-t mondja! Imádta. A férfi folytatni akarta, de hallotta, ahogy a doktor a nevén szólítja. – Carla, édesem, a doktor hív. Nagyon vigyorog, úgyhogy szerintem Rosie felébredt. Mennem kell. Amint meglesz a repülő, amivel megyek, szólok, oké?

- Menj csaj, szerelmem, és öleld meg őt az én nevemben is. Örülnék, ha egyszer találkozhatnék vele – mindegyik gyerekeddel. Egy nap.

- Igen, ez is benne van a pakliban, baby. Olyan sok mindent szeretnék veled még csinálni… - beszéd közben a folyosón sietett tovább. Carla hallotta a léptei hangját - … ez az egyik ezek közül. Hamarosan felhívlak. Viszlát, mon amour! – és letette.

Hamarosan rájött, hogy Rosie állapota sokkal fényesebb volt, mint gondolta. Most már teljesen magánál volt és egy alapos vizsgálat után erősebb koncentrációt adtak neki a gyógyszeréből. A láza is lement és szerencsére pár nap múlva már haza is vihették.

Időközben Dave teljesen megőrült: minden órában felhívta Carlát csak hogy hallja a hangját. Jen gyanakodott és jó okkal. Dave furcsán viselkedett. Elbújt a dolgozószobájában és MSN-ezni kezdett Carlával. Alig evett valamit – még a kedvenc csokoládéját sem – és nem is nagyon aludt. Borostás volt, lusta volt zuhanyozni és fésülködni. Három napig ugyanazokat a kinyúlt cuccokat hordta és elkezdte Carla kedvenc klasszikus zenéit hallgatni, azt a fajta zenét, amire korábban sosem volt ideje. Fülig szerelmes volt belé. Úgy döntött, hogy valahogy megvárja, míg Stella teljesen felépül, mielőtt végleg lelépne.

Jen a hálószobában ült és erősen gondolkodott: Dave kezdett nagyon kicsúszni a kezei közül. A férfi épp repülőjáratokat böngészett az interneten, mikor kopogást hallott az ajtón. Jen már észrevette, hogy mostanában mindig becsukja az ajtót, pedig eddig mindig nyitva hagyta, és a számítógépet is leginkább csak akkor használta, mikor Rosie-val számítógépes játékokat játszottak.

- Bejöhetek?

- Persze Jen, gyere csak – Dave röviden felpillantott rá vörös szemeivel és tudta, hogy mi fog következni. Most már elkerülhetetlen volt.

Jen próbált óvatos lenni, mert érezte, hogy ez alkalommal nem játékról van szó, ha pedig mégis, akkor egy halálosról. Hízelgett, hogy maradásra bírja Dave-et, hogy jó kisfiúként viselkedjen. Ugyan nem volt biztos benne, de arra gyanakodott, hogy szeretője van.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte Dave oda se figyelve és folytatta a keresgélést az interneten.

Jen belépett az irodába és becsukva az ajtót nekidőlt – ezt Dave anélkül is megállapíthatta, hogy odanézett volna. Mikor a nő nem mondott semmit, akkor muszájból megfordult a székkel és a szemeibe nézett. – Igen? – nyilvánvaló volt, hogy valamit be akart fejezni és Jen, ahonnan állt, egy repülőjárat részleteit látta, ami Párizsba tartott.

- Beszélnünk kell. Nem tesz jót a gyerekeknek, hogy így látnak téged. Megváltoztál. – Úgy tűnt, hogy csupán puszta tényeket állapít meg, nem pedig az érzelmeit és az aggodalmait próbálta Dave-re zúdítani, és Dave-nek csak erre volt szüksége, hogy elveszítse a türelmét.

- És te NEM változtál meg? – kérdezte jegesen. A hangja nem volt több egy sziszegésnél – Ha bármi is változott, az a TE viselkedésed! Nem vagyunk robotok, a gyerekek és én, nem számít mennyire szeretnéd ezt! Egyszerűen ez nem fog bekövetkezni. És ha nem tudod kezelni a hangulatváltozásaimat, akkor nem is tudom, mit keresünk mi még mindig itt – fordult vissza a monitor felé és az egérrel kezdett kattintgatni, mintha csak elbocsájtotta volna a nőt és azt várná, hogy abban a percben elmenjen.

- Szóval ennyi volt? Nincs is esély rá, hogy megbeszéljük? Úgy döntöttél, hogy minden az én hibám és az egésznek semmi köze a TE kiszámíthatatlan időbeosztásodhoz, a hangulatingadozásaidhoz, az elszalasztott hívásokhoz? Elegem van már abból, hogy mindig ki kell találnom valamit Rosie-nak, hogy kimagyarázzam miért nem hívtad fel, ahogy próbállak a piedesztálodon tartani, amin ő lát téged… Nézd David, csak azért, mert az apád nem jól kezelte a dolgokat…

Dave megpördült és Jenre meredt. Élesen szívta be a levegőt, felállt és lassan odasétált hozzá, csupán pár centiméterre megállva tőle.

- Soha ne merj – fújta ki a röviden a levegőt, hogy haragja nagy része elpárologhasson belőle mielőtt folytatná – SOHA ne merj hozzá hasonlítani! VI-LÁ-GOS? – az utolsó szót szinte ki kellett préselnie a fogai között, ahogy az ingerrel küzdött, hogy ráordítson a nőre.

- Sajnálom. Nézd, ez nem a legjobb idő, hogy megbeszéljük. Tévedtem. Megpróbálhatnánk reggel újra? – reszketett Jen az ajtónak vetve a hátát, kezét a kilincsen nyugtatva. Csak egy „igen”-re volt szüksége és már ott sem volt. De Dave nem akarta még befejezni… Hosszasan és üresen nevetett fel, ahogy visszasétált a székéhez és kinyomtatta a járat információit. Hangosan gépelt, mert tudta, hogy ez mennyire idegesíti Jent.

Mikor a nyomtató életre kelt, visszanézett a nőre. Gyönyörű volt – ez mindig megmozgatta a fantáziáját -, de most oly elérhetetlen volt a számára! Pedig milyen közel voltak egymáshoz! Ez a nő mentette meg, és tisztában is volt vele, hogy Dave mennyire hálás ezért, de most már rájöhetne, hogy Dave ilyen akart lenni. Ehelyett úgy tűnt, hogy Jen nem volt elégedett a munkával, amit Dave-en végzett és tökéletesíteni akarta, mint holmi nyughatatlan művész, sosem tudva, hogy mikor kellene abbahagynia a kis változtatásokat a mesterművén. Dave felsóhajtott és arcáról eltűntette az utolsó maradékát is kegyetlen nevetésének. Most kell megmondania neki. Finoman.

- Jen, tudnod kell valamit. Az utóbbi időben nagyon magányosnak éreztem magam még itthon is a gyerekek által körülvéve. Elég hülyén hangzik, nem? De igaz. Csak akkor találsz időt beszélgetni velem, ha valami baj van, ha valamit akarsz, vagy ha valamire szükségük van a gyerekeknek. Egymásra már nincs is időnk. Talán sosem volt olyan, hogy „mi”. Talán csak te voltál, ahogy segítettél visszatalálnom a helyes útra, ahogy megajándékoztál Rosie-val, és most a munkád elkészült. Mi maradt?

- Én mindig itt vagyok neked. Hogy mondhatod ezeket? – a legrosszabbtól rettegett.

Dave látta, hogy hevesen pislogni kezd a könnyeit visszatartva. De ezúttal ez nem hatotta meg. Most nem. Túl sok volt, túl késő volt. Valaki mást választott. Carlát. Ahogy kedves arca az eszébe jutott, egy pillanatra lehunyta a szemeit, szinte hallva a hangja puhaságát, érezve a bőre tapintását és a hosszú barna tincsek illatát… Érezte, hogy teste éledezni kezd, úgyhogy inkább kinyitotta a szemeit, hogy ne merüljön túlságosan mélyre az emlékeiben. Már így is túlságosan hiányzott neki a nő. Próbált Jenre, és az aktuális problémára koncentrálni.

- Igen, itt vagy és voltál velem. De inkább a múltban szerintem. Mert régen szerettél, segítettél nekem, de most már nem érzem ezt. Mondd csak, mikor beszéltünk utoljára olyanról, ami nem a gyerekekkel vagy az igényeiddel kapcsolatos? Jen, egy jó ideje már nincs semmi közös témánk. Szerinted meddig folytathatjuk még így? – Dave elhallgatott, hogy esélyt adjon neki válaszolni. Jen kezdte elveszíteni a harcot a könnyeivel, melyek lefutottak arcán, amit le is hajtott. Dave folytatta: - Vagy csak azért akarsz velem élni, hogy egy képet tarthass a világ és a családunk elé? Úgy akarsz tenni, mintha minden rendben lenne? Hát nem érzed, hogy semmi sincs rendben? – nézett egyenesen a könnyes szemekbe. Dave tudta, hogy a szavai kegyetlenül hangoztak a nő számára. De ő is számtalanszor volt kegyetlen hozzá… - Csak használni akarsz… Nézd Jen, látod, hogy mit csinálok? Egy párizsi járatot kerestem, mert az, akit szeretek ott van, és én is ott leszek egy darabig. Mindkettőnknek lesz egy kis ideje külön, hogy átgondoljuk, megvizsgáljuk a házasságunk állapotát. Folyamatosan hazudtam magamnak és én nem tudok hazugságban élni, mert megöl. Bármit teszek, az fájdalmat okoz neked, úgyhogy szerintem a legjobb az lesz, ha elmegyek minél hamarabb.

Mintha csak ráébredt volna, hogy a férfi nem fogja meggondolni magát, Jen felsóhajtott, letörölte a könnyeit és csendesen elhagyta a szobát. Pont ahogy Dave várta. A nő sosem volt az a típus, aki hangosan veszekszik, és talán erre lett volna szükségük az elejétől fogva, hogy tényleg megmutassák egymásnak igazi valójukat. Ha Dave valóban annyit jelentett neki, akkor hogy fogadhatta csak így el, hogy van valaki, aki vár rá Párizsban? Ilyen hideg fejjel? Ez volt Jen. Ilyen alkalmakkor Dave úgy érezte, hogy nem is ismeri a nőt, hogy a nő volt az, aki felkaparta őt mikor roncshalmaz volt, és ezért mindig hálás lesz neki. És Stella Rose-zal is megajándékozta őt. A kislánnyal, akit mindig is akart. De a kislány már hozzászokott, hogy az apukája sokszor távol van, és Dave annyi láthatásért fog harcolni, amennyit csak ki fog tudni csikarni – persze észben tartva, hogy mi a legjobb a kislánynak az iskoláztatás szempontjából is.

Eljátszott a gondolattal, hogy milyen lehet Carlával veszekedni, de a gondolat csak addig jutott, amikor Dave-et hibáztatta, hogy odaégette a húst. És amiért odakapott... amit főzés helyett csináltak… És Dave arckifejezése a Jen miatt érzett csalódottságról merengővé vált, ahogy a Carlával közös emlékekre gondolt. Fel kell hívnia, hogy megmondja, melyik géppel megy.

Türelmetlenül várta, hogy Carla felvegye, bele sem gondolva, hogy hány óra lehet nála a 6 órányi időeltolódásnak köszönhetően Párizs és New York között. Csak vakon tárcsázott éjjel egykor. Carlánál reggel 7 óra volt és épp munkába vezetett a PTA lemezét hangosan hallgatva. Épp az „I want it all”-t énekelte, így nem hallotta a telefonja csöngését…

- „Salut c'est Carla - laissez votre message, et je vous rappelle dčs possible. Merci.” – hallotta Dave, így a világ másik feléről Dave arra kényszerült, hogy hangüzenetet hagyjon:

- Bonjour, mon amour! Én vagyok az és csak szólni akartam, hogy pár nap múlva megyek vissza Párizsba, hogy láthassalak. Olyan jegyet foglaltam, ami hagy némi időt Rosie-nak a felépülésre, és ami lehetőleg megvárja míg kijön a kórházból. Annyira hiányzol, hogy szinte fáj. Csak azt akartam, hogy ezt is tudd. És… - itt elhallgatott egy pillanatra, mert hangja megbicsaklott az érzéseitől. Hosszan felsóhajtott és folytatta: - Szeretlek, Carla. Hamarosan megmutatom, hogy mennyire. Talán már a reptéren, ha kijössz elém! Hívj, amint tudsz, baby, hogy hallhassam a szexi hangodat. Egyelőre akkor szia. Itt egy csók neked! – és megcsókolta a telefont mielőtt lerakta volna.

A férfi szemei égni kezdtek a Jennel folytatott beszélgetés miatt és attól, hogy rájött, hogy a kapcsolatuknak vége, most pedig attól, ahogy Carlára gondolt. De annak ellenére, hogy a sírás szélén állt, mosolygott: ez azt jelentette, hogy Carla tényleg számított neki és a szerelem meleg ragyogását érezte magában feléledni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés