II. rész

A két csuklyás besiklott a cellába és csontos kezükkel megragadták két oldalról Piton felkarjait, hogy talpra emeljék, aztán elindultak a végeláthatatlannak tűnő lépcsők felé, melyek az árulók végzete felé vezettek.

Piton összeszorított fogakkal tűrte. Mondjuk nem is lett volna ereje ellenkezni a két dementorral. Mire a folyosó végére értek, a teste már megállíthatatlanul reszketett a megerőltetéstől, a hidegtől és a megfeszített próbálkozástól, hogy kizárja a szemei elé tolakodó rémes képeket és megőrizze ép eszét.

-         Lám, lám a tékozló fiú visszatért! – hallotta Voldemort fagyosan gúnyos hangját, amitől még mindig összeszorult a torka és görcsbe rándult a gyomra. – Jól teszed, hogy félsz tőlem, Perselus! Ti ketten elmehettek. A pincében találhatókkal azt tesztek, amit akartok. Tiétek mind. Több fontosabb rabom már nincs. Te vagy az utolsó, kis árulóm. – folytatta, miután a dementorok elsiklottak lakomázni.

Piton reszkető lábai nem bírták tovább, fél térdre rogyott és onnan nézett szét a teremben. Jó néhány halálfaló összegyűlt, de ahogy jobban megnézte, inkább a belső kör tagjai voltak jelen. Most a háta mögött állók megmozdultak és bezárták a kört elvágva minden lehetséges menekülési útvonalat. Perselus erősen kétkedett benne, hogy innen valaha is élve kerül ki.

„Bíznom kell Estrelle –ben!” – emlékeztette magát, majd a trónusán ülő Voldemort és a mellette álló Deborah felé nézett.

-         Szeretném ezt a gesztust a tisztelet jeléül venni, de tudom, hogy erről szó sincs. – utalt a térdelésre. – Perselus Piton, Bájitalok Mestere, válaszolj a kérdésemre! – dőlt előrébb fagyos hangra váltva. – Elárultál engem?

-         Igen. – csendült határozottan. A teremben megvető szisszenések és mordulások hallatszottak, de a Nagyúr egyetlen pillantására mind elhallgatott.

-         Szóval nem is tagadod.

-         Nem. Itt, mindenki füle hallatára megtagadlak!

-         Perselus, ugye tudod, hogy ez az utolsó éjszakád az élők sorában? – sziszegte dühtől remegő hangon.

-         Igen, tudom. – nézett fel rá gyűlölettől izzó szemekkel.

-         Akkor azt is tudod, hogy előtte még elszórakozunk veled. Lucius!

A fagyos parancsra egy szőke varázsló sietett elé, majd fejet hajtott.

-         Igen Nagyúr?

-         A tiéd lehet a megtiszteltetés, hogy ma először kínozhasd a drága professzorunkat! De semmi halálos átok! Életben kell maradnia, mert én akarok vele személyesen végezni! Megértetted?

-         Igen, Nagyúr. Köszönöm, Nagyúr!

-         Nos, mielőtt elkezdenénk, van valami mondanivalód? – fordult vissza Piton felé.

-         Nem vagy több egy mocskos féregnél!

-         Crutio! – hallatszott Malfoy felháborodott hangja, s a következő pillanatban már leírhatatlan kín gyötörte minden egyes porcikáját.

A földre rogyott, de minden erejét összeszedve próbált néma maradni, és egyidejűleg figyelni a vámpírt. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után az átok abbamaradt. Zihálva hasalt a padlón, de továbbra is kitartón nézett a trónus felé. Voldemort észrevette, hogy a mellette állót bámulja megtört tekintettel.

-         Perselus, hát még mindig reménykedsz, hogy Estrelle megment? Ne aggódj, ő még mindig Deborah…

-         Voldemort, hadd igyak belőle egy kicsit! – súgta a nő hirtelen félbeszakítva őt, de valahogy mindenki hallotta a teremben s megborzongtak. – Annyira finom a vére illata…

-         Még légy türelemmel pár percet. Hadd szenvedjen addig még egy kicsit! Hadd szakadjon fel még több sebe! Folytassátok!

A körben álló következő felemelte a pálcáját, amiből izzó kések indultak a férfi felé. Felnyögött, mikor végigszántottak a hátán és a karjain, de nyugtázta, hogy a halálfalók be fogják tartani a parancsot és csak annyira erős átkokat fognak küldeni, amiktől még életben fog maradni.

„De annyian vannak! Nem fogom mindet kibírni!”

-         Szép volt, Dolohov. – nevetett fel fagyosan Voldemort. – Ó hát te is előkerültél, Nagini? – sziszegte oda hatalmas kígyójának, aki a Piton testéből szivárgó vér illatát megérezve előcsúszott rejtekhelyéről. – Ne aggódj, a testét majd megkaphatod, ha végeztünk vele…

A bájitaltanár már nem számolta hány átok találja el. Nem törődött vele, hogy a saját vérében térdel, csupán a vámpírt nézte.

-         Elég! – szakította félbe az átkokat és összehúzott szemekkel, gyanakodva fürkészte a szenvedőt. - Miért nézed annyira Deborah –t? Félsz tőle? Félsz a harapásától? – Piton nem válaszolt. – Rendben. Deborah, mehetsz. De azért hagyd életben!

A teremben ismét feszült csönd lett, amint a vámpír megmozdult. Ereje láthatatlanul söpört végig a társaságon meglibbentve a talárokat. Lassan, kiélvezve minden szörnyülködő tekintetet közeledett áldozata felé. Voldemort fülsértően nevetett.

-         Ó ne félj, Perselus! Nem fog fájni… Csak egy kicsit csípni fog… talán még élvezni is fogod! – suttogta immár térdelve és megragadta a sarkain ülő férfi torkát.

Egy rántással szétszakította a megviselt inget, és a földre ejtette. Végigsimított a vérző sebektől és zúzódásoktól tarkított sápadt bőrön. A körben állók közül ki várakozva, ki borzongva nézte, ahogy a vámpír hosszú nyelve végigfut a sebeken, és beléjük nyomulva kicsit széjjelebb is feszíti azokat. Malfoy kegyetlen szeme hidegen, kárörvendően megvillant, mikor a hegyes fogak végül régi riválisa nyakába martak.

Piton nem tudott elnyomni egy fájdalmas nyögést. Egyik karjával a nő válla felé kapkodott, de nem volt képes megragadni azt, hogy eltaszítsa. Deborah egyre jobban rátapadt. Érezte szíve gyorsuló zakatolását, majd mikor már azt hitte, nem bírja tovább, a vámpír hirtelen elengedte. Deborah zihálva a sarkára ült. Arcán egy pillanatra még látszott az elragadtatás és a kielégülés, majd tébolyultan felkacagott és lenyalta az ujjáról a vért.

-         Mindig elfelejtem, hogy a varázslóknak, főleg az aranyvérűeknek milyen erős és részegítő a vérük! Bizony, bizony. Ti itt mind telivérek vagytok a számunkra… - újra felkacagott, majd ajkát nyalogatva visszatért korábbi helyére.

-         Akkor talán most, hogy szinte mindenki kiszórakozhatta magát, hagyjuk, hogy a mi kis bájitaltanárunk fújjon egyet. – pillantott a padlón fekvő felé. – most a beszéd ideje jött el. Figyeljetek rám hű halálfalóim! A végső háború időpontja egyre közeleg. Már nem kell sokat várnotok.

-         De mégis mikor lesz pontosan, Nagyúr? – vetette oda magát megalázkodva Voldemort lábaihoz egy nő.

-         Légy türelemmel, Bellatrix! Egy hét múlva alkonyatkor megtámadjuk azt az átkozott iskolát és eltörlünk mindenkit a föld színéről. Akkor, drága Bella, megbosszulhatod a hosszú éveket, amiket az Azkabanban töltöttél hű társaiddal együtt.

-         Köszönöm, Nagyúr! – hátrált vissza a helyére.

-         Meg akarlak dicsérni titeket. Szép munkát végeztetek! Immár a mi oldalunkon harcolnak az óriások, a dementorok, sok kitaszított északi varázsló és varázslény, a lidércek, és Deborah –nak köszönhetően a vámpírok egy része, hogy tehetséges újoncainkról már ne is beszéljek. A seregünk immár teljes!

Hangos éljenzés harsant.

-         Most már csak akkor foglak hívni titeket, mikor a végső seregszemle lesz. Az utolsó nap itt fogtok gyülekezni. Ezt mondjátok el a többieknek. A csapataitoknak is pontosan kell megjelenniük. Addig fog izzani a jegyetek, amíg mindenki ide nem ér. Az árulókra… - itt Pitonra nézett -… pedig halál vár! – fejezte be suttogva, de ez a suttogás rosszabb volt, mintha ordított volna. – Nézz rám, Piton! Nézz szembe a halállal!

A férfi felnézett egykori urára. Arcán tömény undor és gyűlölet látszott.

„Hát ez is eljött. Úgy tűnik lemaradtam arról a pillanatról, amiről Estrelle beszélt. De legalább nem látja, mikor meghalok. Na mire vársz te szemét? Meddig akarod még élvezni a szenvedésemet?!”

De Voldemort nem a halálos átkot mondta ki. Még hallani akarta az áruló fájdalmas sikolyait. Perceken keresztül kínozta a bájitaltanárt, aki úgy érezte, hogy menten szétrobban minden csontja. De mikor már könnyek szöktek a szemébe, karjaira támaszkodott és nevetni kezdett. Voldemort vörös szemei dühtől szikráztak.

-         Ha szabad tudnom, min nevetsz?

Piton azonban nem válaszolt, csak nézett rá és szárazon, kiégve nevetett. És akkor meglátta! Estrelle tekintete villant meg egy percre Deborah halványkék íriszei mögött, és ő volt az, aki megérintette bal csuklóját jobb mutatóujjával!

Egy pillanatra megmerevedett abbahagyva a kacagást és Estrelle fájdalmas tekintetébe mélyedt. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, Pitonnak mégis úgy tűnt, mintha percekig olvashatná a fekete szemekből sütő érzelmeket.

Harag. Düh. Gyűlölet. Tehetetlenség. Vágyakozás. Lemondás. Kétségbeesés. Aggódás. Szerelem.

Nem habozott tovább, gondolatban felidézte a szöveget. Nem értette, hogy mi az értelme, de mikor elkezdte mondani, rájött a dolog nyitjára. A felirat olyan volt, mint Edevis tükrén volt. Tehát fordítva kellett kimondania a szavakat.

-         „Adj néki szárnyakat, hogy megmeneküljön, ha veszély fenyeget!” – motyogta maga elé többször egymás után olyan halkan, hogy mások nem hallhatták, és közben minden maradék erejével Estrelle –re gondolt.

-         Még csak ne is gondolj szökésre! – sziszegte.

-         Kit érdekel, hogy mit mondasz? Te csak egy bukott kiskirály vagy. Kíváncsi lennék, hogy a talpnyalóid tudják-e, hogy te is csak egy felkapaszkodott félvér vagy!?

-         Elhallgass! Hogy merészeled?! Crucio!!

Az átok olyan erővel csapott Pitonba, mint még soha s a sugártól hátrébb csúszott a vértől mocskos mozaiklapokon. Voldemort rontásához rövid időn belül egyre több halálfalóé csatlakozott. A professzor felüvöltött és a hátára esett.

„Nem fogom kibírni!”

Az átkok ereje egyre fokozódott. Érezte, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver, de néha kihagy egy-egy dobbanást. Ilyenkor pedig szúrósan szorító érzés nyilallt belé.

„Ha ez így folytatódik, el fogok ájulni, vagy megáll a szívem. Egyik se túl kecsegtető…” – gondolta, de utána hosszú percekig nem jutott el az agyáig csak a fájdalom. Mintha ezer meg ezer késsel szurkálták volna. Megint érezte, hogy lángolnak a csontjai. Szinte látta, ahogy zubogva forr a maradék vére az ereiben. A kín elektromos áramként futott végig minden porcikáján, majd nevetve feszítette ívbe a hátát. Most már folyamatosan üvöltött, de nem könyörgött kegyelemért. Már rég megfogadta magában, hogy inkább leharapja a nyelvét, mint hogy újra megalázkodjon előtte.

„Emlékezz, hogy mit mondtam!” – hallotta nagyon halkan valahol az elméje mélyén.

Még mindig ordított. A kín úgy dobálta, mintha papírból lenne. Tagjai kifacsarodtak, megfeszültek. Voldemort pálcájának egy intésére engedelmesen feltérdelt.

-         Elég! – intette le alattvalóit, mire az összes sugárnyaláb megszűnt.

Piton lehajtott fejjel zihált a padlóra támaszkodva.

-         Azt hiszem elég ízelítőt kaptál. Deborah, neked mi a véleményed? Megöljem most?

-         Igazság szerint én még pár percet élni hagynám.

-         Ugyan miért? – pillantott rá gyanakodva.

-         Mert olyan felemelő hallani az ordítozását…

-         Igaza van, Nagyúr! Még nem bűnhődött eleget az áruló! – lépett ismét közelebb Bellatrix. Társai közül jó néhányan helyeslőn felmordultak, hisz még csak most kezdtek igazán belejönni a kínzásba.

-         Vagy úgy… Hát akkor legyen akaratotok szerint. Hallottad Perselus, igaz? Öt percet kaptok, aztán megölöm. Végleg. Nagini, készülj! Hamarosan vacsoraidő.

Kegyetlen kacagása bekúszott Perselus bőre alá, akár a pengék, amiket most küldtek rá. A legtöbb átok mégis a Kínok Átka volt. Kétségbeesetten idézte fel és motyogta maga elé újra és újra azt az egy mondatot, ami Estrelle szerint megmentheti. Érezte, hogy végképp kezd kifogyni az erőből. Aztán valami lassan megváltozott. Már nem érezte olyan erősen az átkokat. Hallotta, ahogy maradék vére egyre gyorsabban nyargal az ereiben. Szép lassan bizsergető érzés lett úrrá az egész testén, aztán ez átterjedt a hátára. Hirtelen felnézett Voldemortra és elmosolyodott. A Nagyúr kihúzta magát ültében és Pitont fürkészte. Nem értette azt a már neki is majdnem ijesztő mosolyt. Vörös szemei a következő pillanatban összeszűkültek a döbbenettől. A bájitaltanár ismét üvöltött, de most nem a Crutiatusoktól, hanem attól, ahogy a lapockáinál felszakadt a bőr, majd először valami átlátszó folyadék ömlött végig a hátán, utána pedig vér kezdett szivárogni a sebekből, ahogy azok egyre nagyobbakra tágultak. Arca eltorzult a kíntól. Először se ő, se a halálfalók nem értették, hogy mi történik.

-         Szárnyak! – nyögte Dolohov.

És valóban két fekete hatalmas, bőrredős szárny bukkant ki a szétnyílt sebekből. Akárcsak a régi festményeken és rajzokon a démonoké. Piton még egyszer felüvöltött, ahogy teljesen kibújtak, majd Voldemortra meredve kiterjesztette őket.

-         Megátkozlak Voldemort! Szenvedj olyan kínhalált, mint az összes áldozatod együttvéve!

Kihasználva a döbbenetet és határozott, félelmetes hangja által keltett dermedtséget, meglibbentette újdonsült szárnyait felkészülve arra, hogy az egyik magas ablakon keresztül elhagyja ezt az elátkozott kastélyt.

-         Nagini!

Piton elrugaszkodott a földtől, de abban a pillanatban égető fájdalom hasított bal alkarjába. Ahogy odapillantott, a zöld kígyót látta, amint mérget pumpál a harapásába. Egy erős rántással kiszakította az állat fogait húsából pont a Sötét Jegynél, majd a földre hajította.

„Már csak ez hiányzott! Ideje lenne tényleg eltűnnöm innen!” – kezdte megtalálni a gondolatait a sokk után.

Saját maga is meglepődött, hogy milyen könnyen mozog a levegőben. Hatalmas, mégis karcsú szárnyaival könnyedén kivédte a felé záporozó átkokat, végül kitörve az egyik ablakot újra a friss, de metszően hideg levegőn találta magát.

-         Utána! Nem szökhet meg! Túl sokat tud! – tajtékozta a Nagyúr, mire egy tucat varázsló ragadt seprűt, többen pedig Uruk parancsára a Roxfort közelébe hoppanáltak.

*

Perselusnak egyetlen vágya volt, elérni az iskolát és bízott benne, hogy újonnan kapott energiája futni fogja a célig. Hamar észrevette, hogy követik, de pár gyorsabb szárnycsapással lehagyta üldözőit. Magában megállapította, hogy ezek a szárnyak még a thesztráloknál is gyorsabban repítik. A több órásnak ígérkező út most alig fél órába telt. A birtokhoz közeledve ismét rossz érzés fogta el, ezért olyan magasra emelkedett, amennyire a levegő engedte, és elrejtőzött egy nagyobb felhőben.

Dideregve várta, hogy a hold ismét elbújjon egy pamacs mögé. Mikor ez a kívánsága teljesült, villámként kezdett a kastély felé siklani. Odalent és maga mögött hallotta egykori társai kiáltásait, de nem törődött a mellette elsuhanó átkokkal. Csupán a birtok határáig kellett elérnie, hogy biztonságban legyen. Érezte, hogy a teste egyre nehezebb. A látása is időnként elhomályosult a kígyóméregtől. Testén még mindig több nyílt seb vérzett.

Megkönnyebbülten repült át a birtok határa fölött. Már nem is figyelte, hogy milyen gyorsan megy, csupán az érdekelte, hogy biztonságban van ő és azok az információk, amiket megtudott. Hirtelen oldalra billent és meredeken zuhanni kezdett a Tiltott Rengeteg fái felé. Az utolsó pillanatban azonban sikerült megfékeznie a zuhanást és tovább repült a tölgyfakapu felé. Már csak pár méter hiányzott, mikor egy fájdalmas zöttyenés után földet ért. Zihálva hasalt a füvet markolva. Szája földet ízlelt, de nem törődött vele. Biztonságban volt. Végre. Gondolatban megcsókolta Estrelle –t.

-         Úristen, ez meg kicsoda?! – hallotta nem messze magától.

-         Nem úgy néz ki, mint…

-         PITON PROFESSZOR?!?! – kiáltotta egyszerre három hang.

Perselus erőtlenül felnézett, de csak homályos foltokat látott fölé hajolni.

-         Ron, rohanj el Dumbledore –ért és Madam Pomfreyért!

-         De…

-         Most!

-         Potter, maga az?

-         Igen, tanár úr.

-         Megharapott… a bal kezemet… méreg… Nagini… ki kell szívnia… nem várhat tovább! Valamennyit nekem is sikerült kiszívnom út közben… de… Információim vannak Voldemortról!

-         Harry, nézd! – mutatott az ott maradt lány a tanár egyre lilább karjára.  – Merlinre, mit műveltek vele?! És mi ez a szárny?!

-         Potter, csinálja!

-         Rendben.

Harry a meglepettségével és az undorával viaskodva hajolt közelebb a csupa seb professzorhoz. Ahogy meglátta, tudta, hogy Voldemort kínozta meg. Bármennyire is utálta bájitaltanárát, most szánalom töltötte el iránta, Voldemort felé pedig fellángolt a gyűlölete. Óvatosan megemelte a férfi elszíneződött kezét, majd pár pillanat habozás után megragadta alkarját és szívni kezdte a sebet. Érezte, ahogy a méreg kezd kitisztulni a sebből. Időnként oldalra kiköpte a kiszívott folyadékot és vért, s nem törődött a sebhelyébe hasító fájdalommal, ami azóta kínozta, mióta hozzáért a Sötét Jegyhez a tanár karján.

-         Kész. Már csak vér jön. – ült vissza Harry a sarkára.

A professzor azonban már nem válaszolt, elvesztette az eszméletét.

-         Még él. – suttogta Hermione a pulzusát kitapintva. – De mik ezek a szárnyak? Hogy? Mi folyik itt?

-         Nem tudom, de most nem hagyjuk, hogy lerázzanak! Jogunk van tudni, hogy mi történt!

                                                    (...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés