Írta: Brigi

Korhatár és figyelmeztetések: 12 éven aluliaknak nem ajánlott

Felkerült: 2004. április 4.

Marie

Piton fél oldalt feküdt az ágyán és arra riadt fel, hogy Dudley a folyosón rohangál, és kárörvendően kacag.

- Hova szaladsz, Potty? Csak nem telefonált a kis barátnőd, hogy mégsem tud eljönni? Kíváncsi vagyok arra a lányra, aki egy olyan lúzerrel cimborál, mint amilyen te vagy!

Még egy csapódást hallott, majd egy felháborodott bagolyhuhogást. Valaki lecsörtetett a lépcsőn és elhagyta a házat. A hangos közjátékot az tetőzte, hogy Dudley betrappolt a szobájába és bevágta maga után az ajtót. Majd bekapcsolta a hifijét, és olyan hangerővel bömböltette, hogy Piton egyik éjjeliszekrényéről leesett egy bekeretezett kép a falak remegésétől. Valami iszonyatos heavy metal lehetett, mert más se hallatszott, csak erős dobszó, meg hörgés.

Piton sajgó homlokát simogatta, és a szeme összeszorult a kíntól.

- Átkozott zajos muglik… - nyöszörögte erőtlenül.

Felült az ágyon, majd egy „Reparo!”-val rendbe hozta az összetört képet. Borzalmasan érezte magát, a feje majd felrobbant, a végtagjai pedig zsibbadtak voltak. Éles fájdalom hasított a testébe minden mozdulatra.

Egy ideig csak görnyedten ült az ágy szélén, a lábujjai épphogy leértek a szőnyegre. Rettenetesen fáradtnak érezte magát, hiszen alig aludt valamit az éjjel. Viszont a tegnap este történtek nem hagyták nyugodni.

Megátkozták. Méghozzá nem is akármivel: Crutiatus-átokkal. Nem is gondolta volna, hogy Harry képes végrehajtani egy ilyen nagy erejű átkot. Erre csak az képes, aki valóban fájdalmat akar okozni ellenfelének; ha teljes szívéből gyűlöli őt és azt akarja, hogy szenvedjen. Harry gyűlöli őt… Sőt, legszívesebben megölte volna – ezt olvasta ki a fejéből. Mielőtt rábocsátotta volna az átkot, leperegtek a fiú előtt az öt év sérelmei, minden gúnyos megjegyzés, büntetőfeladat, kivételezés a mardekárosokkal…

Piton a kezével megtapogatta lüktető halántékát. Harry gyűlölettel teli szavai még mindig ott csengtek a fülében.

- „…Az egész... szánalmas... élete... ebből a pitiáner kis... bosszúból áll...! Kellemes dolog... egy kiszolgáltatott embert... bántani...?! MOCSKOS HALÁLFALÓ! Ezért most megfizet!…”

Újra meg újra megjelent előtte a kép, ahogy a fiú felemeli a pálcáját, és tajtékzó dühvel elkiáltja a borzalmas szót: „Crutio!”

Piton megborzongott. Ez a fiú gyűlöli őt.

És teljesen agresszívan reagált az okklumenciára. Megrémítette őt a fiú zavart reakciója is, amit akkor tapasztalt, mikor felrémlett előtte Black képe. Teljesen elvesztette az uralmát mind a teste, mind az elméje felett. Értelmetlen, összefüggéstelen mondatokat kiabált, rázkódott, remegett, nyíltan kimutatta, hogy fél, sírt…

A legijesztőbbek a fiú szemei voltak. Üveges, beesett tekintet, szürke karikák a szemek alatt, zilált ábrázat, felgyorsult pulzus…

Pedig egész délután nyugodtnak és viszonylag vidámnak tűnt. Mikor elkezdték az okklumenciát, tökéletesen tudott összpontosítani. Egészen addig, míg meg nem jelent előtte Black… Ekkor minden emléke előtört. A legmegrázóbb az volt, hogy szinte úgyanúgy kiáltozott és nyújtogatta a kezét hisztérikusan Black felé, mint azon az éjszakán, mikor a valódi összecsapás zajlott. A hatalmas érzelmi megrázkódtatás hatására kezdett el sírni is…

Pitonnak percről percre erősödött az a félelme, hogy Harrynek eszét vette Sirius elvesztése. A rettenetes dührohamot, és előtte a derűs viselkedést nem tudta magának másképp magyarázni.

Óvatosan feláll, halkan szisszent párat, és odasétált a komódhoz, amiben a ruhái pihentek. Kihúzta a legfelső fiókot. A stóc ruha legtetején egy szép kerettel bíró tükröt pillantott meg. Ugyanolyan oda-vissza tükör volt, mint amilyet Harry kapott ajándékba Siriustól. Végigsimította a keret csodás domborműveit, majd a kezébe vette. Saját fáradt és gondterhelt arcát látta benne. Legszívesebben kiejtette volna Dumbledore nevét, de tanácstalanságában egy szó sem jött ki a torkán. Egy sóhaj kíséretében visszatette a tükröt a fiókba.

Miután átöltözködött és megtisztálkodott, lement a konyhába. Már a lépcsőn érezte, hogy valaki odaégetett egy pirítóst. A lehető leglassabban ment, mert valahogy nem volt felkészülve arra, hogy újra szembenézzen Harryvel. Legnagyobb meglepetésére a fiú nem volt a konyhában.

Mielőtt belépett volna, Dudley és apja épp hangosan beszélgettek valamiről. Mikor azonban ő megjelent, mindenki elnémult.

- Jó reggelt – mondta erőtlenül, hogy megtörje a csendet.

Leült a számára szabadon hagyott székre, és vett párat a tálban felhalmozott pirítósokból.

Sápadtan meredt maga elé, mint aki beteg.

A Dursley család figyelmét nem kerülte el, hogy homlokát és jobb kezét gondos kötés fedi. Némán találkozott a tekintetük, majd úgy tűnt, Vernon bácsi érezte magát a legbátrabbnak ahhoz, hogy megszólaljon.

- M-megsérült netán? Azt hiszen, világosan megmondtam, hogy ne csináljanak a kölyökkel semmi veszélyeset! Még a végén megátkozzák az egész házat!

- Meg van az átkozva anélkül is, Dursley – morogta magában Piton.

Elkezdte megvajazni a pirítóst, bár keze erősen remegett. Hangosan folytatta:

- Biztosíthatom, Mr. Dursley, hogy sem a háznak, sem önöknek nem eshet bántódása, miközben Harry és én gyakorlunk.

- Akkor mirefel ezek a sérülések?! – rikácsolta Vernon.

- Csak egy kis… baleset… - mondta Piton hidegen, bár belül nyugtalanság töltötte el.

- Baleset, hm? Csak nehogy a fürdőkádban kezdje el szárítani a haját! – horkant fel Dursley, majd gonosz vigyorral fiára kacsintott.

Piton mélységes gyűlölettel nézett rá, és lassan kezdte érteni, mit utál bennük Harry. Mindenesetre ellenállt a kísértésnek, hogy kákalaggá változtassa a bácsit. Lenyelte a sértést, és folytatta:

- Harry… hol van?

Ezúttal Petunia néni válaszolt:

- Elment azért a fruskáért! Azt mondta, csak ebédre fog visszajönni.

Piton letette a kését.

- Nem… tapasztaltak Harrynél semmi furcsaságot az elmúlt két hétben?

- Furcsaságot? Az a gyerek bolond és degenerált! Ugyanolyan, mint az anyja és az apja! – fakadt ki a néni.

- Úgy értem, a viselkedésével kapcsolatban – folytatta ridegen a tanár, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy e felfogás szerint ő is „degenerált”. – Nem vették észre, hogy… zárkózott? Esetleg hallgatag?

Vernon bácsi gőgösen felhorkant.

- Zárkózott, eh? Ez a gyerek világéletében egyedül volt! Soha nem volt egy barátja sem! Minden nyáron a szobájában kuksolt, és a fényképeit nézegette! Az a furcsa, hogy idén nem ezt csinálja!

Pitonnak nem sok ideje maradt elgondolkodni a hallottakon, mert Vernon bácsi egy sunyi témával hozakodott elő.

- Harry mesélte ám, hogy maga meg az a korcs Potter ki nem állhatták egymást!

Piton érezte, hogy elsápad.

- A-azt is mesélte, miért?

- Azt nem, de ez már önmagában érdekes! Miért foglalkozik ezzel a kölyökkel, ha gyűlölte az apját?

- Talán mert az apák bűneiért nem a fiúknak kellene bűnhődni – felelte halkan, de annyira meglepte saját magát is a válasszal, hogy majdnem elejtette a pirítóst. Fájdalmas emlékek törtek elő belőle, és kezét az asztal alá kellett rejtenie, hogy leplezze remegését.

Úgy tűnt, Dursleyék túl primitívek ahhoz, hogy felfogják az elhangzottak tartalmát, mert ugyanott folytatták, ahol abbahagyták.

- No és mondja csak – kérdezte szemtelen hangsúllyal Vernon bácsi. – Hogy viselkedik ez a kölyök abban az… az iskolában?

Piton azonban csak átszellemülten ült és a tányérját bámulta.

- Nagyon… ügyes… - mondta fakó szemekkel. – Nem a legjobb tanuló, de… kétségkívül az egyik legtehetségesebb kviddicsjátékos… Nagyon szorgalmas, bár… az eredményein nem mindig látszik az igyekezet. A fejébe vette, hogy… auror lesz…

- Auror? Az meg mi a nyavaja? – hajolt közelebb Dudley.

- Olyan nagy erejű varázsló, aki… sötét varázslók és boszorkányok ellen harcol… hogy megvédje a jókat…

Vernon bácsi Petuniára nézett, az pedig sápadtan elfordította a fejét. Piton azonban nem szólalt meg többet. Reggeli után bezárkózott a szobájába. Letelepedett az ablak előtti ülőkére, és hagyta, hogy a friss szellő és a nap meleg sugarai álomba ringassák. Hosszú idő óta megint azokkal lehetett, akiket szeretett…

Délben madárcsicsergésre és csengetésre ébredt. Már erősebbnek érezte magát. Így, miután felöltözött a vendég tiszteletére, és rendbehozta magát, a nappaliba indult. A lépcső felénél járt, amikor megpillantotta a gúnyos arcú Dursleyékat, amint kezet ráznak a jövevénnyel.

Egy törékeny derekú, de nőies formákkal büszkélkedhető csinos lányt pillantott meg. Fekete pántos, térdig érő ruha volt rajta, alatta rövid ujjú, fehér ing. A szép hosszú haját két oldalt a füle mellett befonta, melyek nagyon bájosan ölelték körül arcának ívelt vonalát. Mikor találkozott a tekintetük, a gyermek angyali szemeiben megvillantak a sárga pöttyök, melyeket már jól ismert a fényképről. A férfin egy különös borzongás lett úrrá.

Ám a lányka szemeiben őszinte kíváncsiságot és örömöt is látott. Mellette meglátta Harryt, akinek a képe legalább olyan nyúzott volt, mint sajátja. Arca beesett és sápadt volt. Ijedtség csillant meg a szemeiben, amikor meglátta tanára kezén és homlokán a kötést. Piton azonban nem tétovázott tovább. Megeresztett egy halovány mosolyt a lány felé, leért az előszobába.

Harry ugyan egy kis fáziskésésben volt, de végül sikerült bemutatnia barátnőjét a tanárának.

- Úgy örülök, hogy végre megismerhetem, Mr. Piton! – szorította meg csillogó szemekkel a lány a férfi kezét. – Marie Salboux vagyok. Harry már sokat mesélt önről!

Piton pillantása Harryre siklott.

- Fáradjatok a nappaliba! – búgta tettetett kedvességgel Petunia néni, ő maga pedig a konyhába ment teáért. Olyan gonosz mosoly volt az arcán, hogy Piton kezdte azt hinni, a néni készül valamire.

A tea felszolgálása után egy kis beszélgetés kezdődött a nappaliban.

- Mondd csak, Mary – hangsúlyozta Vernon bácsi a lány nevének angol verzióját – miért pont Angliát választottad? Aki egy olyan szép országból jön, mint Franciaország…

Piton hányni tudott volna ettől a nyálas, és Dursleyre egyáltalán nem jellemző modortól.

A lány azonban kedvesen elmosolyodott.

- Tulajdonképpen három ország közül választhattam volna: Spanyolország, Olaszország és Nagy-Britannia. Mivel kiskorom óta angolt tanulok, úgy gondoltam, ez lenne a megfelelő hely. A szüleim egyébként amerikaiak voltak, így mondhatni a véremben volt a nyelv.

- Voltak? – kérdezett rá Dudley tapintatlanul.

- Igen, Dudley. Sajnos meghaltak autóbalesetben, amikor még kicsi voltam…

- Nahát, milyen tragikus véletlen! – színlelte a meglepettséget Vernon bácsi. – Harry szülei is autóbalesetben haltak meg, mikor még kisbaba volt!

Piton hangosan felköhögött, mert félrenyelte a teáját. A Dursley házaspár megrovón rápillantott.

- E-elnézést…

Miközben Petunia néniék tovább faggatták a lánykát országának szokásairól és finom ételeiről – Dudley nem kis örömére -, Piton végig Harryt figyelte.

A fiú a lány mellett ült, a fotel karfáján, és úgy szorongatta annak törékeny kis kezét, mintha az az utolsó szalmaszál lenne egy mély szakadék szélén. Ezt Marie is észrevette néha: ilyenkor felpillantott a fiú arcára, bíztatóan elmosolyodott, megsimogatta a kézfejét, majd folytatta a csevegést vendéglátóival.

Harry szemei teljesen elhalványultak, úgy meredt mag elé. Piton néha nem is tudta, őt nézi-e, vagy csak kábán bámul a semmibe. Ő is szinte megfeledkezett a körülötte lévőkről, annyira figyelte a fiú szegényes testbeszédét. Harryt szemmel láthatóan megviselték a tegnap este eseményei. Úgy festett, mint egy kifacsart rongy.

- … tanár úr? – eszmélt fel Piton, mikor a lány végre őt is megszólította.

- Igen, kisasszony?

- Csak azt szeretném mondani, milyen nagylelkű öntől, hogy még a szünidőben is Harryvel foglalkozik. Persze… sok gyerek örül, hogy nyáron nem kell tanulnia. De tudom, hogy Harry szorgalmas és kitartó, így biztos javulni fognak az eredményei. Igaz, Harry? – nézett fel szerelmes szemekkel a fiúra.

Annak arca most kipirult egy kicsit, mintha kezdene visszajönni a színe. Elmosolyodott, megcsókolta szorongatott kis kezet, majd megsimogatta a lány arcát is. Marie szótlanul, pirulva tűrte mindezt, majd zavarában lesütötte a szemét.

Mindenki meglepődött a fiú hirtelen csókján, még maga Piton is. Valahogy sokkal felnőttebbnek, érettebbnek mutatta ez Harryt, nyoma sem volt az alacsony, nyeszlett, szemüveges kisfiúnak.

- És mondd csak, kedves Mary – sziszegte Petunia néni, aki mélységesen megbotránkozott a közjátékon – milyen intézetben is tanulsz?

- Egy katolikus, bentlakásos iskolában – fogta meg egy pillanatra a lány a nyakában lógó keresztet.

- Ne haragudj, kedvesem, de akkor hogy lehet, hogy te és Harry…?

- Óh – mosolyodott el zavartan Marie. – Ez nem apácazárda! Persze, vannak, akik végül ezt a pályát választják, de a legtöbben folytatják a tanulást, amint kikerülnek onnan. Mind szigorú, vallásos nevelésben részesülünk, de nem mindenkiben van meg az elhivatottság…

- Hát azt látom – mondta kimérten a néni. – Nos – csapta össze a tenyerét – javaslom, menjünk át az étkezőbe, és tálalom az ebédet!

Az étkezés egyetlen előnye az volt, hogy közben Dursleyék nem tudtak további kellemetlen kérdést feltenni. Azután mindenki elvonult a dolgára. Dudley és Vernon bácsi letelepedtek a nappaliba emészteni, Petunia néni pedig a ház előtti kis kertbe ült ki, hogy meghallgathassa a napi pletykákat.

Harry és Marie a ház mögötti füves részben pihentek, és játékosan hintáztak a Dursley család hintaágyában, amit Vernon bácsi nemrég vett. Süttették magukat a napon, jókat beszélgettek arról, miket fognak csinálni a következő héten. Pár óra után azonban megszomjaztak, így bementek a konyhába egy kis frissítőért. Ekkor Harry titokzatosan megfogta a lány kezét.

- Akarsz látni valami igazán különlegeset? – mikor azonban látta a lány arcán az értetlenséget, hozzátette. – Gyere! Megmutatom a szobámat!

Marie ekkor már hevesen tiltakozott:

- De… Harry! Én ezt… - próbált védekezni, de a fiú már rángatta is felfelé a lépcsőn – nem tartom… illendőnek!

- Gyere! Meglátod, jó lesz!

Marie egyre pirosabb lett.

- Harry! Én nem…!

A fiú benyitott a szobájába, és magával húzta megszeppent lányt is. Marie-nak először elakadt a lélegzete.

- Ó Harry! Ez egy igazi bagoly?

- Egy hóbagoly! Az egyik kedves barátomtól kaptam a 11. születésnapomra!

- De… ezek védettek, nem?

Harryt váratlanul érte a kérdés.

- Öö… nem tudom. De én nagyon vigyázok rá! – vágta ki magát.

- Milyen édes! – lelkendezett tovább a lány. – Meg szabad simogatni?

- Persze! – Harry kinyújtotta a kezét. – Gyere ide, Hedvig! – hívta magához a baglyot.

Hedvig huhogva kitárta a szárnyait és odaröppent hozzájuk, majd letelepedett Harry kezére.

- Vigyázz, Harry! Kimarja a karod!

- Ne félj, nem lesz semmi baj. Már megtanultam, hogyan kell bánni vele. Gyere, simogasd meg!

- Nem fog… megcsípni? – figyelte Marie bátortalanul a madár erős csőrét.

- Hogy? Jaj, dehogy! Ugye, Hedvig? Nem bántjuk Marie-t, hallod! Simogasd meg az állát! Aha, ott!

- Jaj, de tündéri!

Leültek az ágy szélére, és szótlanul játszadoztak a madárral, aki türelmesen tűrte a piszkálást.

Harry természetesen mindent gondosan elrakott szem elől, ami elárulhatta volna kilétét. Így a szobája most teljesen úgy nézett ki, mint egy átlagos mugli-ivadéké.

Nem sokkal később Marie már menni készült. Az előszobában állt, ás a tükörben a fonatból kilógó tincseit igazgatta. Harry visszaesett korábbi letargiájába, és üresen meredt maga elé.

- Harry – szólt Marie halkan, teljesen más hangsúllyal, mint ahogy egész nap beszélt. – Látom rajtad, hogy valami bánt. Teljesen más vagy, mint általában. Lehangolt… csendes… szomorú… sápadt… Mi a baj? Bennem megbízhatsz. Elmondhatsz mindent. Ó! – kapott az ajkai elé – Harry… csak nem velem van a baj? Valami rosszat mondtam?

- Jaj, Marie, dehogy!  - ölelte át a fiú gyorsan és hevesen. – Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen úgy örülök, hogy itt vagy velem… Bocsáss meg, hogy egész nap ilyen voltam… Én csak – sóhajtott – nem érzem magam valami jól…

- Beteg vagy?

- Nem, nem úgy… nem is tudom elmagyarázni…

Marie belenézett zöld szemeibe. Megsimogatta szomorú arcát és kedvesen rámosolygott.

- Harry, ha tudok segíteni, kérlek szólj! Lerí rólad, hogy emészted magad valami miatt… Én… szeretlek, és nem akarom, hogy szenvedj…

- Én is… nagyon szeretlek, Marie – sóhajtotta boldogan Harry, és szemei hálásan csillogtak. Megpróbált mosolyogni, majd lassan, hosszasan megcsókolta a lányt. Mindkettejük arcán pír futott át.

- Harry – suttogta Marie – még meglát valaki…

- Hadd lássanak – szorította magához a lányt. – Maradj még egy kicsit! – borult a vállára, és arcán legördült egy könnycsepp. – Úgy megnyugtat a jelenléted. Maradjunk így egy kicsit… hátha itt marad belőled valami… valami, ami segít elviselni az itteni életet…

Marie megsimogatta a hátát.

- Nem szeretsz itt lakni, ugye?

- Nem, mert… itt nem szeret engem senki… - sóhajtotta a fiú.

Nagyon sokáig álltak a folyosó félhomályában, és nem szóltak semmit. Piton a lépcső tetejéről figyelte őket, és különösfajta szánalmat érzett irántuk. Észrevette, hogy Petunia néni is hódok kedvenc időtöltésének, a kukkolásnak, és figyeli a szerelmeseket a nappali ajtajából.

- Gyere – törölte meg az arcát Harry. – Hazakísérlek…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés