VI. rész

A kígyó gyorsan csúszott az elejtett pálca felé a fűben. Zöld pikkelyes testével szinte eltűnt a még megmaradt szálak között. Voldemort annyira a kígyóra és szabadulására koncentrált folyamatos fájdalmán túl, hogy egy percig fel sem tűnt neki a fiú várakozó tekintete, és bele se gondolt miért nem akadályozza meg őt tervében. Hiszen egyértelmű, hogy a pálcájáért küldte a kígyót. Más helyzetben természetesen egy pillanat alatt odahívhatná magához a karcsú fegyvert, de ez a furcsa árny mintha szép lassan elszívta volna az erejét.

Valaki azonban átlátta a helyzetet, és a következő pillanatban már vetődött is Harry felé előreszegezett pálcával. Ajkai már formázták a halálos átkot, mikor egy másik a testébe fúródott, és egy éles sikolyt szakasztott ki belőle.

„Csak egy perccel hamarabb…” – gondolta utoljára.

És Miranda Martinez teste is élettelenül hullott le a fűbe Harry lábai elé. A fiú tekintetében nyoma sem volt megbánásnak, vagy sajnálatnak saját tettét illetően. Sőt, megvetően arrébb lökte lábával a nő kezét, ami még az utolsó percben ragadta meg talárja szélét, és nem törődött a ténnyel, hogy kioltott egy emberi életet.

Voldemort nem törődött egykori halálfalója áldozatával. Neki ez semmit sem jelentett. Csupán egy pajzs volt, ami ugyan nem érte el kívánt célját, de arra elegendő volt, hogy elterelje Potter figyelmét a kígyóról, mely éppen akkor kaparintotta meg a karcsú pálcát.

-         Ez az kislány, hozd ide szépen! –sziszegte.

Erre már Harry is felkapta a fejét és ijesztő mosolya még szélesebbé vált.

*

Úgy érezte valamit elfelejtett. Valami nagyon fontosat, amit még el kell intéznie, mielőtt Siriusékhoz lép. De hiába törte a fejét, nem jutott eszébe az ok, ami még marasztalná. Derűs kedve kezdett oszladozni a hiába való próbálkozásoktól. Egyre dühösebb lett magára. Gyűlölte, mikor valami nagyon fontosat elfelejtett!

Próbálta erősen törni a fejét, de gondolatait mintha valaki mindig kihúzta volna a koponyájából, mikor kezdte megközelíteni azt a megfoghatatlan okot. Ha feltekintett az égre, sápadt naplementét látott, néhol pedig barna levelek utaztak az enyhe őszi szélben. Ahogy próbált koncentrálni, úgy vált lassan egyre kevésbé harmonikussá környezete. Lassan halott szeretteire nézett, akik most olyan elevennek és szomorúnak tűntek, mikor látták rajta a bizonytalanságot, a kétkedést… Feje fölött egyre sötétebb felhők kezdtek gyülekezni, feltámadt az északi szél, meghozva a metsző hideget.

Estrelle összefonta karjait, de nem törődött azzal, hogy rettenetesen fázni kezd, és lassan elkezd befagyni körülötte a folyó. Valahonnan tudta, hogy küzdenie kell, ki kell derítenie, hogy miért nem mehet még megpihenni. Érezte, hogy egyre közelebb jár. Felvillantak képek az életéből, de ezek között nem akadt semmire, csupán lassan növekvő fájdalmat kezdett érezni testében. Ez főként a diákéveire vonatkozó képsoroknál, Livius erőszakossága, majd Voldemort kegyetlenkedései és kínzásai láttán vált elviselhetetlenné.

Most már megállíthatatlanul vacogott mezítelen talppal a tükörjégen állva. A szél metszően vágott vékony alakjába, szemébe pedig fagyos hópelyheket sodort. A vihar növekvő erővel tombolt, körülötte koromsötét lett. Csupán a befagyott folyót és a hópelyheket látta.

Várt valamire… vagy valakire… Várta hogy szólítsák. Tudta, hogy egy személy az, aki miatt tűrnie kell. Egyre csak pörgette maga előtt a képeket, de sehol se talált rá arra a valakire. Pedig tudta, hogy nagyon fontos neki. Szinte látta az arca körvonalait, mégse ismerte fel. Olyan volt, mintha Exmemoriam – ot használt volna saját magán. Mégis érezte, hogyha elég erősen próbálkozik, sikerülhet megoldania ezt a problémát, és akkor…

És akkor mi lesz? Mi lesz vele? Hova kerül? Átmegy a túlvilágra, vagy sikerül visszatérnie az életbe? Milyen életbe is? Áh, igen, fájdalmakkal telibe. Erre emlékezett. A jeges hóvihar mintha elhozta volna a Roxfortban dúló csata elkeseredett hangjait, ordításait… Ettől pedig egyszerre rettenetesen kezdte érezni magát. Emlékezett rá, hogy nagy csata kezdődött a kastélynál, és hogy Deborah Voldemort oldalán képviseltette magukat. De most hol van? Hová lett Deborah? Benne maradt volna a fizikai testében? Vagy Belial elragadta?

Hirtelen éles fájdalom hasított hasába, amitől térdre rogyott a fagyos jégen. Fehér, szakadt ruhája nem nyújtott túl sok védelmet a tomboló vihar ellen. Most mégis úgy érezte, hogy teste forró lángokban ég. Egyszerre érzett fullasztó lázat, és vacogtak fogai a hidegtől. Fájdalmasan felnyögött, bár hang nem jött ki a torkán. És akkor bevillantak azok a borzalmas képek és a fájdalom, mikor Voldemort felnyitotta a hasát, hogy kivegye azt a torzszülött gyereket, akinek démoni energiája később is rajta keresztül áramlott. Ahogy közelebb emelte szeméhez kezét, látta, hogy sötét vér csillog rajta. Egy pillanatra pánikba esett. Aztán görcsösen remegni kezdett minden tagja. Kezét erősen a hasára szorította, noha tudta, hogy ezzel nem állíthatja el a vérzést. Hangosan zihált a fájdalomtól. Leheletének fehér párafelhőit gyorsan elkapkodta a szél.

-         Segítség… - lehelte az éjszakába utolsó erejével.

És ekkor mint valami puha paplan, váratlan melegség terült rá. Lehunyta szemeit, és úgy érezte, mintha átölelték volna. Égig kiáltó kínja is enyhülni látszott pár percre. Átfagyott ujjait egy megjelenő árnykép felé akarta nyújtani, de a fagy megbénította őket.

„Estrelle… Estrelle…” Olyan halkan hallotta saját nevét visszahangozni a sötétségben, hogy szinte el se akarta hinni. Meglehetősen ismerősnek tűnt a hang. Erőlködnie kellett, hogy nyitva tudja tartani a szemét. A havas szél még mindig hangosan süvített, de egyre hozta magával ezt az ismerős hangot is. Emlékeiben a Roxfortban jelent meg előtte már sokadjára. De most más volt. Nem a diákéveiből ismert kastély jelent meg. Erre is akkor jött rá, mikor látta az ismeretlen diákok arcát. Ebben a furcsa illúzióban megpróbálta követni ezt a hangot, ami folyamatosan suttogott a fülében. Felhágott a bejárati lépcsősoron. Mellette pár fiatal diák futott el, de mintha észre se vették volna. Ott állt a főkapu előtt. Ahogy visszapillantott a napfényes parkra, minden mintha kicsit elmosódott lett volna. De tudta, hogy ezzel most nem kell foglalkoznia. Koszos, hosszú fehér ruhájába finoman belekapott az enyhe huzat, ahogy belépett a hatalmas kastélyba. Az előcsarnokban szokatlanul sötét árnyékok húzódtak.

„Estrelle… Estrelle…”

Valahogy megérezte, hogy közeledik felé valaki a pincék felől. Már indult volna a lejáró felé, mikor egy szigorú női hang megállította.

-         Miss Lioncourt, mit keres itt takarodó után?!

Estrelle értetlenül nézett fel a márványlépcső tetején álló McGalagonyra. Hiszen az előbb még verőfényes délután volt… De ahogy az ablakokra pillantott, tényleg koromfekete éjszakát látott.

-         Ezt pontlevonással és büntetőmunkával… Miss Lioncourt! Miss Lioncourt azonnal jöjjön vissza!

Nem hallgatta tovább a boszorkányt, futva indult a pincék felé. Ő nem lehetett diák! Már évek óta kijárta a Roxfortot! Nem, neki most más dolga van! Neki meg kell találnia azt a személyt, aki segíthet neki! Aki után testestül-lelkestül vágyik! Megszaporázta lépteit, noha, tagjait elviselhetetlen kín marcangolta.

A fáklyák pislákoló fényében rohant, noha fogalma se volt róla, hogy merre. Csak futott az egyenes, néhol pedig kanyargós folyosókon. Rohanó lépteit visszaverték és felhangosították a hideg kőfalak.

„Estrelle… Estrelle… Estrelle…”

Folyosó követett folyosót, de semmi különbséget nem látott közöttük, pedig tudta, hogy már rég oda kellett volna érnie egy bizonyos ajtóhoz. A sík falakon azonban csak a fáklyák égtek, néhol pedig nedvesen csillogtak a kövek. Fejében a hang azonban továbbra is visszhangzott vezetve őt végső célja felé.

„Estrelle… Estrelle…”

És mikor már elviselhetetlenül dübörgött a fejében, egy forduló után megtorpant. A hosszú folyosó közepén ott állt egy fekete taláros varázsló. Szíve vadul kalapált a futástól, és valami egészen mástól is.

-         Perselus… - lehelte, majd a férfi karjaiba vetette magát.

Most már mindenre emlékezett. Jóleső melegség járta át, amint megérezte a teste köré fonódó karokat és a finom csókokat homlokán. Végre úgy érezte: haza ért. Biztonságban van. Most már nem érheti semmi baj. Felnézett, mikor érezte, hogy a férfi ajkai keresik az övét. Finoman csókolta meg.

De ekkor azt hitte, megsüketül. Mint aki mélyvízből merül fel, úgy rohanták meg a külvilág zajai. Erőtlenül felnyögött, mikor a csata fülsüketítő robbanásait és kiáltásait felismerte. Torkát csípte a füst és a hideg levegő, ezen kívül nem érezte egyetlen porcikáját sem. Mikor már képes volt résnyire kinyitni a szemét, egy sötét alakot látott maga fölött, és valami jóleső melegséget érzékelt a hátán. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy Perselus ölében fekszik. Meg akarta mozdítani a karját, de képtelen volt megmoccanni.

-         Perselus… - lehelte, de a férfi már erre is odakapta éjfekete, fáradt tekintetét. Látta szemében a megcsillanó reményt.

-         Estrelle! Azt hittem, hiába szólongatlak… - simított végig óvatosan az arcán.

-         Hallottalak… Perselus…. Nem tudok… megmozdulni… - suttogta kicsit ijedten.

-         Nem csodálom. A tested pillanatnyilag nincs abban az állapotban, hogy a gyógyuláson kívül mást is tegyen. Beszélned sem szabadna.

-         De…

-         Nyugodj meg, fogsz tudni mozogni előbb-utóbb. Pihenj! Amennyire tudtalak, elláttalak, de Madam Pomfreynek is látnia kell a sebeidet. Egyelőre azonban nem tudunk innen elmenni. Ki kell tartanod!

-         Mi történik körülöttünk?

-         Potter harcol a Nagyúrral…

-         Micsoda? A fiú idáig túlélte? – próbált meg feljebb ülni, de megmozdulni még mindig nem tudott, és csak annyit ért el, hogy fájdalmas köhögési rohamot kapott. Teste megfeszült, és úgy érezte, mintha kést forgatnának a hasában. Ahogy a férfi megitatott vele egy furcsa ízű kék bájitalt, kicsit jobban lett.

-         Igen. De valami nem stimmel vele.

-         Hogy érted ezt?

-         Furcsán viselkedik. Egyáltalán nem olyan, mint Potter. Kegyetlen és túlontúl agyafúrt. Nem érdekelte, hogy ölnie kell. Kivégezte Miranda Martinezt. – pillantott rá kutatón.

-         Értem. – Estrelle-t ez váratlanul érte. Egy pillanatra felizzott benne a gyűlölet és a harag. Ő akarta megölni azt a ribancot! Mindenesetre elégedettség töltötte el, hogy értesült a haláláról. De túl fáradt volt ahhoz, hogy ennek sokáig örüljön. Testében a fájdalom újra növekedni kezdett. - Perselus…

-         Igen?

-         Mi van a testemmel? Milyen sebeim vannak?

-         Máris elkezdtek újra fájni?

-         Igen… - nyögte lehunyt szemmel. – Mondd…

-        Súlyosak a sérüléseid, de úgy tűnik Deborah még mindig benned munkál. Lényegesen gyorsítja a gyógyulásod…

-         Perselus… Mondd!

-         Estrelle…

-         Mondd!

-         Mindenhol zúzódások borítanak… A jobb kezed, amiben a démontőrt fogtad… meg van feketedve. Valószínűleg Belial erejétől, mert az rajtad keresztül áramlott, hogy táplálhassa… a fiút… És…

-         A hasam… igaz?

-         Igen. – hunyta le a szemét. – Az a legsúlyosabb… Mikor megtaláltalak… a saját véredben feküdtél… a seb nyitva volt… onnan emelte ki a Nagyúr…

-         A fiút…

-         Igen. Sajnálom, de meg… meg kellett ölnöm. Pedig én nem akartam… de gonosz volt… Veszélyeztette az emberiséget…

-         Ne aggódj… ő nem az én fiam volt, hanem Deborah-é és Liviusé…

A bájitaltanár még valamit mondani akart, de Estrelle újabb köhögése, és testének görcsös megfeszülése belé fojtotta a szót. Tudta, hogy a nő egyre gyengül, és ha nem kap sürgősen rendes orvosi ellátást, bele fog halni.

*

Nagini gyorsan siklott gazdája felé. Voldemort a fény-baziliszkusz szorításából figyelte. De a kígyó minden előzetes figyelmeztetés, vagy jelzés nélkül hirtelen megállt és visszanézett a fiúra. Voldemort egy pillanatra nem értette, hogy mi a baj, aztán látta, hogy a kölyök szája mozog. Valamit mondott Nagininek. A kígyó felágaskodott, szájában a nagyhatalmú pácával. Kicsit bizonytalanul imbolygott hosszú teste, mintha elkábult volna a fiú sziszegésétől. Voldemort jobbnak látta, ha megpróbálja magához téríteni a veszélyessé vált kígyót. Az feléje kapta nagy fejét, ahogy meghallotta az ismerős hangot, de nem indult tovább. Ide-oda nézett. Látszott rajta, hogy össze van zavarodva, és nem tudja kire hallgasson. Igazi urára, vagy erre az új hatalomra, mely ellenállhatatlanul vonta őt varázsa alá. Végül Voldemortra szegezte csillogóan fekete pillantását.

Már akkor tudta, hogy nagy bajban van, mikor a kígyó felé fordította sötét tekintetét, és kicsit feljebb emelkedett.

-         Ne! Nagini! Add ide a pálcám! Invito pálca! – ordította, de erejét még mindig fogva tartotta a halványkék baziliszkusz. A kígyó állkapcsa kinyílt, majd hatalmas erővel megfeszülve összezárult. A roppanás természetellenesen hangosnak hatott. – NEM! – üvöltötte.

De már nem tehetett semmit. Hírhedt pálcája a következő harapástól kettétört… Egy pillanat múlva földöntúli süvítés és dübörgés hallatszott, majd rettenetes energia tört ki a pálca csonkjaiból, ezzel szétrobbantva a kígyót, melynek véréből és apró darabjaiból jutott a két harcolóra is.

Voldemort megsemmisülten meredt a gúnyosan mosolygó fiúra. Nem tudta elhinni, hogy ekkora hatalma lehet. Hogy így az irányítása alá tudta vonni kígyóját, anélkül, hogy ezt ő észrevette volna! És ráadásul hatalmának nagy része a pálcájától függött… Mérhetetlen düh kezdett forrongani benne. Őt nem fogja legyőzni egy taknyos kölyök!!

-         Potter, ezt megkeserülöd! – sziszegte, majd nem törődve a fájdalommal, megpróbált kiszabadulni az árny szorításából.

-         Hiába próbálkozol, most már védtelen vagy.

-         Azt majd meglátjuk…

Lassan egyre erősödő fény vette körbe a feketemágust. Harry nem látta mi történik baziliszkusza és a Nagyúr között, és ez bosszantotta. Nem gondolta volna, hogy még mindig marad benne ekkora erő azok után, hogy ereje nagy részét elpusztította a pálcájának kettétörésével. Arca mérges fintorba torzult mikor látta, hogy a mágus valamiképp lerázta magáról a béklyóját és az árny-kígyó a magasba emelkedve elhátrált előle.

-         Ennyivel nem győzhetsz el!

-         Ó dehogynem! Ne aggódj, megtalálom a módját. Pálca nélkül gyengébb vagy jócskán.

-         Ne bízd el magad kölyök!

Kezeit egymáshoz közelítette, mire valamiféle energiagömb kezdett szikrázni köztük. A fiú feszült figyelemmel várta, mire készül Voldemort, de könnyedén kivédte a támadást. Most már igazán rajta volt a sor, hogy megtegye azt, amit egyszer egy jóslatban hallott… Hogy megölje Voldemortot. „… mert nem élhet az egyik, míg él a másik…”

A közelben állók mind valamilyen késztetésnél fogva az izzó tekintetű fiú és a rettegett Nagyúr felé néztek. Harry körül újra felerősödött a kék energia, szemei vörösen izzottak. Pálcát tartó keze a magasba lendült. A feszültség elviselhetetlenné vált közöttük és a közelben állókban is. A kék villámok erőszakosan csapódtak Voldemort és Harry körül a földbe. A Tiltott Rengeteg néhol már korábban lángra kapott, a fák pedig félelmetes hangon ropogtak és recsegtek a hőtől.

A Nagyúr támadott. Újabb energiagömb száguldott Harry felé, de ő nem törődött vele. Karja előre lendült és mintha valamiféle mélységből dübörgött volna elő a torkából kiszakadó kiáltás:

-         Adava Kedavra!!!

Az átok megállíthatatlanul süvített célja felé. Voldemort azonban bízott energiagömbjében és saját védőpajzsában. A gúnyos mosoly azonban eltűnt arcáról és a döbbenetnek adta át a helyét, mikor félúton találkozott a két átok, de a zöld sugár akadálytalanul vágott át a tűz fényeiben játszó kavargó gömbön, majd egyesült az eddig a levegőben lebegő baziliszkusszal. A fényesen ragyogó lény egyenesen a mellkasába csapódott.

Hiába próbálta minden maradék erejét a védőpajzsába ölni, a szárnyaló halál áttört azon is. Földbe gyökerezett lábbal állt. A meglepettség és a félelem árnyéka fagyott az arcára. Képtelen volt megmozdulni, vagy levenni a tekintetét a halálos sugárról. Fejében megállíthatatlanul ismétlődött a kérdés, hogy hogyan lehet képes erre a kölyök?!

*

Érezte, hogy Estrelle belekapaszkodik szakadt felöltőjébe a karján, hogy ülőhelyzetbe tornázhassa magát. Nem szólt semmit, csak megtámasztotta a hátát, és próbálta úgy tartani, ahogy a legkevésbé volt fájdalmas a nőnek. Legszívesebben rohant volna vele a gyengélkedőre, de nem hibáztathatta, hogy látni akarta, ahogy Potter megöli szenvedései okozóját.

Tekintetük összevillant, majd egyszerre néztek vissza, hogy láthassák a sorsdöntő pillanatot. Perselus nem akarta elhinni, hogy a kölyöknek tényleg sikerül megölnie a Nagyurat. Pedig nagyon úgy tűnt, hiszen a saját szemeivel nézte végig, ahogy az átok belecsapódik egykori Ura mellkasába.

Voldemort tagjaiban elviselhetetlenül száguldott a zöld halál a szerv felé, amit egykor szívnek hívtak, miután úgy érezte, mintha egy kőtömböt vágtak volna a mellkasához. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, úgy tűnt megállt az idő, de aztán a fagyos ujjak elérték céljukat, és keményen összezárultak.

Abban a pillanatban velőtrázóan felordított, ami végül egy túlvilági sikollyá magasodott. A Sötét Jegyet viselők körös-körül a füleikhez kaptak. Koponyájukban semmi más nem hallatszott, csupán ez a halálsikoly, mely úgy tűnt sose marad abba, és csak fokozódni fog.

A bájitaltanár hirtelen kapott jobb kezével füléhez, és eltorzult arccal próbálta elnyomni kikívánkozó üvöltését. Próbált Estrelle-re összpontosítani, nehogy akaratlanul fájdalmat okozzon neki egy hirtelen mozdulattal, de a koponyáját szinte kettérepesztő fájdalom nem hagyott neki választást. Már nem látott semmit, csupán vak fehérséget, amit az agyában cikázó fájdalom, és a sikoly idézett elő. Valahol ködösen érzékelte, hogy valami meleg folyik ki füleiből. Kényszerítette magát, hogy megpróbálja kinyitni a szemét, de képtelen volt megmozdulni.

Mindenfelé a földre rogytak az ordító gyilkosok a fejüket markolászva. Ellenfeleik döbbenten néztek le rájuk. McGalagony a szája elé kapta a kezét, ahogy észrevette, hogy mindegyikük füléből vér szivárog… Elképedve nézett körül, de a mellette álló fáradt Albus nem tűnt olyan meglepettnek, mint jómaga. Ugyan a hosszú sikoly a fehérmágusok számára is kellemetlenül éles volt, mégse hatott úgy rájuk, mint a halálfalókra. Bellatrix Lestrange nem messze rogyott térdre tőlük és görnyedt össze sikítozva, miközben kócos haját tépte, néha pedig elviselhetetlenül lángoló Jegyére szorította kezét.

Aztán Voldemort hangját mintha hirtelen elvágták volna, de a szenvedők fejében továbbra is kíméletlenül visszhangzott, és a karjaikat megbénító fájdalom sem enyhült.

Perselus érezte, hogy az eddig mellette lévő test elmozdul. Összeszedte maradék önuralmát és józanságát, és sikerült végre résnyire kinyitnia szemeit. Estrelle már nem volt mellette. Fejét felkapva döbbenten látta, hogy az újra kinyílt sebekkel botladozva vánszorgó nő a még mindig a Nagyurat bámuló Potter felé indul. Elködösült tudatán áttört a figyelmeztetés a veszélyre. Tudta, hogy Estrelle nagy bajba kerül, ha eléri Pottert.

-         Estrelle! – nyögte rekedten, de a fülében visszhangzó sikolytól nem tudta eldönteni, hogy valóban kimondta-e a nevét. Erőtlenül próbált felkászálódni. Már maga sem tudta, melyik porcikája fáj jobban. Sebei teljesen elgyengítették. A kíntól épp nem lángoló jobbját a hasán lévő sebre szorította, majd megpróbált remegő lábaira állni.

Látása újra és újra elhomályosult az elviselhetetlen visszhangtól. Az egyetlen megoldást az Okklumencia alkalmazásában látta. Remélte, ha sikerül úgy kiürítenie a fejét, mint ahogy elalvás előtt szokta, akkor kizárhatja Voldemort utolsó üvöltését is fájdalmasan lüktető fejéből.

Úgy tűnt, ez lassan sikerül is neki. Legalábbis egy kis idő után úgy érezte, tisztábban tud gondolkodni és sajgó tagjainak is egy leheletnyivel könnyebben tudott parancsolni. Már csak pár méter választotta el a botladozó nő sötét alakjától. Ekkor azonban beigazolódni látta gyanúját. Ugyan Potter nem vette észre a feléje vicsorogva közeledő vámpírt, térdre rogyott, mint akit elhagyott az ereje, de ennek ellentmondott valami fehéren izzó derengés, ami egyre erősödve ölelte körül összegörnyedt alakját.

Perselust vakította fény, de tekintetét továbbra is az immár négykézláb vánszorgó Estrelle-re függesztette. Nem hallhatta a fülében támadt zúgó ürességtől azt az erősödő furcsa morajlást, ami a fiúból sugárzó fehér fényt kísérte. A harcolók többsége megütközve bámulta a szokatlan jelenséget.

A fiú még mindig térdelt. Törzse előregörnyedt, arca pedig fájdalmas grimaszba torzult. Úgy tűnt az energia, ami kitörni készült vékony testéből, fájdalmasan feszítette őt belülről. Körülötte a felé hajló füvet szél borzolta. A közelben lévő levegő pedig mintha mind felé indult volna az energia miatt kialakult szívóerőtől.

Deborah öntudatlanul kúszott a fiú felé, karmokká görbült ujjaival kapkodva felé. Éles fogai fehéren villogtak a számára elviselhetetlenül vakító fényben. Ösztönből cselekedett. Nem gondolta át a lehetséges veszélyeket és a következményeket, csupán meg akarta ölni a fiút. A Harmadik Jel a karján és az ezüst kígyós lánc a nyakában úgy izzott, mintha Voldemort lényének utolsó szikrája nyilvánulna meg, ezzel hatalma alá vonva Deborah akaratát. És talán tényleg így próbált a Nagyúr belekapaszkodni az élők világába.

A mód, ahogy végezni akarta furcsán viselkedő fiúval azonban járhatatlannak bizonyult, ugyanis Harry egy fájdalmas nyögés után ültében kiegyenesedett, és kitárt karjai közül hatalmas erővel csapott ki a tiszta fehér fény, mely hangtalanul és villámgyorsan terjedt minden irányba megtisztítva az eget és a földet a dementoroktól, majd a maradék élőhalottaktól, gonosz, sötét lényektől, és a vérontásban megtorpanó, menekülni próbáló vámpíroktól.

A bájitaltanár rémülten, összeszűkült szemmel kapott az előtte felkiáltó nő után, aki megfeszülő háttal sikoltott fel a számára gyilkos fénytől, majd miután az fokozatosan kezdett elhalványodva visszahúzódni a kimerült fiúba, mozdulatlanul, merev tagokkal elterült. Ahogy elcsigázott lábaitól tellett odasietett, majd lerogyott mellé, s fájdalommal teli tekintettel karjaiba zárta az eszméletlen nőt, miközben arra gondolt, hogyha Potter ezzel a varázslatával megölte, akkor a saját kezeivel fogja megfojtani feltéve ha ezt az egészet túlélik.

A szintén az eszméletét vesztett kölyök felé pillantott, akihez épp akkor ért oda a bicegő McGalagony és a Minisztérium egyik aurora, Kingsley Shaklebolt. Dumbledore pedig lassú léptekkel elindult elárvult kettősük felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés