II. rész

A nő ismét Sirius elé állt, majd megfogta az állát, felemelte és csókolni kezdte a nyakát. Estrelle közelebb szállván látta, hogy egykori kedvese egyre nehezebben áll ellen a csábításnak, holott tudja, hogy nem helyes amit tesz.

Miután Miranda befejezte a csókot, megvetően felnevetett.

-         No lám, nem hazudtolod meg a hírnevedet! Az egykori roxfortos diák, akiért minden lány odavolt, még most sem bír magával… pedig még tizenkét évet az Azkabanban is eltöltöttél… Nézz magadra kedvesem, hova jutottál?! Mellettem megkímélhetted volna magadat rengeteg fájdalomtól… Nem kellett volna nélkülöznöd, bujkálnod… a Nagyúr védelmét élvezhetnéd most is… És persze a tiéd lennék én is… - elmélázva simított ki egy hajszálat az elgyötört férfi arcából, majd keményen belemarkolt a tarkóján a hosszú tincsekbe. – Keveseknek adatik meg az, hogy érdeklődést mutassak irántuk… vagy hogy megkapjanak engem… Te közéjük tartoztál, de mégis eldobtál magadtól amiatt a szuka miatt, aki semmivel sem jobb nálam! Sőt! A Nagyúr kitüntetett figyelmet szentel neki! És előbb-utóbb beadja a derekát, hiába véditek őt annyira! Neki nem lehet ellenállni…

-         Ne merészelj így beszélni Estrelle –ről! Ő ezerszer jobb nálad és te soha nem fogsz felérni hozzá! És ami köztünk történt, az csak egy elgyengülés volt, semmi több!

-         Elhallgass, te hálátlan! – egyet hátra lépett. – Crutio!

Sirius teste fájdalmasan vonaglott a kíntól, de már korántsem dobálta annyira magát, mint mikor idekerült. Kezdte megszokni az átkot, vagyis inkább feladta ellene a küzdelmet. Már nem is számolta, hogy hányszor küldték rá, amióta a pincében raboskodik.

Estrelle nem bírt tovább várni, felvette emberi alakját és olyan düh kezdett áramlani belőle a nő felé, hogy az megszakította az átkot és hátra sem fordulva szólította meg:

-         Már vártam, hogy mikor lépsz közbe! Rég találkoztunk drága Estrelle! – azzal megfordult, de amit látott, az még őt is meglepte.

Estrelle fekete szemei egyre kékebb árnyalatot vettek fel és szinte világítottak a sötétben, haja kibomlott fonatából, ujjait begörbítve maga mellett hagyta, és baljóslatú sötétség követte minden lépését hófehér teste körül kavarogva. A mágikus fal előtt azonban megállt.

-         Úgyse tudsz bejutni! Most is elfuthatsz előlünk, mint hajdanán… - folytatta, de amint kimondta, tudta, hogy messzire ment...

Estrelle szemeiben vad gyűlölet és harag lobbant. Meg se szólalt, de a folyékony sötétség az ő parancsának engedelmeskedve folyt be a fénynyalábok közé, majd el is fojtotta azokat. Miranda elővont pálcával figyelte, amint vetélytársa akadálytalanul belép a ketrecbe, melynek vas rácsai gumiként olvadnak el a közelében. Most már kezdte magát egy kicsit feszélyezve érezni. Megfogta bal karján a Sötét Jegyet és egy igét mormolt, így hívta a házban tartózkodókat.

De túl sokáig kellett várnia. Addig is rendületlenül küldte ellenfelére a halálos átkokat, de egy árnycsáp mindig kivédte, vagy elnyelte azokat. Estrelle, akiben Deborah már emberré alakulásakor éledezni kezdett, sértetlenül közeledett a rabhoz és fogvatartójához. A halálfaló hirtelen abbahagyta a támadást, inkább Sirius mögé lépett és pálcáját a férfi torkának szegezte.

-         Ha még egyet lépsz, esküszöm megölöm! – sziszegte a vöröshajú nő.

-         És abból ugyan mi hasznod lesz, ember? – hallatszott egy sokkal sziszegősebb hang Estrelle szájából.

-         Hát mégis igaz! Deborah Seraphin tényleg benned lakozik! A Nagyúr most sem tévedett! Livius jól tette, hogy odaadta a naplót a Nagyúrnak.

-         Hogy merészelsz a nevemen szólítani? – vicsorgott rá a vámpír, aki már épp emelte volna a karját, hogy egy intéssel hamuvá égesse, amikor kivágódott a pince ajtaja és öt halálfaló küldött rá kábító átkokat.

Estrelle teste körül kéken felizzott a levegő. Utolsó erejével még két fiatal halálfalót sikerült elégetnie, aztán ő is a földre rogyott. Már nem Deborah volt, csupán Estrelle, a boszorkány, aki nagyon nagy bajban volt.

-         Nocsak, a szerencse forgandó igaz? Úgy tűnik Deborah még nem bírja a túl sok kábító átkot! A Nagyúr roppant elégedett lesz velem, amiért erre rájöttem – csöppet sem zavarta férfiak rosszalló tekintete – és el is vihetlek neki, drágám! És azután Sirius, csak az enyém leszel, és végre megbosszulhatom a csalódásokat…

-         Nem fogom engedni, hogy bántsd!

-         Valóban? És mégis hogy fogod megakadályozni te kis ribanc? Kötözzétek meg! Egy órán belül a Nagyúr elé visszük. Bevált a terve. Úgy jöttél a csalira, ahogy vártuk drágám! Remélem nem hitted azt, hogy a halálfalók tényleg ilyen hánya-veti módon végzik a dolgukat!?

-         Az egészet megrendeztétek!

-         Meg bizony! Azt gondoltad, hogy a házon lévő védőbűbáj nem jelzett téged, amikor átlépted, vagyis inkább átrepülted a küszöböt? Okosabbak vagyunk mi annál! Biztosra akartunk menni. Ezért is adtam elő Siriusszal ezt a kis játékot, hogy feldühítselek, és megmutasd magad! Mi az, meglepődtél?

Estrelle nem tudott válaszolni, mert a fejük fölött hangos durranások hallatszottak, aztán kiabálás ütötte meg a fülüket. A négy halálfaló feszülten hallgatózni kezdett, majd ketten felrohantak a lépcsőn. Miranda elengedte Siriust és közelebb lépett a megkötözött lányhoz.

-         Csak nem a felmentő sereg? – mérte végig gúnyosan. – Remélem nem hiszed, hogy ennyivel megúszod! Mutasd csak a karod!

-         Nem, még egyszer nem hagyom!

-         Sajnos nem vagy abban a helyzetben, hogy ellenkezhess! Tartsd a karját! – utasította az ottmaradt varázslót.

-         De sértetlenül kell…

-         Elhallgass!

A férfi nem ellenkezett tovább, keményen megragadta a lány bal csuklóját és felhúzta a talár ujját. Miranda gonosz vigyorral az arcán  végighúzta pálcáját a régi, halvány hegen, mire az szétnyílt és erősen vérezni kezdett. Estrelle felkiáltott a fájdalomtól és a maró érzéstől, amit a nő pálcájából csöpögő zöld méreg okozott.

-         Egy kis emlékeztető…

Ekkor azonban a halálfaló és Miranda több métert repült hátrafele, Estrelle pedig a földre rogyott karját szorongatva. Könnyein át csak homályosan látta, hogy Lupin közeledik feléje, miközben McGalagony sakkban tartja a felpattanó halálfalókat.

-         Még nem végeztünk egymással, Lioncourt! Találkozunk még, de azt már nem fogod túlélni! – fakadt ki gyűlölettől fröcsögve Miranda, majd mit sem törődve az éppen egy halálos átkot kapó társával és az erős varázslattal, hoppanált.

Estrelle megdöbbenve látta, hogy az imént még McGalagonynak hitt ember helyén Piton áll továbbra is előre szegezett pálcával.

-         Micsoda?! De hát… McGalagony professzor…

-         Dumbledore varázslata. – magyarázta a letérdelő Lupin. – Addig tartott, amíg feltétlenül szükség volt rá. Nem kockáztathattuk, hogy Perselust felismerjék, amint ellenük küzd…

A fekete taláros férfi végre Estrelle –re nézett, de szeméből olyan indulat sütött, hogy a lány önkénytelenül is összerándult. Még Lupin viszontlátására sem tudott gondolni.

-         Mégis mit képzel magáról!? Megmondtam, hogy maradjon veszteg!! – kezdett el kiabálni, miközben feléjük indult. Lupin kicsit védelmezőn támasztotta meg Estrelle hátát. – Ha kicsit is később jövünk, akár meg is halhatott volna!

-         Nyugodjon meg, Piton professzor, nem történt semmi baj!

-         Méghogy semmi baj! Hiszen a kiáltását még odafönt is lehetett hallani, a karjáról nem is beszélve. – pillantott a sebre.

-         De időben érkeztek, és köszönöm, hogy segítettek. – válaszolt halkan, lehajtott fejjel a lány.

-         Most időben, de legközelebb…

-         Perselus, kérlek ne vitatkozz. – szólt közbe Lupin, aki egy ideje aggódva pillantgatott Estrelle egyre sápadtabb arcára.

-         Én nem vitatkozom!! – fakadt ki a bájitaltanár.

Ekkor azonban még három auror érkezett a pincébe jelentve, hogy fönt végeztek Rodolphusszal és Rabastannal, de a maradék öt halálfaló elmenekült. Kettőt pedig hiába keresnek.

         Estrelle fáradtan két kupac hamu felé intett, jelezvén, hogy ő ölte meg őket. Piton hitetlenkedő arckifejezést vágott, hiszen nem sűrűn látott embert ilyen tökéletes hamuvá égni. A beállt csöndet Sirius halk nyögése törte meg. Estrelle eltolva magától Lupin kezét, aki épp a sebét vizsgálgatta, felugrott és a kikötözött férfihez sietett kikerülve Perselust.

-         Róla majdnem meg is feledkeztünk! Segítsenek!

Óvatosan átkarolta a gyenge testet és hagyta, hogy ránehezedjen kiszabadulván a láncokból, de túl nehéznek bizonyult, ezért mindketten a földre rogytak. Sirius tompa tekintettel nézett a lányra, majd karjai felemelkedtek, mintha támaszt keresnének, de a nő legnagyobb döbbenetére a nyaka köré kulcsolódtak, és szorítani kezdték azt. Lupin és Piton is egyszerre akartak ugrani segíteni, de Estrelle feltartotta a kezét, hogy maradjanak még.

-         Imperius alatt áll. Ne bántsátok, most ért az ereje végére, eddig küzdött ellene. – suttogta. Érezte mint erősödik a szorítás, mégsem próbált szabadulni.  – Sirius, nézz a szemembe és figyelj rám! Még egy kicsit össze kell szedned magad! Már csak addig, amíg legyőzöd az Imperiust! Nem olyan nehéz, már nem annyira erős, érzem… Meg tudod csinálni! Nézz a szemembe! – ragadta meg mindkét karját a lány.

Sirius messziről hallotta Estrelle hangját. Viszont rettenetesen nehéznek bizonyult oda is figyelnie a szavakra. Benne csak egy mondat visszhangzott szüntelen mióta megtörte őt az átok: „Öld meg Estrelle de Lioncourt –öt!”

Tudta, hogy nem engedhet Miranda csábító hangjának, mégis érezte, hogy felemeli a karjait, és ujjai a lány nyakára fonódnak. Ne! Maga sem tudta honnan, de nagy nehezen összeszedte maradék erejét. Azt vette észre rövid időn belül, hogy Estrelle szénfekete szemeibe néz, melyekből hihetetlen nyugalom áradt.

„Nem szabad bántanom! Nem! Neki élnie kell!” – ismételgette magában.

Ujjai végül elernyedtek, majd még mindig a nő szemébe nézve megsimította arcát.

-         Ügyes voltál Sirius… - suttogta halvány mosollyal az arcán, majd szorosan átölelte a férfit és arcát megkönnyebbülten annak vállgödrébe temette.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés