18. fejezet

Az órák teltek és még mindig nem volt jele annak, hogy Dave hazaért volna. Carla pánikja lassan nőtt a konyhai óra mutatójának minden egyes kattanásával. Bajt szimatolt, de nem tudta, mit tegyen. Felhívta barátnőjét, hogy megkérdezze, mit tegyen. Véro is aggódott és azt javasolta, hogy keressék meg, megígérve, hogy Justinnal pár perc múlva ott lesznek. Carla félelmében zokogott, és alig bírta kivárni, hogy barátai megérkezzenek.

Végre felértek a lakására és Justin rögtön megkérdezte, hogy Carla vajon tudja-e, hogy Dave merre szokott sétálni. Carla szerint valószínűleg abban a parkban, amit egyszer említett neki, úgyhogy először oda siettek. Minden békésnek és csendesnek tűnt és a park üres volt. Ahogy a kavicsos ösvényen sétáltak, Justin észrevett valamit a fűben, és kiderült, hogy Dave kabátja az véresen és szakadtan. Felvette és hitetlenkedve nézett a halálra vált nőkre, majd átadta azt Carlának, aki térdre esett és magához szorítva a beletemette arcát a véres kabátba hangosan felzokogva.

Véro vele maradt, míg Justin keresett valamit, ami segíthet nekik kisakkozni, hogy mi is történhetett. Egyik kezével félrehajtotta az ágakat, amik az ösvényre nőttek, a másikkal pedig a rendőrséget hívta a mobilján.

- Oui venez vite au Parc du Châtelet - au coin de la Rue Graffin et de la Rue Daucy.

Je crois qu'il y a eu un accident. Merci.

Carla Justinra nézett könyörgő tekintettel – Hol van?

- Nézd Carla, ne pánikolj. Azt mondtam nekik, hogy baleset történt, mert csak ebben lehetünk biztosak egyelőre. Így majd szép gyorsan kijönnek a helyszínre, majd meglátod!

Míg várakoztak, úgy tűnt, az idő megállt számukra. Dave nevét kiáltozták átfésülve a bokrokat és az aljnövényzetet, s mindhárman kétségbeesetten meg akarták találni… a vér mennyisége a kabáton félelemmel töltötte el Carlát – Dave akár csak pár méterre tőlük is elvérezhet. Egész testében reszketett és zokogott, de képtelen volt abbahagyni a keresést.

Aztán meghallották a rendőrségi szirénákat.

Mire a körülbelül harmincfős csapat előkészült a park alapos átfésülésére, Carla már szinte megőrült az aggodalomtól. Justin és Véro hazament, mert Véro nagyon kimerült, és Carla egy rendőrnő szakértő gondjaira lett bízva, aki az egyik autóból hozott neki egy takarót és a vállaira terítette. Carla teljes fizikai leírást adott Dave-ről zokogása közben, és a rendőrnő nagyon türelmes volt vele, hagyott neki időt, hogy összeszedje magát. A rendőrfőnök nem reagált Dave sztárságára: eltűnt személy volt, valószínűleg súlyosan megsérülve, mint bárki más hasonló helyzetben. Carla értékelte tapintatos és nyugodt modorát, noha az agya pörgött. Dave egy másik úton hazament volna? A rendőrnő biztosította, hogy ezt néhány kollégája mindjárt le is ellenőrzi, így Carla megadta neki a címét, hogy a környéken a legközelebbi járőrautó el is végezhesse ezt a feladatot.

Minden perccel úgy tűnt, mintha Dave egyre távolabb kerülne tőle. Mi van, ha soha többé nem látja őt? A zokogás egy újabb hulláma vett erőt rajta – ez a rémálom túl sok volt neki. A rendőrnő úgy gondolta, hogy tartsanak egy kis szünetet a kérdések között, és arrébb ment, hogy beszéljen a parkot átfésülő kollégáival. Mikor visszajött Carlához, közölte vele, hogy sajnos nem találtak mást, csak a kabátot.

- Úgyhogy jók az esélyek rá, hogy életben van és a saját lábán távozott, madame, és ha fejsérülése van, akkor azért nem találja a hazavezető utat. Küldünk egy üzenetet a kollégáinknak, hogy figyeljenek mindenkire, akire ráillhet a partnere leírása. Hogy érzi magát?

Carla reszketett, és úgy tűnt, a sokk kezdett beütni, mert egy szó sem jött ki a torkán. A rendőrnő megszervezte, hogy valaki biztonságban hazakísérje.

Dave valami pirosat látott. És valami mozgott. Hányingere volt és lüktetett a feje. Az alatta mozgó valami úgy tűnt, csak rosszabbá teszi a helyzetet – főleg a gyomráét. Előrehajolt és az ülés mellé hányt. Ülés? Egy autóban volt? Egy mozgó autóban? Egy hűvös és nyugodt érintést érzett a tarkóján, mire felnézett, próbálva fókuszálni. Egy vörös hajú nő ült mellette, aki vezetés közben próbálta megosztani a figyelmét a forgalom és az utasa között.

- Ne félj Dave, jó kezekben vagy. Hazaviszlek magammal.

- Ki maga? Mi történt? Hova megyünk?

- Isabelle vagyok és egy parkban találtalak sérülten és gondoltam, elkél a segítségem. Nagyon megijedtem. Nem sokat láttam onnan, ahol álltam és egy darabig nem tudtam közelebb menni hozzád a félelemtől, mivel öt vagy hat pasast láttam nagy bakancsokban, kopaszra borotvált fejjel, valószínűleg skinheadeket, akik téged vertek és borzalmas neveken emlegettek, amit nem ismételnék meg, ha nem bánod. Megfenyegettek, hogy megölnek, de szirénázást hallottak és ez elijesztette őket. Ennek ellenére még visszakiáltották, hogy megtalálnak és később szabadulnak meg tőled. Nagyon nehéz volt elvonszolnom téged a kocsimig, mivel senki nem volt a közelben, hogy segítsen, és most útban vagyunk a lakásom felé Lokerenben, Belgiumban. Ki fogom hívni az orvosom, hogy megvizsgáljon, és velem maradhatsz míg jobban nem leszel. Rendben, David?

- Davidnek szólítasz. Ismerjük egymást?

- Te nem ismersz engem, de én ismerlek.

- Milyen Dave? Ki vagyok? Mi a nevem?

- David Gahan.

- Gahan?

- Nem emlékszel semmire?

- Attól tartok nem.

Dave csak meredt maga elé, próbálva értelmezni a fennálló helyzetet. Próbált visszaemlékezni az utolsó tiszta emlékére, visszahívva azt, mielőtt a verés történt, de addig nem jött semmi, amíg lehunyva a szemét nem látott egy kislányt…

- Van egy lányom. Látom a kis arcát, de a neve… ohhh – a feje lüktetni kezdett és feladta a próbálkozást. Inkább visszatért a nő kérdezéséhez, aki mosolyogva feléfordult. – Szóval miért megyünk Belgiumba? És hol vagyunk most? – nézte meg magának a házak sorát, ahogy egy széles párizsi bulváron hajtottak végig.

- Ez Franciaországnak tűnik… és úgy tűnik egy nagy városban vagyunk… Tudod, szerintem be kéne mennem a legközelebbi kórházba ilyen csúnya fejsérüléssel, ha nem bánod… Elájultam? Igazán jól jönne most némi fájdalomcsillapító!

- Nézd meg a kesztyűtartóban, ott találsz pár erős gyógyszert, és van egy üveg ásványvíz is a hátsó ülésen. Látod?

Ezek közül egyik sem válaszolta meg Dave kérdéseit, de az elsődleges problémája most a hasogató fejfájása volt… Kinyitotta a kesztyűtartót és talált is egy dobot Dafalgan-t, és kivett egy szemet belőle.

- Első alkalommal legalább kettőre lesz szükséged belőle – tanácsolta a nő – Amúgy Isabelle vagyok – ismételte meg a nevét.

- Kösz, hogy megmentettél, Isabelle, de nem vagyok biztos benne, hogy be szabad-e vennem ezeket. Nem kéne előbb egy kórházba mennem? – kezdett kicsit pánikolni. Miért akart egész Belgiumig elmenni vele??

- Az igazat megvallva, valószínűleg órákat kellene várnod, míg ellátnának Franciaországban, mivel valami országos sztrájk van a kórházakban és a klinikákon. Az ország egy nagy káosz, mivel csak pár olyan orvos van, akik nem sztrájkolnak. De nálam rögtön ellátnak. Nem hiszem, hogy bízol bennem, igaz? – kérdezte látva Dave hitetlenkedő arckifejezését és próbálta oldani a feszültséget. – Figyelj, Dave. Csak a legjobbat akarom neked! Azt hiszem, előbb vagy utóbb úgyis rájössz, hogy nagy rajongód vagyok! Miért akarnálak bántani? A legjobb az lenne, ha aludnál, míg én vezetek. És el is fogsz aludni, ha elmúlik a fájdalom, biztos vagyok benne.

- Oké, úgy tűnik nincs más választásom. Nem bírom tovább ezt a fájdalmat… aaaahhhgghhh! – ahogy megpróbált megfordulni a vízért, a hirtelen mozdulattól még egy éles fájdalom hasított belé a bordáinál. Biztosan eltört pár bordája. A hányinger egy újabb hulláma csapott át rajta, és csak annyit tudott jelezni Isabelle-nek, hogy húzódjon le. Amint a kocsi megállt, Dave kinyitotta az ajtót és kipakolta gyomrának tartalmát a járdára. Néhány járókelő ránézett félig szórakozottan, félig undorodva. Dave nem tudta elhinni, hogy épp egy kocsiból hány kifele, mintha csak részeg lenne… évek óta nem ivott eleget ahhoz, hogy ilyen szituációba keveredjen!

Isabelle kihasználva az alkalmat hátranyúlt a vízért. Kiszállt és körbesétálva a kocsit leguggolt előtte és odaadta neki a pirulákat és a vizet. Dave lenyelte őket, majd keményen ránézett a nőre, aki rámosolygott. De valami zavarta az énekest: miért Belgium? De nem tudott rendesen gondolkodni a fájdalmai miatt, úgyhogy elfogadta a helyzetet további agyalás nélkül. Majdnem feküdt az ülésen, mivel nem volt képes tartani magát ültében az éles fájdalomtól, ami újra és újra belényilallt. Felnézett a nőre, Isabelle-re, aki még mindig kedvesen mosolygott rá, de mosolyában ott volt a magabiztosság és szinte az elégedettség is. Dave összezavarodott és veszélyt érzékelt. Rengeteg kérdése lett volna, de habozott feltenni őket. Csak azt kívánta, hogy vigye el valahova, ahol ellátják végre. Másfél óra is eltelt mire Dave elaludt.

Legközelebb akkor ébredt fel, mikor a kocsi megállt és Isabelle próbálta felébreszteni az arcát simogatva és suttogva neki.

- Gyere szépségem, segítenem kell neked, de alva túl nehéz vagy.

Kinyitotta a szemeit és pislogott párat az utcai lámpák erős fényétől, majd Isabelle-re fókuszált. A nő elmosolyodott és kinyújtotta neki az egyik kezét, ahogy hátrébb lépett, hogy ki tudjon szállni a kocsiból.

- Egy bizonyos Carlát emlegettél álmodban. De a feleséged neve Jennifer. Carla az álom-nővérkéd? – kuncogott Isabelle, ahogy Dave centiről-centire próbált kiegyenesedni.

- Fogalmam sincs, hogy ki lehet ez a Carla. Csak azt tudom, hogy ezek a fájdalomcsillapítók eltompították a nagyját a fájdalomnak, de… aaahhh jézusom! Nagyon lassan kell mennem.

- Nem kell sietni. Biztosan van pár törött bordád is, ami nem meglepő a Doc Marten’s bakancsok rúgásaitól!

- Miért én?! Bassza meg! Úgy értem, egy rablást megértenék, de azt mondtad, hogy többen voltak, nem?

- Ez rasszista akció volt, Dave, biztosan hallották, hogy valamit angolul mondtál, és ők nem örültek neki, hogy még egy turistát találtak. Attól tartok, túl fiatalok voltak hozzá, hogy felismerjenek.

- Hát ez hízelgő! – horkant fel megfogva Isa kinyújtott karját. A nő bezárta az autót, majd csigatempóban a magas épület felé indultak. Leginkább egy lakóparknak tűnt a hely, nem pedig egészségügyi intézménynek…

És valóban lakóház volt. Isabelle is itt lakott. Beléptek és a lifttel felmentek a második emeletre, Isa bevezette őt a lakásába és miután levetkőztette a kis szentélyében, finoman az ágyba parancsolta őt. Kiment és felhívta a házi orvosát, hogy jöjjön ki és vizsgálja meg Dave-et. A doktornő kérdezés nélkül el is jött, nem volt szokatlan számára, hogy ilyen betegekhez jöjjön. Sajnos egyre gyakrabban fordult elő. Vad világban élünk. Összevarrta a sebet Dave fején, és leellenőrizte, hogy vannak-e törései vagy belső vérzése. A bordákon kívül úgy tűnt, hogy szerencsére nincs neki, de antibiotikum-injekciót is adott neki a mellkasán, a karja alatt és a hátának alján késsel okozott – szerencsére csak felületi – vágásokra. A doktornő közölte, hogy másnap visszajön leellenőrizni Dave állapotát, és ha szükséges, Isának majd el kell vinnie a legközelebbi kórházba. Isa mindent megígért, kikísérte a nőt, majd becsukta utána az ajtót. Visszatérve a szobába leült az ágy szélére. Dave kérdőn nézett rá. Isa rámosolygott és úgy érezte, beszélnie kell. Alig hallhatóan suttogni kezdett:

- Tudod, mikor láttalak ott feküdni, rosszul voltam a szégyentől, a dühtől, a félelemtől, és minden vágyam volt, hogy megmentselek. Biztosan kicsit furcsának találod, hogy idehoztalak, látom a szemeidben. De tudod a parkban nem én voltam az egyetlen, aki észrevett. Egy másik nő is felismert téged, és próbálta felhívni a munkatársait az újságnál. Azt mondta, hogy újságíró, miközben megnéztük, hogy élsz-e még. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően a telefonja lemerült – különben le is fényképezett volna, hogy elküldje a szerkesztőjének. Szívtelen szukának neveztem, de ő csak nevetett és elrohant, hogy szerezzen egy telefont. És ezért kellett kitalálnom valamit…

- Szóval megmentettél a szégyentől, hogy a mai újságba bekerüljön a szétvert képem? Hát… köszönöm Isabelle! Fogadni mernék, hogy az az újságírónő végig fogja telefonálni a kórházakat miattam… És neked eszedbe jutott az a briliáns ötlet, hogy elvigyél Párizsból. Okos kislány! – mosolyodott el Dave, ahogy megpróbált felülni.

Isa egy kézzel átkarolta és óvatosan segített neki. Nagyon nehezen kapott levegőt, mikor megérintette Dave meztelen vállát. Az énekes megpróbálta visszavenni a pólóját, amit Isa adott rá korábban míg az orvosra vártak. Amit tudott, megmentett a tegnapelőtti ruháiból. Ahogy most segített neki, folytatták a beszélgetést:

- Szóval isten tudja hogyan, de beültettelek a kocsimba és elhajtottam veled mielőtt visszajöhetett volna az a nő. Csak abban reménykedem, hogy nem látta a rendszámtáblám, vagy hogy elviszlek.

- Miért tetted ezt értem, Isabelle? – húzta össze szemeit, ahogy találkozott a tekintetük.

Isabelle érezte, hogy elpirul. Ha Dave-nek halvány fogalma is lenne arról, hogy mennyire szerette, ahogy kimondta a nevét, hogy mennyire szereti nézni őt, és hogy azóta sem unta meg mióta megtalálta! A legnehezebb az idefele útban az volt, hogy a vezetésre kellett koncentrálnia, de most szabadon legeltethette a szemét…

Dave megint borzalmasan érezte magát. A mellkasa égetett a bordái miatt, de nem mondott semmit. De Isa látta rajta, és eléggé elszégyellte magát az iránta érzett vágya miatt. Visszaszorította és aggódva rápillantott.

- Szükséged van valamire, David?

- Csak egy pohár vízre. Most igazán jól esne egy kis alvás.

- Rendben. Mindkárt visszajövök, csak maradj nyugton.

Azzal kiment a vízért, majd visszatérve csak nézte, ahogy Dave szinte rögtön elalszik. Nehéz napja volt, és Isa úgy érezte, hogy ennél szerencsésebb már nem is lehetne! A saját otthonában ápolhatja az idolját!

Ez elkövetkezendő pár nap homályos volt Dave számára, aki erősen le volt szedálva, de az idő nagy részében magánál volt. Minden vágya a zavartalan alvás volt, de hol a gyógyuló sebei által érzett fájdalom ébresztette fel, hol a rémálmok, mikor végre el tudott aludni. A rémálmai leginkább azokhoz a pillanatokhoz kapcsolódtak, ami a verés előtt, illetve közben történtek. De néha még ennél is zavaróbb álmai voltak: valaki sírt érte, eszelősen kereste – egy nő, de nem hitte, hogy a felesége lenne az. Isa meg tudta mondani, hogy mikor melyik fajta rémálma volt: az első fajtánál Dave erősen zaklatottá vált, néha még meg is próbált visszaütni a támadóinak, de a másodiknál halkan nyögött, és gyakran el is sírta magát a végén.

Egyik délután Dave a könnyed ebéd után pihent, amit Isa készített neki. Végül megadta magát az álomnak és lehunyva szemét elaludt Isa mosolygó tekintetétől kísérve. Miután eleget nézte Dave gyönyörű alvó arcát, halkan kiosont az ebéd maradékaival. Alig egy perc múlva Dave újra álmodni kezdett – a második fajtából, és most a szokásosnál is zavartabb volt. Isa hamarosan megértette, hogy miért:

- Carla… ne hagyj el… várj! Jövök, amilyen gyorsan csak tudok… baby, kérlek, várj meg… CARLA! – azzal hirtelen felült kinyitva szemeit. Isa nagyon megijedt és felhívta az orvosát, hogy újra megvizsgálja Dave sérüléseit.

A férfinak végre sikerült megpillantania álmában a szépséges könnyes arcot, aki őt hívta. Noha még mindig nem emlékezett rá, hogy ki volt ez a nő, tudta, hogy különleges érzelmeket táplált iránta. Tenyerébe hajtotta az arcát és próbált lenyugodni az orvosra várva.

Az eredmények bíztatóak voltak: a sebei jól gyógyultak. A fájdalom a mellkasában máris alábbhagyott. Isa bejött és leült mellé aggódva nézve rá.

- Éhes vagy szomjas vagy? Készíthetek neked egy könnyű uzsonnát…

- Figyelj, Isa… nagyon kedves voltál hozzám, de rendet kell tennem magamban. Kapcsolatba kell lépnem a családommal. Biztosan aggódnak értem… és az a nő is, akivel álmodom. Akkora zűrzavar van a fejemben!

- Hé, Dave, minden vissza fog térni, én biztos vagyok benne! Pihenj és élvezd ki az itteni csendet, amíg teheted. Ha van bármi, amit tehetek érted…

- Tudtad, hogy senki mást nem tudok megnevezni a családomból azokon kívül, akiknek elmondtad a nevét? Csak részleges arcokat látok, de senki sem tiszta. És Carla? Ki az ördög ez a nő? Nagyon ijesztő idebent minden! – mondta megfogva a fejét, s nem túl meggyőzően felnevetett.

Isa kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Dave arcát. Tekintete tele volt szomorúsággal, de emögött ott volt a Dave iránt érzett vágya is, amit a férfinek is észre kellett vennie. Dave lassan észrevette a Depeche Mode posztereket és tárgyakat Isa lakásában, és azt kezdte találgatni, hogy nem mániákus-e egy kicsit a nő. Valamiért úgy érezte, hogy jó ötletnek tűnt, hogy előrehajolva megcsókolja. Csak egy apró csók volt a szájára, ami egy hosszabb pillanatig tartott. Isa visszahúzódott – láthatólag meglepetten – de mosolyogva kapott levegő után.

- Dave, ez meg mi…

- Csak megköszöntem, amit eddig tettél értem. Nem tudom, minek köszönhetem ezt a királyi ellátást, de jót tesz nekem – azzal egyik kezét a nő tarkójára csúsztatta, hogy magához húzhassa még egy csókra, mely kicsit hosszabb volt az előzőnél. Isa ezúttal nem húzódott el, és mikor végül elszakadtak egymástól, mindketten elmosolyodtak. – Egy kis kényeztetés sosem árt, nem? – kacsintott rá, majd egy kérdéssel folytatta: - Remélem, nem bánod, ha megkérdezem, de nekem úgy tűnt, hogy nincs senki különleges most az életedben, nem?

- Különleges az életemben? Oh de igen, van! Most is itt fekszik az ágyamon.

Dave nem válaszolt – gyanúja beigazolódott. De nem volt annyira meglepve, mint kellett volna. Úgy tűnt, hogy az első pillanattól valami ilyesmit sejtett. Egy DM rajongó, aki odavan Dave Gahanért. Ugyan az emlékei nem voltak tiszták, de arra emlékezett, hogy a nők valamilyen furcsa oknál fogva mindig megőrültek érte. Megtanulta, hogy ezt az élete részeként elfogadja, és az igazat megvallva nagyon szerette a nőket. Nagyon-nagyon. Életének egyik mozgatórugói voltak. Látta, hogy ez a két csók milyen boldoggá tette az ápolónőjét, mert ha eddig mosolygott, akkor most egyenesen ragyogott a boldogságtól. És

látta rajta, hogy nem habozna többet is engedni… ha Dave úgy döntene, hogy többet akar.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés