1. fejezet

- Még egyszer feléneklem!

Martin máris indul a felvevő szobába. A barátja megragadja a karját.

- Mióta lettél te is ilyen mániákus? Nem elég annál az önmaga által kikiáltott banda felügyelőnél? Meg Dave maximalizmusa? A dal úgy jó, ahogy van. Miért nem fogadod el?

Csupán hosszú csendes percekig nézi a vörös férfit, majd lehajtja a fejét.

- Még nem elég jó. – Azzal máris a mikrofonállvány mögé áll. – „Be kell fejeznem mielőtt megérkezik, noha úgy tűnt a Land Roverje már az épület előtt parkol… Talán össze kell szednie az erejét mielőtt feljönne. Fogalmam sincs róla, hogy miként tud olyan nyugodt maradni. Ha a helyében lennék, véres cafatokra szaggatnám magam. Vagy talán végre végleg sikerült kizárnia engem az életéből. Remek, göndi-böndi, ügyes vagy. A makacsságoddal végre elérted, hogy a szánalmas életedben a legfontosabb személy átnéz rajtad, mintha csak levegő lennél”. Odabent állva a csúnyán összegyűrt papírdarabra mered. Nincs rá szüksége, csupán azért szorongatja, hogy valami olyanba kapaszkodjon, ami még mindig létezik. Egy sóhajjal kiint a szobából, s lehunyva szemeit próbál belesüppedni abba a belső valóságba, ami sokkal jobbnak tűnik, ahogy felkavart érzelmeit próbálja a dallamhoz igazítani.

Odakint Dave még mindig a kocsijában ül percek óta a füléhez szorítva a mobilját.

- Persze tudom… tudom… nem akarom erőltetni. De mondd meg neki, hogy a pasid üdvözli – nevet – Oh azt hittem, hogy ezt már tudod… Hát a mami pasijának hív engem… Nem, nem vagyok a csajod – nevet fel hangosan – Igen, tudom… Ezt nem hagyhattad ki… Vele? Nem tudom… Semmi, feszült a helyzet. Nem hiszem. Nem tudom – sóhajt fel mélyen – Talán most egyszerűen csak nem lehetséges. Vagy én nem akarom – piszkálta frusztráltan a kormány borítását – Annyiszor próbáltam. És minden alkalommal mikor meggyőzöm magam, hogy akkor majd most, most majd végre minden rendben lesz, olyan, mintha egy üvegfalba ütköznék, és ő nem engedne közelebb… Igen, az jó… Igen, sokat gyakorlok… Igen, a tanító néni elégedett velem. És a többiek is. Nos igen. Majd alakul… Igen, tudom, az idő… Csak… Tudod, mindig úgy érzem, hogy túl sokáig várok. Rendben. Most mennem kell mielőtt körözést adnának ki ellenem. Igen persze, abban az esetben azonnal hívlak, hogy láthass az esti híradóban – rázta a fejét nevetve, ahogy összeszedte a cuccait – Oké. Én is. Vigyázz magatokra. Pápá.

Még mindig a telefonbeszélgetésre gondolva jókedvűen sétál be. Tim felugorva kérdezi, hogy érzi magát.

- Minden rendben, köszi Tim – veszi el az espressoját a pasitól. Ahogy belekortyol a többiekre néz. Andy a keverőpultnál ül. „Igen, mintha tudná, hogy melyik szép színes gomb mire való” – mosolyognia kell a látványtól. A stúdiózenészek a hangszereikkel foglalatoskodnak. Az az alacsony szőke dobos, aki mindig Dave körül lóg próbálva barátkozni, felélénkül amint meglátja őt és felvillantja a naphoz hasonlatos meleg mosolyát, ahogy felé int a dobverőivel. – Szia Chris – ölelkeznek össze amint közelebb ér – Minden rendben?

- Persze. Rád vártam. Velük nem tudok kimenni cigizni meg kávézni – biccent a fejével a csapat többi tagja felé.

- Ja, majd hamarosan kisurranunk – lapogatja meg a vállát, majd kezet ráz a többiekkel is. A hangulat kellemes, mivel a munka folyik, ahogy kell. Tudat alatt egyre messzebb és messzebb sodródik a valódi üvegfalak mögött álló férfitól. De nem húzhatja el a csevegést, ott fog kikötni, ahol lennie kell. Próbálva nyugodt maradni felnéz és a füle mögé simítja hosszú tincsét.

A szőke férfi lehunyt szemekkel és angyali arckifejezéssel közel hajolva a mikrofonhoz énekli a dalt. Már-már ragyog. Vagy legalább is a ledermedt énekes számára angyal még úgy is, hogy nem hallja a hangját. Hatalmasat nyelve megpróbálja összeszedni magát, ahogy leül Fletch mellé és megpróbálja palástolni zavarát azzal, hogy a dalok papírjaiba temetkezik.

- Melyiket énekli? – kérdezi nemtörődöm módon, de a hangja remegése elárulja őt. Mindegy. „Mindegy! Az éneklés miatt vagyok ideges. Mit bámulsz, te tapsbajnok? Lehetek ideges a felvételek miatt, nem?”

- Nem voltam itt, mikor elkezdte – méregeti őt azzal a mindentudó tekintettel a kérdezett – Valamilyen privát project az újak közül, amit akkor írt, amikor te…

- Igen, oké. Remek, majd azokat is átnézem – vágja el a részletezés lehetőségét is.

„Új dalok amíg nem voltam itt. Úgy hangzik, mintha csak leugrottam volna valamiért a sarki boltba. Mindegy!” Az új anyagokat nézi próbálva fenntartani a hűvösségét az arrogáns gondolatokkal. Nem engedheti meg magának, hogy újra gyengének lássák. Már túl sokszor szórakoztatta őket azzal korábban. Mikor Martin kijön a szobából, úgy tesz, mintha semmi sem történne. Nem veszi észre, hiszen dolgozni van itt, így túl elfoglalt a munkával mintsem hogy felnézzen rá a dalszövegekből. Igen, ez jól hangzik. Ezt el tudja hinni, noha a szíve a torkában dobog a másik jelenlététől.

- Helló Dave – hallja a hangját.

- Szia! – mondja rá sem nézve, ahogy felmarkolja a papírokat és bemegy a fülkébe mindenféle kontaktust kerülve.

A göndör férfi nyugodt marad, nem mutatja a belső fájdalmat. Igen, úgy néz ki, hogy végre sikerült neki. Ismét elveszítette, talán ezúttal örökre. Az, hogy abba a székbe ül le, amin még érzi Dave testének melegét és illatát, olyan, mintha karmok vájnának a bőrébe. Már délután van, azon a dalon dolgozott neki. Csakis Dave-nek. Azt akarja, hogy tökéletes legyen. Eddig csak Tim és Andy hallotta. Kínozta magát, hogy megtöltse a számot az érzelmeivel, erre Dave levegőnek nézi. Nos, ő akarta ezt. Úgyhogy el kell fogadnia, amit kívánt. Dave keményebben dolgozik, mint valaha. Ez jó jel. És barátságos a többiekkel, még Andyvel is. Csupán őt kezeli levegőként. Nos, az embereknek szükségük van a levegőre… mosolyog Martin. „Igen, szüksége van rám, mint a levegőre, vagy inkább holmi mérgező gázra, ami valójában vagyok.”

Fletchernek igaza van. Túlságosan hasonlítanak. Így minden óramű pontossággal folyik, ahogy mindketten lemezfelvétel módba váltanak, úgy kezdenek viselkedni, mint két újonnan találkozott dokkmunkás, akik túlságosan belemerülnek az anyagba és nincs magánéletük. Gépként dolgozva és hanyagolva a felesleges beszédet. Ezt könnyedén meg tudják tenni. Martinnak kell a főkarmesteri székbe ülnie, mivel nincs, akinek lepasszolhatná a feladatot, mivel ő tölti a legtöbb időt a zenészekkel és Timmel. David napok alatt jó haverságba került a külföldi dobossal, akivel eljárkáltak pubokba és ugyanolyan beteges humoruk is van. Az egykori szeretők úgy sodródnak el egymástól, mintha kitörölték volna a múltat. A banda már túlvan az első pár sajtótájékoztatón. Andy szokásos sorai immár örökzölddé váltak: „A hangulat remek, Dave jó formában van, az éneke fantasztikus, olyanok vagyunk, mint egy család”.

- Igen, ismerem azt a családi érzést – motyogja a reggeliző asztal fölött olvasva Dave – Eleget kaptam belőle tizenkét évesen, köszönöm – ejtette az újságot a tányérja mellé. Elveszítette az étvágyát. Legalább megpróbálta leerőltetni a kaját, de a gyomra most feladta. Már hozzászokott, hogy mindig üres, manapság meg teletömik. Dave valami vicces képregényként tudta elképzelni. A kis szomorú és tehetetlennek kinéző gyomor, amint felbámul a hatalmas hegynyi kajára, s a szegény kis jószág nagyon bizonytalanul pislog, hogy most mit is kéne tennie. Nem tudja visszatartani a kuncogását. Talán le kellene rajzolnia a jelenetet. Olyan régen rajzolt. Nos, most van némi szabadideje. A lemezfelvételek úgy haladnak, ahogy kell, mindennel időben vannak. Igen, Sir Andrewsnak igaza van. A hangulat R-E-M-E-K. Christiannak is olyan beteges természete van, mint neki, hamar közeli haverok lettek. Dave annyira megbízik benne, hogy még a szexuális érdeklődését is megosztotta vele. És Chris egy pillanatra sem idegenkedett. Úgy fogadta el, ahogy van. Végtére is a banda rajongója. Nem. Most már több. Chris a barátja. WOW! Van egy barátja a bandán belül. Ez fura. De jó, hogy ott van. És Tim nagyon jó producer, megértette az összes ötletet, amik arra vonatkoztak merre is kellene vinni a számokat. Azon a hidegen kívül, amit belülről érez minden baromira fantasztikus! A szarkasztikus keserű mosoly, ami kiült az arcára elárulja, hogy minden pozitív gondolkodás felesleges.

- Szóval hazudj csak nekem… Mekkora egy pöcs vagyok!

Az összezavarodott férfi a külvilág felé fordítja tekintetét. A lakása a tizenkettedik emeleten van, s az erkélyről szemmel tudja követni az utcákon rohangászó hangyákat, akik a kis autójukat vezetik valahova sietve, s úgy csinálva, mintha olyan fontos dolguk lenne, ami megéri az eszement rohanást. Szegények. Minden nap körözve a taposómalmukban. Nem élve csak létezve. Szomorú. Nem, gusztustalan. Mindig is lenézte azt az életstílust. Harcolt ellene. És hát tényleg mindent megpróbált, hogy megmeneküljön tőle. Talán túl sokat harcol. Túl sokat próbálkozott és most nem érzi azt a szabadságot és boldogságot, amire vágyott, és ami arra késztette, hogy gyerekként elhagyja az otthonát. Olyan érzése van, hogy túl messzire ment a semmiért. Még mindig befejezetlen, még mindig törött, még mindig szánalmas és üres. A depresszió megint elkezdte szorongatni azokkal az erős kezekkel, amikről tudja, hogy mindig ott vannak a mellkasában. Még mindig tisztán emlékszik a legutóbbi alkalomra, mikor azok a kezek kiszorították a szívéből az életet. Még mindig ott vannak a következő alkalomra várva. Dave szinte látja. A képek pörögnek előtte. Oh basszus, megint hallucinálni fog. Elfelejtette bevenni a reggeli gyógyszereit. Azok a szürke felhők, amik az eget borítják, sem segítenek a hangulatán. A jég szelessé válik, kifújva sötét tincseit az arcából. Lehunyva szemeit egy kicsit hátrahajtja a fejét, kiélvezve a hűs szellőt lüktető homlokán. Olyan megnyugtatóan hűvös, ahogy enyhíti a lángoló belső fájdalmat… Elveszve az érzésben érzéketlenné válik.

Most David az erkélyen ül a sötét felhők alatt mozdulatlanul, mint egy szobor. Hagyja, hogy a hűvös erős szél elrepítse úgy kapva fel az érzékelését, mintha csak a hajával tenné ezt. Úgy kapaszkodva belé, mint ahogy ő a gondolataiba, melyek elhagyják ezt a haszontalan nehéz követ, melyből ezt az emberi testet faragták.

Az éles fájdalom, ami a tarkójába nyilall ráébreszti, hogy ez most nem a szabadesés ideje. Megint úgy tűnik, hogy ő nem érdemli meg ezt a fajta nyugalmat. A világ ismét valósággá vált. Valóssá, de nem túl tisztává. Kinyitva szemeit meglepődik, hogy a nedvesség az arcán nem eső, hanem a saját könnyei. Az ég haragossá vált a fekete és a kék különféle árnyalataiban. Dave számára olybá tűnik, mintha grafika lenne. Még el is mosolyodik rajta. Nos, ő akart rajzolni. A vihar előtti csend lepi be a várost. A horizonton távoli villámok cikáznak, még látványosabbá téve a megrajzolt égi tónusokat és körvonalakat.

A férfi még mindig mozdulatlan, még mindig el van veszve valahol. A fájdalom a fejében görcsökké alakul, melyek elhomályosítják a látását. Mr. Migrén visszatért, és mivel elfelejtette visszafogni őt a bogyóival, most tombolni fog. Ez az utolsó, amit végig tud gondolni, ahogy a heves görcs lecsúszik a gerincén a fejéből, arra kényszerítve őt, hogy hangosan nyögve összegömbölyödjön. Állkapcsai összeszorítva, a gyomra felfordul, torkát pedig egy keserű gombóc szorítja el. Akarata utolsó szikrájával egy gyors rohamért fohászkodik próbálva nem elájulni. Pár másodperc múlva izmai ellazulnak. A székből a kezeire és a térdeire esik levegő után kapkodva. Megköszönve annak a valakinek, aki parancsol fölötte, hogy végre levegőhöz hagyja jutni. Tudja, hogy nincs sok ideje, így remegő lábaira állva próbál utat találni az éjjeliszekrényhez. Úgy botladozik, mint egy vak ember. Már nem bírja elviselni a fájdalmat. Az ágy mellett térdelve lepöcköli a műanyag doboz tetejét és nagy nehezen lenyeli a gyógyszereket. De végre lent vannak. Csupán a légzésére tud koncentrálni, ahogy öntudatlanul az oldalára fekszik az ágyon, várva a megkönnyebbülést. Nincs tudatában potyogó könnyeinek, vagy hogy elfehéredett ujjakkal markolássza a műanyag dobozt. Tovább kapaszkodik az utolsó szalmaszálba, ami megmentheti attól, hogy belefulladjon a fájdalomba.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés