Tompa, nyúgodt, érezetlen,

S kedv emel vagy bú temet,

Szépnek s rútnak húnyj szemet.

Mert mozogjon avagy álljon

E parányi föld veled,

Lengjen fényben, vagy homályon

Hold és nap fejünk felett,

Bárminő színben jelentse

Jöttét a vándor szerencse,

Sem nem rossz az, sem nem jó:

Mind csak hiábavaló!*

Nos igen, hiábavaló. Mert ugye minek születünk erre a sárgolyóra, ha egyszer úgyis meghalunk? Ja persze, hogy néhány évet végigszenvedjünk, aztán beleolvadjunk a semmibe. Én nem kértem, hogy megszülethessek. Felesleges is volt. Soha nem voltam boldog a bőrömben. Attól félek, nem is leszek. Akik ismernek, elborult művészléleknek tartanak. Persze rossz értelemben. Ők sem értik meg a festményeket és rajzokat, melyek komor atmoszférájukkal inkább elriasztják, mint vonzanák a tekinteteket. Pedig ezek sötét lelkem utolsó segélykiáltásai. Nem mintha gonosz lennék. Az én sötétségem inkább üres, és metszően hideg. De nem baj, egyszer talán majd bejön valaki az ajtómon és végignézvén a falakon kiragasztott rajzokon csak annyit mondd: „Igen, megértem. Kár érte, tehetséges volt.” Ekkor én már nem leszek sehol. Ma elhatároztam magam. Tisztáztam a bennem dúló érzelmeket. A félhomályban utoljára hallatszik az öngyújtó kattanása. Párszor letüdőzöm a füstöt, majd a kis ablakhoz lépek. A szomszédból áthallatszik annak a bunkónak a dübörgő zenéje. Én is hangosítok az enyémen. Dave finoman mély hangja még hangosabban kiálltja bele az éjszakába az érzelmeket:

„In your room, Where time stand still, Or moves at your will, Will you let the morning come soon? Or will you leave me lying here? In your favorite darkness, Your favorite half-light, Your favourite consciousness, Your favourite slave” *

(A szobádban, Ahol megáll az idő, Vagy úgy múlik, ahogy te akarod, Vajon hagyod eljönni a reggelt? Vagy hagysz itt elnyúlni? A kedvenc sötétségedben, A kedvenc félhomályodban, A kedvenc tudatod, A kedvenc rabszolgád…)

Mindig is a hideg futkározott a hátamon, ha a hangját hallgattam. Szomorúan elmosolyodom. Legalább ezt a számot viszem magammal a végső utazásra. A csillagokról a koszos kis térre fordítom a tekintetem. A gazos, kiszáradt fűvel benőtt kis négyzetre, melyet törött ablaküveges házak állnak körbe. A festék minden házról egyre nagyobb részen pattogzik le, a kapualjakban pedig csak tovább hízik a kirakott szemétkupac. Szánalmas. És én itt éltem le nyomorult éveimet. De ebből egyszer s mindenkorra elég volt! Egy fáradt pillantást vetek a téren átszaladó nagy kutyára, ami a 11-es számú házunk mellett sétál el, majd visszaülök a fotelba. Mindent előkészítettem. A jobbomon lévő kisasztalon ott van az időközben elkészült abszint és az éles penge. Belekortyolok a smaragd színű méregbe, mely jólesően végigmarja torkomat. A hideg végleg távozik testemből, hogy átadja helyét a forróságnak és a vad látomásoknak. De azok még nem jönnek. Még nem ittam eleget. Majd ha már kellőképpen nem fogok tudni magamról, felemelem a pengét…

Valami furcsa érzés hatol át ködös gondolataimon. Érzem a változást a levegőben, hallom hogy a zene elhalkul. A következő pillanatban pedig úgy érzem, mintha egy láthatatlan erő futna át a testemen. Olyan, mintha a szemközti fal átlátszó mása végigkúszna a szobán és odapréselne a háttámlához. Émelyítő, hullámzó érzés. Tudom, hogy nem az ital okozta, hiszen nem először fogyasztottam, és már éreztem is ilyet, de az legalább két hónapja volt. Akkor sem tudtam hova tenni a dolgot. Hiába próbálok megmozdulni, nem tudok. A láthatatlan erő még mindig a fotelhoz kényszerít. Aztán a következő percben ismét visszahúzódik. A Strange Day című The Cure szám ismét normál hangerővel árad a hangfalakból. Rögtön felpattanok és az ablakhoz futok. Vajon észlelte ezt valaki más is rajtam kívül? De az utca csendesnek tűnik. Semmi sem mozdul. De érzem, hogy ez nem normális csend. Hát nem hallja senki az üvöltő ürességet mögötte? Szemem vad cikázása követi a halvány remegéseket a földön. Mintha az most simulna vissza a helyére. Mintha az imént valami felborzolta volna a koszos betont. Nem bírom tovább a szobában. Már csak az tudatosul bennem, hogy lefelé rohanok a lépcsőházban, majd kilépek a csípősen hűvös éjszakába. Úgy rohangálok a kis téren, mint valami őrült, aztán határozottan a mi házunk és a 13-as épület felé veszem az irányt. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt sugallja, hogy ott kell keresnem a történtek forrását. Nem törődöm azzal az érzéssel, hogy vissza kéne mennem a szobámba, csak arra koncentrálok, hogy találjak egy aprócska kis jelet. De mégis mit csinálok? Mit keresek itt? Hisz nincs itt más, mint a két ház közti apró rés. Megtorpanok és halkan kinevetem magam. Tiszta idiótán viselkedem. Nem is történt semmi, csupán az abszint okozta azt az érzékcsalódást. És egy ilyen hallucináció képes volt félbeszakítani azt, amit elkezdtem. Hevenyészett jókedvem el is száll. Letörten huppanok le a mocskos utcapadkára és karomra hajtom a fejemet.

-Miért nem sikerül nekem semmi? – mondom ki hangosan is, amit gondolok. Már meg sem próbálom visszatartani a könnyeimet. Azok végigfutnak arcomon, hosszú, fekete csíkot húzva elkenődött szemfestékemmel összevegyülve. Percek telnek el így, de csak nem akarnak elapadni. Aztán valami nedves dolog ér a karomhoz. Felnézek és azzal a fekete, nagy kutyával találom szemben magamat, amit nemrég az ablakomból láttam. Szomorú, fekete szemei megértéssel csillognak rám, ahogy letelepszik mellém. Mikor halványan elmosolyodom, orrával bökdösni kezd, hogy simogassam meg a fejét. Ezt meg is teszem, hisz nem látszik túl veszélyesnek. Nem hinném, hogy meg fog támadni, hisz arra lett volna alkalma.

-Menj haza! Biztos várnak otthon. Ne is törődj velem, nem érdemlem meg. – próbálom elhajtani, de nem mozdul és tekintetéből olyan magány és szomorúság sugárzik, hogy egy pillanatra az a képtelen ötletem támad, hogy nem is egy kutya ül mellettem, hanem egy ember. Persze ezt a gondolatot rögtön el is vetem.

-Mondd csak, hogy tud egy kutya ilyen fájdalmas képet vágni? – egy pillanatig rám néz, aztán lehajtja a fejét és a földet kezdi bámulni.

-Na ezt már megint jól megcsináltam! Hogy miért kell nekem mindig mindenkit megbántani?! Jesszusom! Most meg még lelkiismeret-furdalásom is van, amiért megbántottam egy kutyát! Hihetetlen vagyok! – hirtelen megint rámtör a mélabú és ismét elerednek a könnyeim, miközben kezeimbe temetem arcomat.

-Miért kell ilyen szerencsétlennek és magányosnak lennem?! Miért ver az élettel a sors? A saját testembe vagyok bezárva! Ennél magányosabb már nem is lehetnék… Talán jobb lett volna, ha nem is foglalkozom azzal a furcsa erőimpulzussal, ami tíz perce végig haladt a lakáson, és inkább felvágom az ereimet, ahogy terveztem. Tudod, ha nem jövök le az utcára, akkor már nem élnék… - mondom a kutyának, de nem nézek fel. Csak reménykedhetek benne, hogy megért. De már azt is csodának tartom, hogy egyáltalán meghallgat. Szokatlan hangot hallok, olyan, mint mikor megroppan pár csont, aztán férfias illat csapja meg az orromat és hirtelen egy kéz érintését érzem a vállamon. Meglepetten fordulok oldalra, és a szemem még jobban kikerekedik. Azon a helyen, ahol egy pillanattal ezelőtt a kutya volt, most egy fekete szemű és hajú férfi ül.

-Ez nem lehet! – nyögöm ki elhalón. – Ekkorát már végképp nem hallucinálhatok az abszinttól! – zavartan körbenézek, hátha meglátom a közelben az ebet, de nincs más a koszos téren, csak mi ketten. Győzködöm magam, hogy a kutya elfutott, és nem ez a férfi az. Biztos a gazdája! Habár… miért is ne alakulhatna át egy kutya emberré? Én már nem lepődöm meg semmin. Ezek a szemek teljesen olyan fáradtan csillognak, mint a kutyáé.

-Maga…? – ő csak halványan elmosolyodik, majd a hátunk mögé bök mutatóujjával. Zavartan hátranézek. A 11-es és a 13-as ház közé épp most furakodik be egy másik. Tátott szájjal bámulok hol a házra, hol a férfire. Aztán hagyom, hogy felsegítsen és felvezessen a nagy, fekete ajtóhoz, melynek kilincsét ezüst kígyók formáznak. Érzem azt az erőhullámot, amint a szobámban. A férfire nézek, majd a falra szerelt házszámtáblára pillantok. Az ajtó döngve záródik be mögöttünk, kizárva a Grimmauld tér éjszakai zajait.

És  végre mindent megértek.                                                                                    

                                                                                                    2005.01.14.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.