22. fejezet

Carla Isa érkezését várta. Azt mondta, hogy egyenesen a lakására jön, úgyhogy Carlának nem kellett felöltöznie és kimozdulnia. Mikor a két nő találkozott Carla otthonának küszöbén, Carla pillanatnyilag erősnek és birtoklónak érezte magát Dave-vel kapcsolatban, ahogy ott állt ezelőtt a nő előtt, aki csak pár napja ismerte… de ha jobban belegondolt, rájött, hogy a saját helyzete sem volt sokkal másabb! Isa látta, hogy Carla nincs jól ezért megkérdezte, hogy hogyan érzi magát, ahogy a kanapéhoz mentek és leültek rá.

- Tudod, nincs sok értelme válaszolnom neked erre a kérdésre, mivel a kedvem minden öt percben megváltozik. Egyszer azt gondolom, hogy visszatér az emlékezete és felhív bebizonyítva nekem, hogy tudja ki vagyok, és egy másodperc múlva már arra gondolok, hogy az emlékei rólam örökre elvesztek.

- De ez lehetetlen! Lassacskán kezdi visszanyerni a képeket, Carla. Időt kell adnod neki.

Carla megint összezavarodott és elmesélte Isának, hogy mi történt korábban a telefonbeszélgetés folyamán. Annyira visszatartotta a könnyeket, amennyire csak tudta, mikor ahhoz a részhez ért, mikor letette a telefont.

- Ez mindkettőtök számára nehéz! – sóhajtott Isa, egyelőre bátran félretéve saját érzelmeit. Őszintén dühös volt mikor folytatta: - Én mondtam neki, hogy jöjjön el meglátogatni téged mielőtt visszamegy New Yorkba, de Phil nem engedte neki. És Dave felesége sem fogja egy darabig szem elől téveszteni őt, erre fogadni mernék!

- Gondolod, hogy vissza kéne hívnom? Biztosan ő is szenved és én… nem voltam túl kedves hozzá.

- Biztos vagy, hogy készen állsz rá? Tudnod kell, hogy nincs garancia semmire. De tartozol neki annyival, hogy segítesz neki rendet rakni a fejében.

Carla felvette a telefont az egyik kezével, míg a másikkal Isa kezébe kapaszkodott.

Dave nedves haját törölgette egy fehér törölközővel, mikor hallotta, hogy csörög a telefonja. A törölközőt letette az ágyra, mikor látta, hogy Carla az. Egy pillanatig habozott. Nem vágyott egy hasonló beszélgetésre, mint korábban. De végül mégiscsak megnyomta a zöld gombot.

- Igen? – a hangja semleges volt, mivel nem tudta, mire számítson a nőtől.

- Szia Dave, Carla vagyok… Én csak… - itt nyelnie kellett egyet és érezte, hogy Isa megsimogatja a kezét. Ránézett és erőt merített a tekintetéből – Nos… csak bocsánatot szerettem volna kérni… a korábbi viselkedésem miatt…

- Hé, semmi gond. Azt kívánom, bárcsak azt mondhatnám neked, amit hallani szeretnél, hogy emlékszem rád… Tudod nagyon nehéz. Egész nap itt vannak ezek a homályos emlékek a fejemben és nem vagyok biztos benne, hogy mi micsoda… - fáradtnak tűnt, és Carla meghatódott a férfi hangjában felfedezhető szomorúságtól.

- Dave, Isa itt van velem és azt mondta, hogy voltak bizonyos visszatérő képeit. Szeretnél beszélni róluk? Talán ha kitöltöm neked a hiányzó részeket, akkor kevésbé lesznek homályosak.

- Megtennéd? Nem akarlak úgy elszomorítani, mint a múltkor. Csak szólj, ha túl nehéznek találod a dolgot! Megígéred?

Carla most már halkan sírdogált – Dave a nagy szükségében, hogy rendet rakjon az emlékei között, az Ő állapota miatt aggódott! Isára pillantott, akinek szintén könnyesek voltak a szemei.

- Tipikusan Dave, nem? – suttogta Isa, ahogy a két nő hitetlenkedve csóválta a fejét.

Dave habozni kezdett mikor fojtott hangokat hallott – pont olyan volt mint egy fojtott sírás – és ezért zavarában nem tudta, mit tegyen. Aztán hirtelen egy síró nő képe jelent meg nyitott szemei előtt. Magát és a nőt látta, ahogy szeretkeznek, s egyszerre sírtak és mosolyogtak egymásra. Ahogy a kép egyre részletesebbé vált, biztosra tudta mondani, hogy Carlát látta… a japán stílusú hálószobájában. Megköszörülte a torkát és újra beszélni kezdett Carlához.

- Nézd Carla, eléggé zavart vagyok, tudnom kell ezeket! De ez nem könnyű nekem se. Megpróbálok most rögtön foglalni egy repülőjegyet, de mivel még mindig amolyan betegnek számítok, lehet, hogy a családom nem akar majd elengedni. Lehetséges, hogy várj rám a reptéren? Felhívom Jonathant és meglátjuk mit tehetünk, és később informállak. Most össze kell szednem pár cuccokat és el kell indulnom.

Carla most már érezte az érzelmeket Dave hangjában, és ettől hevesebben kezdett dobogni a szíve! Levegő után kapott, mikor úgy hallotta, mintha Dave fájdalmában sírt volna: - Tudnom kell! Látnom kell téged! Tudod, láttam… magunkat… szeretkezni a japán stílusú hálódban. Carla, most már biztos vagyok, hogy… szerettelek! – azzal letette.

Carla a remegő kezében tartott telefonra meredt, majd felnézett Isára. Lassan egy mosoly terült el fáradt és könnytől maszatos arcán.

- Úgy véli, emlékszik rá, hogy szeretkeztünk ebben a lakásban… még a hálómra is emlékszik! És látni akar, és iderepül amilyen hamar csak engedik! Oh Isa, most már nem tudok nem reménykedni! Azt hiszem, vissza fogja nyerni az emlékezetét! Látod milyen gyorsan jönnek vissza a dolgok neki! – tárta ki a karjait, kétségbeesetten vágyva egy ölelésre, és Isa ezt meg is adta neki.

Mindketten sírtak és mosolyogtak egyszerre.

- Örülök neki, hogy most már tudsz egy kicsit reménykedni. Azt szeretném, ha Dave igazán boldog lenne, és ha ez azt jelenti, hogy veled van, akkor majd megtanulok ezzel a tudattal együtt élni. Szerencsés lány vagy. Mondták már neked? – nevetett fel Isa egy újabb zsepiért nyúlva.

- Igen. És mindjárt fel is kell hívnom ezt a személyt, a barátnőmet Vérot. Ő hív a szerencse lányának. Nem bánod? Várj, előbb készítek magunknak kávét – azzal Carla gyakorlatilag kitáncolt a konyhába, hátrahagyva Isát, aki azon gondolkodott, hogy nem volt-e a másik nő túl optimista ezzel kapcsolatban.

Közben miután Dave letette a telefont New Yorkban, nagyon zavartnak érezte magát: ha Carlába volt szerelmes, akkor miért itt élt? Miért kavartak fel a Carlás képek valamit mélyen benne? Valami sokkal erősebbet, ahhoz képest, amit nem rég érzett Isabelle iránt? Valami olyat, ami az érzelmeit az itteni családja iránt is megváltoztatta? A dolgok jobban mentek Jennel: beszélgettek és sok időt töltöttek Stella Rose-zal, de Dave nem érzett vágyat a felesége iránt. Azon kevés alkalmakkor, amikor a nő próbálta, hogy a csókjaik hosszabbak legyenek, Dave visszahúzódott és bocsánatot kért, mondván, hogy pillanatnyilag nem képes erősebb érzelmekkel boldogulni a barátságnál. Jen egyelőre úgy tűnt, hogy ezt el is fogadja.

Dave fel-le járkált a lakásában, és egy újabb emlékkép villant fel neki a rengeteg Carlás közül. Ebben a nő épp egy nyakláncot és a hozzá illő fülbevalókat próbálta fel egy boltban. Hirtelen ráébredt, hogy a Carláról szóló villanások kezdtek hosszabbakká válni – ez a mostani is majdnem tíz másodpercig tartott, és látta az arcát, azt a gyönyörű mosolygós arcát is tele szerelemmel. Mindezt olyan tisztán látta, mint még soha ezelőtt. Leülve beletúrt a hajába. Mosolygott, ahogy egyre több emlék zsúfolódott össze a fejében Carláról, de a megvilágosodás eme pillanatát Jen szakította meg, mikor beviharzott a nappaliba…

- Egy bőrönd van az ágyon. Meg tudnád kérlek magyarázni? – csattant fel kemény arckifejezéssel.

- Uh, igen. Azt hiszem tényleg vissza kéne mennem Párizsba. Kezd visszatérni az emlékezetem és találkoznom kell ott valakivel. Sajnálom, hisz elég jól kijöttünk most, nem?

- Rendben. Majd megpróbálom elmagyarázni ezt Rosie-nak. Legalább a járat részleteit add meg, hogy tudjam, biztonságban megérkeztél-e – azzal amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Tíz másodperc múlva a bejárati ajtó nyílt, majd becsapódott. Jen elment Rosie-ért az iskolába.

Dave felállt, hogy befejezze a pakolást. Lesz még ideje elbúcsúzni Rosie-tól és még időben oda is fog érni az esti gépéhez. Közben el kellett intéznie pár hívást: el kellett mondania a bandának, hogy kezdett visszatérni az emlékezete, így megerősítve őket a hitben, hogy az énekesük gyógyul és hamarosan képes lesz úgy énekelni a számokat, hogy nem hagy ki sorokat!

Míg a reptéren várt, felhívta Carlát, de nem volt otthon, mivel Véro barátnőjénél volt, osztotta meg vele Isa, úgyhogy ők beszélgettek. Ez kellemes meglepetés volt Dave számára. Kedvelte a nőt és nyugodtan elbeszélgettek vagy tíz percet. Meg is adta Isának az érkezése időpontját mielőtt Dave meghallotta Carla hangját a háttérből. Isa izgatottan felnevetett, majd Carla felé fordult „Dave”-et tátogva, majd egy áradozó búcsúzkodás után átadta a telefont Carlának.

A nő észrevette a félénk mosolyt Isa arcán, ahogy kisétált a konyhába, de most nem hagyta, hogy megzavarja. Dave-vel beszélt és próbált boldognak hangzani – olyan boldognak mint amilyen Isa volt – még azt is mondta, hogy milyen boldog, hogy másnap reggel itt lesz vele Dave. Egy barátságos „akkor holnap” felkiáltás után Carla letette. Holnap Dave itt lesz vele! Az emlékezete is teljesen visszatérhet és folytathatják a közös életüket… Vagy túlságosan bizakodó lett volna? Korábban Dave megkérte, hogy mutassa majd meg neki a helyeket, ahol együtt voltak. Talán az egyik elég erőteljes lesz ahhoz, hogy visszahozza a hiányzó emlékeket. Dave most már tudta, hogy ki Carla, és tudta, hogy érzéseket táplál a nő iránt.

Másnap Carla nagyon ideges volt. Isa próbálta lenyugtatni a gép érkezése előtt. Egyszerre volt nagyon izgatott és aggódó. Úgy tervezték, hogy együtt mennek a repülőtérre. Isa rendelt egy kora reggeli taxit amint befejezte a beszélgetést Dave-vel. A két nő meglepően jól kijött: sokáig fenn maradtak és az életükről, a szerelmeikről beszélgettek. Gyorsan ittak egy kávét mielőtt összekészültek volna, hogy elhagyják a lakást, aztán mikor Carla már épp előre engedte volna Isát, hogy bezárhassa mögötte az ajtót, Isa visszalépett és lehajtott fejjel megszólalt:

- Ez így nem jó, Carla. Ezt nem tudom így folytatni. Valamit el kell mondanom! Hidd el, hogy könnyebb, ha tőlem hallod. Gyere!

Carla lemerevedett, szemei elkerekedtek ahogy lassan becsukta az ajtót. Csak akkor indult meg, mikor az becsukódott, s lépései annyira voltak lelkesek, mintha egy elkárhozott rabéi lettek volna. Követte Isát a kanapéhoz, aminek a másik nő már le is ült az egyik végében.

- Carla, miután ezt elmondom neked, kérlek, ígérd meg, hogy ez nem fogja befolyásolni azt, ami Dave és közted van…

- Isa, csak mondd el, kérlek, amit el kell mondanod. Arról az időről van szó, amikor Dave veled volt, igaz? Mikor ápoltad őt? Mikor csak a nevemre emlékezett és semmi másra? – Carla szemei máris kezdtek elködösülni, és kezei annyira reszkettek, hogy inkább szorosan összefonta az ujjait és tekintetével kérlelte Isát, hogy beszéljen.

- Oké… Nos csak arról van szó, hogy akkor elég közel kerültünk… Dave olyan volt, mint egy elveszett lélek… és én a rajongója voltam már régóta… Fogalmad sincs róla, hogy mit jelentett nekem, hogy úgy találtam rá a parkban… Olyan volt az egész, mint valamilyen jel, mint egy esély hogy… De aztán rájöttem, hogy szólnom kell a családjának és hogy az álmom rövidéletű lesz. És esküszöm, hogy fogalmam sem volt róla, hogy az élete része vagy, különben én nem…

Isa először lopott egy pillantást Carlára mióta beszélni kezdett. Látta, hogy a tekintete üvegessé vált, ahogy valami borzalmat várt, hogy hall. Isa hideg tenyereit fel-le dörzsölgetve farmerba bújtatott combjain próbálta felmelegíteni kezeit.

- Carla, kérlek, próbáld meg az én helyzetemből is nézni a történteket. Tudod, hogy most már sose álmodnék róla, hogy közel kerüljek hozzá! Remélem, azzal, hogy ezt elmondom, bebizonyítom, hogy azt szeretném, hogy te és Dave újra együtt legyetek. Láttam őt a hiányzó emlékei által kínozva. Hallottam őt rólad beszélni. Ő téged akar, efelől semmi kétség! Csak újra emlékeznie kell…

- Szóval lefeküdtetek? Szeretkeztetek? – Carla hangja olyan határozott volt, mintha csak egy receptet beszélnének meg, vagy mintha csak egy barát címét akarná leellenőrizni. Egyáltalán nem olyan volt, mint az ő hangja.

- Igen. Szüksége volt rám, mint ahogy nekem is rá. Akkor helyesnek tűnt. Nem tudom megmagyarázni. Csak bízz bennem, hogy nincs okod az aggodalomra már. Holnap eltűnök, és nektek kettőtöknek soha többet nem kell látnotok engem – nézett óvatosan Carlára. Lehetetlen volt megállapítani, hogy miként fogadta a hírt. Nem volt semmiféle árulkodó jel, se könnyek, amik a csalódottságát mutatták volna. Egy percig egyikük sem beszélt vagy mozdult. Isának eszébe jutott a taxi: - Carla, drága, jól vagy? El kell csípnünk a taxit a reptérre. Gyere!

Carla ekkor kelt újra életre: szemei összeszűkültek és hangja most tele volt méreggel.

- SZÓVAL, most szegény kicsi Carla vagyok, a döbbent áldozat, akivel törődnöd kell? Nos ide figyelj te kis jótevő… - kezdte, majd felzokogott és Isa karjaiban keresett menedéket, aki pont időben nyújtotta ki őket, hogy átölelje. Belle megkönnyebbülten felsóhajtott: Carla nem utálta őt, csak ezt a rémálomszerű szituációt!

Miután Carla befejezte a zokogást, megmosta borzalmasan sápadt arcát. Már nem az a szépséges nő volt, aki Dave emlékeiben élt. Az aggódás, a fájdalom és a könnyek sápadttá tették a bőrét, sötét árnyékok húzódtak szemei alatt, és tekintete tompává vált, már nem ragyogott. És valahogy apró ráncok is megjelentek az arcán az utóbbi időben átélt bánattól és stressztől. Érzelmileg és testileg is kimerültnek tűnt. Lesimította fehér ingét. Fogyott is, mivel nem tudott azóta normálisan enni, mióta Dave elhagyta őt.

Isa a nappaliban várt rá, aztán együtt beültek a taxiba egy szó nélkül. Carla csak bámult kifelé az ablakon. Kezei az ölében remegtek. Annyira félt! Nem akarta Dave szemében azt látni, hogy nem emlékszik azokra a csodálatos napokra… Félt az elutasítástól. Tudta, hogy képtelen lenne túlélni. Szerette Dave-et, és csakis őt. Átkozottul jól tudta, hogy ő volt a Nagy Ő a számára, és… és ha nem lehet az övé, ha… ha mégis inkább Isát választja helyette… arra gondolva, hogy ő sokkal egyszerűbb nő problémák nélkül, tiszta lappal indítva egy kapcsolatot vele, akkor ő… akkor ő…

- Carla, megérkeztünk… - hallotta Isa óvatos és lágy hangját, ahogy hozzáért a vállához.

Carla bólintott és nyelt egyet, majd követte Isabelle-t. Úgy tűnt, a világ lelassult körülötte. Minden olyan volt, mint egy lassított felvétel. Ahogy becsukta a taxi ajtaját, ahogy felnézett az égre, hogy kövesse egy madár röptét, ahogy a reptér ajtaja kinyílt, ahogy az emberek siettek a csomagjaikkal… Az idő lomhán mozdult a számára ebben a másik dimenzióban, a saját kis világában, ahol nem érzett fájdalmat. Olyan volt ez számára, mint egyfajta menedék az elmúlt hetek után, mikor több mint elég fájdalmat kapott. Néha csak úgy átcsusszant ebbe a kis világba, ahol az agya pihenhetett egy kicsit. Automatikusan követte Isát a megfelelő terminálhoz, a megfelelő helyre, a megfelelő folyosóra. Nélküle elveszett volna.

Ez a furcsa állapot úgy tűnt el, mint ahogy egy buborék pukkan ki, mikor egy karcsú és ismerős alak jelent meg egy táskával a kezében. Carla szíve gyorsabban kezdett verni, egy pillanatra még levegőt sem kapott, ahogy elkerekedett szemei megteltek könnyeivel, amiket éppen hogy csak vissza tudott tartani.

Dave levette a napszemüvegét és kitárta a karjait Carlának, hogy átölelje, de a nő fura mód hezitált és Isára nézett, mintha azt kérdezné, hogy mit tegyen. Nagyon bizonytalan volt benne, hogy miként is reagáljon erre a gesztusra. De aztán nem tudta megállni és a kitárt karok közé vetette magát, fejét a mellkasán nyugtatva, szorosan ölelve őt magához.

- Köszönöm! Köszönöm ezt! Fogalmad sincs róla, hogy… - suttogta a férfi ingjének ráncai közé összeszorított szemekkel és egy mosollyal.

- Carla, hogyan is hagyhattam volna továbbra is így a dolgokat? – ölelte magához, de a nő feje fölött biccentett egyet Isának, majd egyik kezével elengedve Carlát megfogta és megszorította Isa kezét egy „Jól vagy?”-ot tátogva.

Isa lehunyta szemeit és mosolyogva biccentett. Örült neki, hogy Carlát Dave karjai közt láthatja, ahol olyan nagyon szeretett volna az összetört nő lenni. A tekintete viszont gyorsan aggódóvá vált, mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Dave szerette volna befejezni az ölelést, de Carla még mindig hozzá volt tapadva.

- Hé, nem kértek valami reggelit? – vetette fel Isa, remélve, hogy Carla reagálni fog, amit meg is tett pár másodperc múlva.

Ahogy visszahúzódott Dave-től, egy kicsit szégyellve magát az érzelmi kitörésétől, fejét lehajtva tartotta, ezzel alkalmat adva Dave-nek és Isának, hogy még egy pillantást váltsanak ezúttal közös aggodalommal Carla miatt. Egy kicsit szokatlan volt, hogy Carla még nem sírt. És ez furcsa volt Isának. Látva Dave kérdő tekintetét hangtalanul válaszolt neki egy „mostanában ilyen”-nel.

- Igen, végre ehetünk… - jegyezte meg Carla egy kis mosollyal az arcán. Ez a mondat egy kicsit furcsán hangzott a szájából, ahogy könnyes és érzelemmel telt szemeivel felnézett Dave-re.

A férfi kicsit zavarban volt, de felajánlotta egyik karját Carlának, aki el is fogadta azt.

- Akkor menjünk! Éhen halok! – tette hozzá az énekes és rámosolygott Carlára, de még így is érezte a ragaszkodó kétségbeesést abban, ahogy Carla a karját szorította.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés