II. rész

Titokzatos halálesetek az East End-en

Basil Faulkner tudósítása

UK, London, East End, Spitalfields

Három halott, egy lakhatatlanná vált ház, a gyilkos pedig szabad-lábon.

Kora hajnalra virradóan különös riadalomra ébredt Spitalfileds körzet lakossága. A reggeli műszakba induló emigráns munkások figyeltek fel a szokatlan jelenségre. A Durward Street-i sorházak egyike felett egy vissza-taszító zöld szimbólum lebegett a levegőben. Eleinte mindenki valamilyen lézeroptikai fénycsóvának hitte az emberi koponyát, melynek szájából egy hüllő kúszott elő. De miután fél órával később sem sikerült megtalálni a forrását, a szomszédok pánikszerűen elmenekültek a környékről.

A rendőrség azonnal lezárta az egész utcát, a Bakers Row-ig. A kísérteties szimbólum alatti ház három halottját a közeli London Hospitalba szállították. Haláluk okát még homály fedi, a helyszíni vizsgálatok alapján az orvosszakértők mérgezésre gyanakodnak. A középkorú nő és két lányának holttestén semmilyen erőszakra utaló nyom nem található, a házon sem látszik behatolás nyoma. A szomszédok pirkadatkor erős rázkódásra riadtak fel, mintha szélvihar tépázná házaikat. Gerendák recsegését hallották – valószínűleg az áldozatok lakásában végbemenő folyamatoknak lehettek fültanúi. Tűzszerészek még vizsgálják egy esetleges robbanás lehetőségét, egyelőre azonban a rendőrség teljes hírzárlatot rendelt el.

A jelet, mely még a Commercial Road kereszteződéseinél is látni lehetett, csak reggel fél hét körül sikerült eltüntetni. A környékbeli spitalfieldsi lakosok, és a szomszédos Whtitechapel-beliek azonban egyáltalán nem örülnek a megmagyarázhatatlan jelenségnek. Azonnal különböző mendemondák kaptak lábra és terjedtek el a nagy részben kisebbségi (ázsiai és közel-keleti) lakosok körében. Egyesek emberi hangokat véltek hallani a Durward Street-en álló romos, még a viktoriánus korban emelt épületből, illetve fényeket láttak vándorolni az ablakokban. Mások azonnal a Hanbury Street-en álló Truman sörfőzdét emlegették: a helybéli pletykák szerint az üzemben még mindig kísért a több mint száz éve meggyilkolt Annie Chapman prostituált szelleme. Az egykori George Yard (a mai Gunthorpe Street) is gyilkosság szín-helye volt egykor: elmúlt éjjel egy járókelő csuhás alakokat látott átsuhanni az alagúton. Tény, hogy Hasfelmetsző Jack óta nem volt ekkora riadalom a környéken. Tudósításunk részleteit a harmadik oldalon olvashatják…

- Mi az a lézeroptika? – kérdezte Neville értetlenül.

- Jack…

- Hasfelmetsző Jack…

- Az a Sötét Jegy volt!

- Tuti! Láthattad, részletesen megfigyelték!

- Halálfalók! – pusmogtak mind rémülten.

- És a muglik is láttak mindent…

- Ebből nagyon nagy baj lesz…

- Harry! – pillantott rá kétségbeesetten Hermione.

- Az East End… ha jól tudom, az még mindig elég lepusztult néhány helyen… - motyogta a fiú, látva az aggodalmat a lány szemeiben.

- Biztos ilyen helyeken kezdik… - vékonyodtak el Hermione ajkai. – Ilyen helyeken játszva tudnak mozogni, nem tűnnek fel senkinek…

- Ez még nem jelenti azt, hogy más környékeken, kertvárosokban is próbálkozni fognak! – szorította meg Harry a lány kezét, hogy lelket öltsön belé, mert az úgy elsápadt, mint talán még soha. – Whitechapel… - motyogta, majd feltérdelt az asztal szélére, hogy barátai feje fölött belepillanthasson a tudósítás folytatásába. Töprengve ült le tányérja mellé.

- Vajon miért pont azt a környéket választották? – reszketett Lavender.

- Mert tudják, hogy a mugliknak az a hely különösen kényes – jegyezte meg Luna hűvösen.

Egy pillanatra mindenki ránézett.

- A száz évvel ezelőtti gyilkosságoknak egy részére sosem derült fény, mind a történelem homályába vesztek, de pletykaszinten még élnek – fűzte tovább a lány gondolatait Harry. – Láthattátok, azt hiszik, egy prostituált szelleme kísért abban a sörfőzdében – intett az újság felé, mikor társai hitetlenkedve rámeredtek. – Így tudnak a legjobban pánikot kelteni a muglik közt.

- És mivel ilyen sok a szemtanú, a minisztérium már nem biztos, hogy végre tud hajtani rajtuk memóriatörlést – tette hozzá Ernie.

Harry a Mardekár asztala felé pillantott, és látta, hogy Draco és társai önfeledten reggeliznek, és kacagva olvassák a Próféta tudósítását a hírről. Hunyorogva az igazgató felé nézett: most már mindenki tudta, mi döbbentette meg ennyire.

- Elkezdődött újra – suttogták egyesek.

Néhányan Harryre sandítottak, és halkan sutyorogtak, de mikor a fiú ezt észrevette őket, gyorsan elkapták a tekintetüket.

- Miért most?

Harry nem igazán lepődött meg. Tavaly nyár óta ettől a pillanattól rettegett, de aggodalmát akkor csak kevesen vették komolyan. Most viszont, hogy megtörtént az elhúzódott esemény, hideg borzongás futott végig a testén.

- Csoda, hogy egyáltalán várt ennyit…

Egész hetünk szorongással telt el, még Dumbledore kommentáló szavai sem tudták megnyugtatni a diáksereget. Óráikon tanáraik feltűnően idegesnek tűntek, néha csak nehezen tudtak koncentrálni a tananyagra. A diákok által feltett, kínosabb kérdésekre olykor nem is tudtak válaszolni: nem azért, mert nem akartak, egyszerűen amiatt, mert ők sem tudtak sokkal többet. Az iskolai élet nyomban elszürkült a borzalmas hírek után. A folyosókon alig lehetett diákokat látni, mindenki inkább a biztonságosnak tűnő klubhelyiségekben húzta meg magát. A tanulói körök, a különböző szakkörök és egyesületek sorra szűntek meg, a kórus is egyre ritkábban tartott próbákat. A kviddicsedzések is nyomott hangulatban teltek. Néhány mardekáros azonban szokatlan jókedvvel rótta az ősrégi kőfolyosókat, kacagásuk irritáló jelenség volt e vészterhes időben. Sikerült is megbotránkoztatni a viselkedésükkel a többieket. A kurzusok, melyeket a hatodévesek izgatottan vártak, lelombozott hangulatban teltek. A piperkőc Honeybourne olcsó poénokkal és régi, iskolai történetekkel próbálta meg felvidítani a hozzá járó diákokat. Ront olyan mértékben bosszantotta a férfi viselkedése, hogy egy alkalommal hányás szagú, durranó petárdát rejtett az íróasztalába. Tanáruk visítva menekült ki a teremből. A két minisztériumi dáma is kevesebb népszerűségnek örvendett, mint az első reggelen. Hiába öltöztek ki minden alkalommal, amikor csak kiléptek lakosztályukból, villogásuk inkább közönyt keltett az emberekben. Stainthorp töretlenül ostromolta bókjaival a bosszús Rowenat, Piton arcán pedig egyre észrevehetőbb volt az aggodalom, amit kóborló fia miatt érzett.

Szombat délután, mikor a kviddicsedzést elmosta a zuhogó eső, úgy döntötte, a régi DS-tagokkal is jó lenne már összejönni, és megbeszélni a dolgokat. Elővette hát a hamis galleont, amit még Hermione gyártott nekik előző évben, pálcájával ráégette a dátumot. Az adott időpontban a Szükség Szobájában várta barátait, az ablaknál állva.

- Megvagyunk? – állt lábujjhegyre Ernie, hogy megszámolta az összegyűlteket.

Intett Hannah-nak, aki bereteszelte az ajtót.

- Jól van mindenki? – tette fel a nyomasztó kérdést Harry, halványan mosolyogva.

- Jobban is voltunk már…

- És jobban is lennénk, ha nem történnének mostanában ezek a dolgok… - sóhajtott Cho.

- Dareling professzorral ugyan most már sorba vesszük a különböző önvédelmi átkokat és támadásokat, de még így se vagyok teljesen nyugodt – motyogta Justin.

- Azért hívtalak össze titeket, mert gondoltam, talán mindenki nagyobb biztonságban érezné magát, ha esetleg… újra elkezdenénk az edzéseket. Nem óra helyett, hanem amellett.

- És nem árt az ismétlés sem – mosolyodott el Hermione.

A többiek hevesen bólogattak, jelezve egyetértésüket, és arcukon újra a bizakodás jelent meg. A Patil-ikrek még össze is mosolyogtak. Úgy gondolták, ha már így összegyűltek, nem mennek el egy pár perces beszélgetés után, hanem rögtön elkezdik ismételni a különböző taszító átkokat. A szoba berendezése rögtön átrendeződött: mindent puha párnák borítottak, hogy senki se sérülhessen meg. A halálfalók által elkövetett szörnyű gyilkosság szinte mindenkit jobb teljesítményre ösztönzött, így egészen sikeresnek könyvelhették el az aznapi találkozásukat.

Szombat reggel három koppanás hallatszott Lupin ajtaján.

- Tessék!

Piton belépett a szerény szobácskába, kezében egy gőzölgő valamivel teli serleggel.

- Meghoztam a bájitalodat. Azért… ne felejtsd el meginni…

- Persze… és köszönöm… - mondta Remus erőtlenül. Az egyik karosszékében ült, felhúzott lábakkal, és meglehetősen sápadtnak és gyengének tűnt.

- Minden… rendben? – kérdezte Perselus, némi gyanakvással a hangjában.

- Ez csak… a szokásos tünet… Már megszoktam – sóhajtott kollégája.

Átható, világos szemeivel a bájitalok mesterére pillantott, mintha csak a veséjébe akarna látni. Úgy tűnt, sikerült zavarba hoznia Perselust, mert az elfordította a tekintetét, és az ablakhoz lépdelt. Kitekintett, félrehúzva a szürkülő függönyt.

- Mi a… - kúszott furcsa mosoly az ajkaira.

- Mi történt? – kelt fel Remus lassan a fotelből.

- Ez a nő sohasem adja fel? – mutatott ki az ablakon, a tó irányába Piton.

Lupin egészen közel hajolt az ablaküveghez, így láthatta, hogy Rowena újfent kilátogatott a tóhoz. Ledobta magáról a talárt és leült az egyik fatönkre. Levette cipőit, és táskájából egy pár fehér korcsolyát vett elő.

Remus elvigyorodott.

- Szerinted tud korcsolyázni?

Ám mindketten felszisszentek, mikor a nő alól már az első lépésnél kiszaladt a lába. Ajkaikat összepréselve rázkódtak a nevetéstől.

- Ú, te jó ég, ezt rossz nézni! – kapaszkodott meg a komód szélében Remus, nehogy összeessen a nevetéstől.

Perselus is szokatlanul vidám arccal nevetett a botladozó Rowenan.

- Hát ez aztán minden, csak nem tánc – motyogta.

- Ennél még én is jobb lennék…

- És megint elesett! – törölgette meg könnyes szemeit Piton.

- Ezért nagyon meg fogod kapni a magadét… Tanítsd meg korcsolyázni! Különben nagyon mérges lesz.

Perselus már-már azon volt, hogy áthárítja kollégájára a feladatot, de aztán eszébe jutott, hogy az hamarosan megint át fog változni. Így inkább csak csendben megjegyezte.

- Nem korcsolyáztam már vagy húsz éve…

- Akkor már nagyon itt van az ideje… - mosolygott Remus.

- Harry, jössz korizni? – kérdezte Ginny, mikor felöltözve berontott a fiúszoba ajtaján. Seamus épp öltözködött, így félig sikoltva maga elé kapta ágyának függönyét.

- He! Kopogni nem tudsz?

- Jól van, na… bocsi. Szóval jössz, Harry?

A fiú Ronra, és mellette az ágyon ülő Hermionera pillantott. Épp valamilyen házi feladatot csináltak, igaz, nem valami lelkesen.

- Aha, persze, megyek – mondta Harry.

Ő is előkotorta a ládájából a korcsolyáját. Felpróbálta azért, nem vastag-e hozzá a zoknija, és fájdalmasan kellett megállapítania, hogy lába már megint nőtt valamennyit tavaly óta.

- Vajon cipőre és ruhaneműre lehet alkalmazni a tértágító bűbájt? – merengett el egy pillanatra, miközben a válltáskájába rakta a korcsolyát.

Ginny a tőle megszokott lelkesedéssel ráncigálta le egészen a kijáratig. Onnan láthatták, hogy már egészen sokan kint voltak a jégen.

- Gyere! Gyere!

A jég elég vastag volt ahhoz, hogy elbírja a rajta cikázó diáksereget. Noha fura volt a jelenség: a fák levelei még alig sárgultak, de a tó vize már be volt fagyva. A gyerekek nem tudták mire vélni a dolgot, de örültek az új szórakozási lehetőségnek. Hiszen a vészterhes idők miatt nem sok alkalmuk volt kacagni, vagy jól érezni magukat. Most azonban vidám nevetésüktől volt hangos a kastély udvara.

- Nézd, ott van Cho! – mutatott a lány irányába Harry, miközben kézen fogva siklottak Ginnyvel.

- Látom. Mariettával van, ugye?

- Aha…

- Nem értem, hogy képes még mindig barátkozni vele…

- Áh, hagyd… Inkább köszönjünk Anthonyéknak.

- Te, Harry… - fékezett le a lány. – Az ott nem Piton professzor… és…

- Rowena – derült fel Harry arca.

A két tanár meglehetősen fura látványt nyújtott. Perselus igyekezte húzni a nőt, vagy legalább megmutatni neki, hogyan kell talpon maradni. De mivel ő is rég kijött a gyakorlatból, könnyen elesett, ha Rowena magával rántotta.

- Ez így nem fog menni… - nyögte, mikor újra elterültek a jégen. Mégsem volt bosszús, inkább csak mosolygott.

- Ez az egész a te hibád! – rivallt rá a nő. – Kék és zöld vagyok mindenhol, mint akit megvertek! Ha lenne víz, most nem kellene itt szenvedni. Meg kell tanulnom a korcsolyázást, Perselus!

- Jól van, jól van, ezt már hallottam… - könyökölt fel Piton.

- Dareling professzor! – fékezett le mellettük a Harry-Ginny páros.

- Piton professzor! Segíthetünk?

- Az jó lesz… - motyogta a nő, sajgó fenekét tapogatva.

- Nem ütötte meg magát? Láttuk, hogy elég nagyot estek…

Az ikrek is odasuhantak melléjük, és egykettőre talpra állították egykori bájitaltan tanárukat. Az zavartan grimaszolt, de úgy tűnt, nem neheztel rájuk igazából.

- Nem értem, mi olyan nehéz ezen…- kezdte Fred.

- Igen. Olyan könnyen meg lehet tanulni!

- Akkor tanítsátok meg neki – intett a nő felé. – Engem mindig csak leránt… - simogatta meg sípcsontját, ami az érintésből úgy tűnt, igencsak fájt.

- Jöjjön! – karolt a két vörös hajú fiú a nőbe két oldalról, és elsiklottak vele a tó közepe felé.

Harry, Ginny és Piton a jég szélén maradtak, és leültek egy kidőlt fa dörzsére.

- Professzor… nem akarok tiszteletlen lenni, vagy ilyesmi, de… - kezdte Harry. – Még mindig semmi hír? Tudja…

- Semmi – sóhajtott a férfi.

- Biztos nem esett semmi baja…- tette hozzá Ginny, hevesen bólogatva.

- Ha igaz az, amit a bátyjai mondtak, Miss. Weasley, jobban kell a fiam haragjától tartanom, mint attól, hogy valami baja esik… - mondta Perselus, keserűen mosolyogva.

- Majd megjön az esze. Tudni fogja, hogy itt az helye, ön mellett.

Piton nem szólt, csak meredt maga elé. Harry nem tudta, mi aggaszthatja a sok dolog közül a legjobban. Az, hogy elveszettnek hitt gyermeke védtelenül kóborol valahol, mert azt hiszi, emléke már nem fontos senkinek? Vagy az talán, hogy a fiú még mindig a halálfalók célpontja lehet? Voldemort és a halálfalók miatt a helyzet különösen kilátástalan mostanában… De Harry úgy érezte, tanárát egyre jobban foglalkoztatta az is, mit fognak majd szólni az emberek, ha kiderül, hogy van egy gyermeke. Egy mugli nőtől. Ha házának aranyvérű, felvágós diákjai ezt megtudják, nyomban elveszíthetik a belé vetett bizalmukat. És Piton jó híre és nevének tisztasága is megcsappanhat a halálfalók körében, ha ez kiderül. Fura események küszöbén állnak, fűzte tovább a gondolatait Harry.

- Haó! – fékezett le kalimpálva Rowena előttük. Mind a hárman feleszméltek az elmélkedésből.

- Megy már?

- Úgy ahogy… De Perselus, már megint panaszkodnom kell a diákjaidra. A két prefektusod az előbb gázolta el Colin Creeveyt és a hugrabugos Justint. Az egyiknek még a sípcsontja is vérzett, most kellett elvinni őket a gyengélkedőre. Le is vontam rögtön húsz pontot tőletek. Nem próbálnál meg beszélni velük, hogy legalább direkt ne csináljanak ilyesmit? Komolyabban is megsérülhettek volna!

- Lehetetlent kérsz – mosolyodott el kényszeredetten Piton. – Tudod, hogy Draco Malfoyra senki sem tud igazából hatni.

- Ha meg sem próbálod…

- Azt nem mondtam, hogy nem fogom megpróbálni… - kezdte el kifűzni a korcsolyáját a férfi.

- Folyton csak sárvérűzik, meg minden…

- Jól van, jól van, mondtam, hogy fogok beszélni vele…

Míg a két tanár befelé bicegett az épületbe, Harry Malfoyt figyelte. Épp az egyik másodikos hollóhátas fiún röhögött állandó kísérőivel, és direkt meg is lökte, mikor annak már majdnem sikerült felállnia. Leküzdhetetlen kényszert érzett, hogy odamenjen és jól behúzzon neki.

- Harry! – fogta meg Ginny az ökölbe szoruló kezét. – Hagyd!

- Igen? És meddig? Míg neki nem esik valakinek és komolyabb bajt nem okoz?!

Harry még a következő napokon is ezen rágódott. Malfoy és Pansy sorozatosan visszaéltek prefektusi hatalmukkal, mindenkit utasítgattak, akit csak kedvük volt. Idén szerencsére már nem tudtak levonni pontokat, de még így is folyton Frics urat hívták minden apró-cseprő ügynél, aki nem volt rest kiosztani egy sor büntetőfeladatot.

Hálát adott azonban az égnek, hogy a gyógynövénytan órájukon nem a mardekárosokkal voltak, hanem a hugrabugosokkal. Az óráról már kicsengettek pár perce, de ők még a kezükről igyekeztek lemosni a sarat az egyik csapnál.

- Menjünk már… - nyafogott Ron, akinek hatalmasat kordult a gyomra. – Éhen halok, Hermione!

Harry közvetlenül mögöttük állt a sorban, és már ő is alig várta, hogy kint legyenek az üvegházból. A meleg, őszi nap szokatlan fülledtséget okozott, és úgy érezte, majd szétdurran a feje. A homloka is sajgott, de ezt a friss levegő hiányának számlájára írta. Igaz, amikor megtörölte izzadó arcát, érezte, hogy az cseppet melegebb a megszokottnál.

Legyezgetni kezdte magát a kesztyűjével, és támaszkodót keresve nekidőlt az egyik munkaasztalnak. Megtapogatta lüktető halántékát.

- Mi a szar van? – motyogta magának összeszorított szemmel.

Mikor újra kinyitotta őket, riadtan tapasztalta, hogy homályosan lebeg előtte minden. Reflexszerűen megkapaszkodott az asztal szélében, de a lábai megbicsaklottak, és összeesett a padlón. A csoporttársai meglepetten futottak oda hozzá.

- Harry!

- Mi bajod van?

- Rosszul vagy?

- Bimba professzor!

Harry azonban csak lihegett, mert nagyon szorított a mellkasa. Fura képek jelentek meg a szemei előtt. Egy szakadó talár… sikoltások… egy véres fegyver… talán olló? Dulakodás… libbenő, hosszú, vörös haj…

Hangos hörgés hagyta el ajkait.

- Ginny! – kiáltotta.

- Mivan? – néztek egymásra a többiek.

- Ginny! – kiáltotta Harry még hangosabban.

Botladozva feltápászkodott, kitépte magát segítői kezeiből, és dülöngélve futásnak eredt. Kiviharzott az udvarra, onnan pedig egyenesen a nagykapu felé rohant. Szinte fellökte azokat, akik kifelé igyekeztek a szabad levegőre. Szitkozódva kiáltoztak utána néhányan.

A gyötrelmes képek, a kétségbeesett sikolyok és fájdalmas érzések újra meg újra megismétlődtek Hol tisztultak, hol homályosodtak, de világosan megmutatták Harrynek, merre kell mennie.

A mardekáros klubhelyiség felé vezető folyosón lévő leányvécébe rontott be. A szeme elé táruló látványtól a gyomra a felére zsugorodott össze.

Monstro és Pansy a két karjánál fogva tartották az immár térden csúszkáló Ginnyt, kinek a testén több helyen kék-zöld foltok éktelenkedtek, valószínűleg bántalmazástól. A térdei már vörösre horzsolódtak és véreztek a fetrengéstől. A nyakán és állán is több vérző seb és karcolásnyom volt, a ruhája is átnedvesedett a padló vizétől. Ajkai felrepedtek, a szeme alatt egy nagy vörös dudor jelent meg. Könnyei a kibuggyanó vércseppekkel és a homlokáról gyöngyöző izzadtsággal keveredve folytak végig a rémülettől eltorzult arcán. Az előtte álló Millicent meglepetten fordult hátra, hogy megnézze a belépőt. Kezében egy véres ollót tartott, és már épp készült volna egy újabb tincset lenyisszantani a lefogott lány hajából. Körülöttük mindenhol vörös hajszálak hevertek.

Harry a falig hátrált borzalmában, szíve pedig olyan hevesen vert, hogy azt hitte, menten kiszakad a mellkasából. Hirtelen azonban rettenetes gyűlölet öntötte el a lelkét. Egész testében remegett a dühtől. Az arcán a bosszú ábrázata jelent meg, szemei izzottak a dühtől. Nem emlékezett másra, csak a három tettes rémült sikolyára…

- Harry James Potter, várjuk a magyarázatát a történtekkel kapcsolatban – eszmélt fel Caramel szigorú hangjára Harry.

A Wizengamot személyesen vizsgálta a három mardekáros diák kegyetlenkedésének ügyét. A közvéleményben azonnal botrány robbant ki, mikor kiderült, hogy a tiszteletreméltó Arthur Weasley lánygyermekét iskolai osztálytársai kegyetlenül megverték, és elcsúfították. Levágták a szép hosszú haját, de közben több helyen megsértették arcának és nyakának bőrét. A szemébe is belekaptak, mikor a lány védekezni próbált, de a látása nem sérült, mindenki megkönnyebbülésére.

Az ájultan fekvő lányra Harry remegő karjai közt találtak rá. A három mardekáros diák az eszméletét vesztve feküdt a padlón, Harry pedig szinte hisztérikusan szorongatta szerencsétlen Ginnyt. Hiába faggatták, maga sem tudta, miként bánt el a három gonosztevővel. Mintha teljesen kiesett volna számára az a néhány másodperc.

Természetesen Millicentet, Monstrot és Pansyt is beidézték a varázslók vizsgálóbizottsága elé. Mindhármukat elmarasztalták a minősíthetetlen viselkedés miatt, és noha néhányan eltanácsolásuk mellett szavaztak, a többség mégis úgy döntött, hogy maradjanak a Roxfortban. Pansy Parkinson büntetése azonban nagyobb volt: tőle megvonták a prefektusi tisztséget. A helyét Theodore Nott vette át. A közvélemény sejtette, hogy Dumbledore keze volt a dologban. Szemmel akarta tartani a három diákot, figyelve őket, vajon önszántukból, vagy esetleg külső behatás miatt követték-e el e szörnyűséges tettet.

A roxforti diákok döbbenten fogadták a hírt, és azonnal ellenséges érzelmeket váltott ki belőlük a dolog. Az igazgató és a házvezető tanárok természetesen felhívták a figyelmet arra, hogy minden megtorló és bosszúakció súlyos büntetést vonhat maga után. A kedélyek azonban mégsem csillapodtak. A három másik ház tanulói most még jobban elhatárolódtak a mardekáros diákoktól. Ha meglátták őket a folyosón, csipkelődő és gonosz megjegyzéseket tettek rájuk, mutogatva pusmogtak róluk, vagy sértéseket kiabáltak utánuk. Azt viszont mindenki furának tartotta, hogy pont Malfoy nem vett részt Ginny bántalmazásában. Róla feltételezte volna mindenki, hogy képes ilyesmire. Mégsem voltak képesek úgy tekinteni rá, mint valami ártatlan, szelíd báránykára, hiszen gyakran fennhangon nevetett a dolgon, és nem törődött vele, mit gondolnak róla a többiek.

A varázslók társadalma hasonlóan megbotránkozott, mikor még az aznapi Esti Próféta leközölte a Weasley-lány megverésének ügyét. Napokig forrongott a sajtó, újabb és újabb részleteket közölve. A bírák közül többet is sikerült nyilatkozatra bírni, és az utca varázslójának véleményét is megkérdezték. Mindenki a támogatásáról és együttérzéséről biztosította a Weasley családot. Sokan még ajándékot is küldtek az iskolába a lábadozó lánynak.

Ginnyt a Roxfort gyengélkedőjén szállásolták el, paravánnal elkerített ágyon, ahol elrejtőzhetett a kíváncsiskodó szemek elől. Madame Pomfrey rögtön erős altatót és nyugtatószereket adott neki, hogy egy-két napig pihenni tudjon, hátha akkor megnyugszik valamennyire. Csak a családtagjait, a tanárokat, és a lány legközelebbi barátait engedte be hozzá, őket is csak rövid időre.

- Nem tudok mit mondani, miniszter úr… - bicsaklott meg Harry hangja többször is. – Nem… emlékszem semmire…

- A három mardekáros diákon külsérelmi nyomokat nem találtak. Mégis eszméletlenül találtak rájuk. Mi történt az alatt a pár másodperc alatt?

- Nem… tudom… lehet, hogy megint öntudatlanul varázsoltam… mint három éve… amikor a nagybátyám nővérét… szóval…

- Értjük, Harry – intett Dumbledore.

Míg a bíróság tagjai rögzítették az aláírásukkal a jegyzőkönyvet, Harry számára megint elhalkult a világ. Újra és újra előjöttek azok a képek, amit az előző nap látott. Az ájult Ginnyt, körülötte a hajszálakat, amin tapostak, a vért és a könnyeket… Még mindig reszketett a borzalomtól.

Két nappal a történtek után Harry, Hermione és a Weasley család tagjaival ült Ginny ágya mellett. Szánakozva nézte a lányt, akinek bőréről nagyjából már elmúltak a verés kékeszöld foltjai. Haja azonban még mindig meg volt tépázva, itt-ott egyenetlenül bele volt nyisszantva, így kócosan még rettenetesebb látványt nyújtott. Mrs. Weasley ott ült a lánya mellett, egy széken. A kezét simogatta, és megrendülten nézte csemetéjének nyúzott arcát. Az ikrek reszkető kezekkel álltak egymás mellett. Apjuk megtiltotta nekik, hogy bármilyen elégtételt vegyenek, így tehetetlenségükben dühöngtek, amikor nem voltak szüleik szemei előtt. A két legidősebb fivér, Charlie és Bill szótlanul álltak apjuk mellett, támaszt nyújtva a családnak. Ron Hermione ölébe hajtott fejjel feküdt a szomszéd ágyon, és nyikkanni se bírt. Mindenki legnagyobb meglepetésére azonban Percy is eljött. Érkezése megdöbbentette a családot. Leszegett fejjel, megtörten lépett be a gyengélkedőre, ahol apja pillantotta meg először. Mielőtt a többiek kérdéseikkel vagy vádjaikkal kezdték volna el bombázni, a férfi félrehívta őt, az egyik ablakhoz. A család többi tagja némán nézte őket. Percy egészen halkan beszélt, megrendülten, mikor pedig apjának ajkai mozogtak, nagyokat nyelve meredt a padlóra, bólogatva. Egyszer azonban, mikor mindketten elhallgattak, könnyes szemmel felpillantott, és apja nyakába borult. A férfi átölelte fiát, megsimogatta annak dús haját, és a zokogástól reszkető vállait, és kissé fellélegzett. A többiek közül néhányan szintén könnyeket ejtettek a boldogságtól, hogy a család ismét együtt van, és összetart. Maguk mellé ültették a visszatért ifjút, és együtt várták, hogy a legkisebbik Weasley-gyermek magához térjen.

Harry egyvalamit irigyelt Ginnytől: azt, hogy a lány mély álomban legalább átaludhatta az elmúlt napok szörnyűségeit. Nem kellett a bíróság és az újságírók kérdéseire válaszolgatnia; nem kellett égő arccal, lesütött szemekkel kerülgetnie suttogó iskolatársait, és nem kellett a szánakozó szavakat és jókívánságokat végighallgatnia. Ő az eset óta csak rövid időre volt képes lehunyni a szemeit. Most is rettenetesen fáradtan dülöngélt ide-oda, arcát a kezébe temetve.

Hirtelen halk szuszogást és egy ébredező ember apró nyögéseit hallották. Mind a lány irányába pillantottak, aki mocorogni kezdett. Lassan nyitotta ki a szemeit, pislogott párat erőtlenül, ám kissé megriadt, mikor az összes családtagját meglátta maga körül. Megpróbált felülni, de a hosszú alvástól annyira legyengült, hogy ez csak édesanyja segítségével sikerült neki. Szótlanul meredt maga elé. Felhúzta a térdeit, kezeit az ölébe ejtette, de mikor meglátta, hogy itt-ott be vannak kötözve, úgy tűnt, kezdenek visszatérni az emlékei. Szemeiből könnycseppek buggyantak ki, és, hogy elrejtse hüppögő orcáját, inkább a térdére borult.

- Jaj, kincsem, nincs semmi baj. Most már nem bánthat senki… - simogatta meg a hátát édesanyja.

Ám Ginny is észrevett valami szokatlant. Máskor szépséges, hosszú haja szinte sátorként borult rá, most azonban… Megilletődötten pillantott fel. Az arcához kapott, megsimogatta saját állát, és hozzáért egy-két kósza tincshez.

- A hajam… Mi történt a hajammal? – kérdezte riadtan.

Testvérei egymásra néztek, apja arcán pedig fájdalmas fintor jelent meg.

- Semmi, kedvesem – próbálta megnyugtatni Mrs. Weasley.

- Hol van a hajam, anya?! – kiabált a lány. – Adjatok egy tükröt!

Mindenkinek a földbe gyökerezett a lába.

- Adjatok egy tükröt! Harry, adj egy tükröt!

Hermione volt az, aki megszánta üvöltöző barátnőjét. Átnyújtott neki egy szép, míves keretű tükröt. Ginny remegő kezekkel emelte arcával egy magasságba a kapott tárgyat. Rettenetes horror ült ki az arcára, mikor meglátta itt-ott még sebhelyes bőrét, és állig érő, durván levágott vörös haját. A szíve hevesen vert, és borzalmában egyre gyorsabban vette a levegőt. Mindenki összerezzent, mikor rémes halálsikoly hagyta el ajkait. Csak sikoltozott és csapkodott, el is hajította a tükröt, ami ezernyi darabra törött, ahogy a padlóra hullott. Édesanyja és Percy odaugrottak mellé, hogy lefogják hisztérikus kapálózását, de a kislány továbbra is kiabált és keservesen sírt. Madame Pomfrey fejvesztve rohant elő szobájából, és amikor meglátta, mi történt, nyomban felmarkolt egy nyugtató bájitallal teli üvegcsét.

Harry nem bírta hallgatni a szörnyűséges óbégatást, ezért előbb remegve hátrált, majd holtra váltan kirohant a gyengélkedőről. Még odakint, a folyosón is hallotta a hangzavart. Egy pillanatra nekidőlt a hideg falnak, átkarolva saját magát, és üresen meredt maga elé. A ricsaj csak nem akart elhalkulni, ő pedig úgy érezte, hogy a gyilkos nesztől egyre jobban eluralkodik az elméjén az őrület. Oldalra pillantott, és meglátta, hogy Piton, Lupin és Dareling professzor szintén kővé dermedtek a hangoktól. Úgy tűnt, éppen meg akarták látogatni a kislányt. Harry némán tátogó ajkakkal elrohant mellettük, talárja csak úgy lobogott mögötte.

Az igazgató irodája felé futott, még csak nem is lassított. A kőszörnyek elé érkezve lihegve megállt, hogy kifújja magát. Be kellett jutni valahogy. Beszélnie kellett…

- Igen, ez meglehetősen sajnálatos… - hallotta oldalról Dumbledore hangját.

Az idős mágus léptei egyre közeledtek. Harry felnézett, és látta, hogy Trelawney professzorral épp feléje tartanak.

- Harry – szólt döbbenten az igazgató.

- Beszélnem kell önnel, igazgató úr!

- Rendben, hát. Gyere az irodámba. Jöjjön ön is, professzor.

Miután felértek a csigalépcsőn, Dumbledore már oly jól ismert irodája várta őket. A mágus helyet foglalt asztala túlsó felén, és székkel kínálta Trelawneyt is. Harry azonban nem volt képes leülni. Ugyanolyan ideges volt, mint amikor Sirius halála után idekerült.

- Hallg…

- Miért?

- Parancsolsz?

- Miért láttam? Hogy voltam képes látni, mi történik Ginny Weasleyvel? Ugyanúgy láttam, ahogy Arthur Weasley megtámadását! De miért? Hogy lehetséges ez? Nem lehet, hogy megint Voldemort álljon a dolgok mögött! – A név hallatára tanárnője panaszosan nyikkant egyet. – Voldemortnak már nincs hatalma az elmém felett! Nem képes úgy beléhatolni, hogy ne tudjak róla! Miért láttam akkor? – száradt ki a szája.

Dumbledore egy ideig szótlanul meredt rá a félhold alakú szemüvegén keresztül.

- Sajnos, Harry, úgy vélem, e kérdésre nem adhatunk bizonyos választ.

- Miért kell mindennek olyan rettenetesen titokzatosnak lennie?! – fakadt ki a fiú. – Miért nem képes nekem elmondani soha senki semmit?!

- Mi sem tudjuk a választ, Mr. Potter – szólalt meg, meglepetésükre, Trelawney.

A nő megköszörülte a torkát, amikor Harry ránézett, majd folytatta.

- Ironikus lenne, ha pont az, kinek a sorsa egy ily fontos látomástól függ, maga is… látó lenne.

Harry érezte, hogy elsápad.

- L-látó? – kérdezte elhaló hangon. – Én nem lehetek „látó”!

- Noha nem mutatsz különlegesebb tehetséget a jóslás tudománya irányában, valóban figyelemre méltó, ami veled történt, Harry – folytatta Dumbledore.

- Korábban nem voltak… hasonló látomásai? – pillantott rá Trelawney áthatóan a túlméretezett szemüvegén keresztül.

- Csak tavaly… - bizonytalanodott el Harry. – De tavaly más volt az oka! Akkor Voldemort volt az oka! Csak miatta láthattam, amit láttam! Ez most…

- Harry – emelte fel két mutatóujját az igazgató, hogy elejét vegye egy újabb kifakadásnak. – Pont ezért mondtuk, hogy nem tudjuk a választ a kérdésedre.

- A látók felbukkanása rendszertelen és kiszámíthatatlan – kezdte Trelawney, kissé nyugtalanító hangon. – Áldásos és gyűlöletes a mi képességünk egyszerre. Ám hasznunkra fordítható.

- Meg kell kérjelek, Harry, hogy ha bármikor hasonlót tapasztalsz… akárcsak hasonló érzésed támad, mint most, legutóbb… bármilyen tünet legyen is az… Fordulj hozzánk bizalommal. Akár hozzám, akár Trelawney professzorhoz.

Harry megsemmisülten állt előttük. Csalódott volt, hogy nem tudott több információt kipréselni belőlük, ezért megadóan bólintott.

Napokig csak árnyéka volt önmagának. Némán és egyedül rótta a folyosókat, ha órára kellett menni. Szíve vészesen megérezte Ginny hiányát. Nagyon egyedül volt, ezért minden elkeseredettségét az iskolai elfoglaltságaiban élte ki. A kviddics-edzéseken a végletekig hajszolta magát, a csapattársait is folyamatosan jobb teljesítményre ösztönözte. A DS-edzéseken is teljes erőbedobással küzdött minden ellenfele ellen, messze maga mögött hagyva a többieket. Víváskor tudta talán a legjobban kiadni a frusztráltságát. Dühösen kaszabolta a bábúkat, vagy legázolt minden párt, akit beosztottak mellé.

- Mi van, Szent Potter? – hallotta meg egyszerre Draco pimasz hangját maga mögött. – Mitől ilyen ideges a gyengék és elesettek önjelölt védelmezője?

Harry nagyot sóhajtott, és lassan megfordult. A páston ott állt mögötte Malfoy teljes nagyságában, kardja a hóna alatt. Kihívóan mosolygott, majd feléje biccentett. Elővonta a kardját, és üdvözlésként suhintott egyet.

- Egy menetet? – kérdezte nyájasan.

- Bármikor – morogta Harry, és fellépett elé.

Ő is üdvözölte ellenfelét, majd felvette az alapállást. Mindketten feszülten figyelték egymást. Harry talán soha semmit nem látott, amiben Draco ennyire komoly és elhatározott lett volna.

- Hiába nem voltál ott – suttogta Harry -, tudom, hogy te is benne voltál a dologban…

- Miért nem bizonyítod be akkor? – ejtette az első vágást Malfoy.

- Be fogom, ne félj! – döfött előre ellenfele.

Három lépésen keresztül folyamatosan támadott, Draco pedig hátrálva ugyan, de elegánsan hárított minden csapást. Hirtelen jobbra lendült, görnyedten, és azt lehetett volna hinni, hogy elesik, pedig csak egy kitérő csapást követően oldalról akarta bevinni támadását. Harry, hogy ezt elkerülje, a fiúval megegyező mértékben szintén a jobb oldal felé lendült, de még így is csak ügyetlenül tudott elhajolni a penge elől. Malfoy mosolygott esetlenségén: mindketten érezték, hogy ki az erősebb és tapasztaltabb ebben a párbajban. Draco nem akarta megvárni, hogy Harry újra biztos talajt érezzen a talpai alatt, ezért rögtön előre lendült, félig guggolásból. Fokozatosan hátrafelé szorította ellenfelét, Harry pedig érezte, hogy egyre közeledik a fal, a pást vége, így, ha nem akar sarokba szorulni, sürgősen tennie kell valamit. Az egyik következő döfést elől inkább leguggolt, mint hogy hárította volna, és ellenfele hasába döfte a kardot – ami, lévén, hogy gyakorlókard volt, nem tett abban különösebb kárt. Draco csak egy tompa szúrást érzett. Bosszúsan odakapott a kard iménti helyére, majd Harryre villantotta gonoszan fénylő szemeit. Az el akart slisszanni mellette, hogy helyet cserélhessenek, de csak félúton járt, mikor Malfoy kitette egyik lábát, és elbuktatta benne. Harry elhasalt a páston, kardja pedig jól előregurult. Crak a távolból felkacagott a látványon. Draco azonban már újra támadásba is lendült. Így Harry gyorsan felpattant, és négykézláb a kardja után eredt. Botladozva, de elérte és fel tudta markolni. A tejfölszőke fiú azonban már döfött is feléje, mintha a földhöz akarná szegezni, akár egy bogarat. Harry a lábaival idegesen kapálózva igyekezett hátrálni és valahogy felállni, így Draco kardja a pástot érte csupán. Ő azonban, ügyetlenségében rálépett a hegyére. Mikor Malfoy ki akarta rántani a talpa alól, egy kisebb roppanást érzett. A kiszabadult kardnak letörött a tompa vége. Harry tovább hátrált, és már szólni akart, hogy így a kard élessé vált. Draco előredöfött vele, és mivel ellenfele nem figyelt a védelmére, a vállánál végigszántotta a vívóruhát, csíknyi karcolást hagyva a fiú bőrén. A seb látványa, úgy tűnt, elégtétellel tölti el. Harry a vállához kapott, és elejtette saját kardját. Egy pillanatig farkasszemet nézett a diadaltól csak egy lépésre álló fiúval, akinek a szemében az elszántság tüze lobbant fel. Már emelte is szúrásra a kardját, mikor…

Harry, Malfoy feje helyén egy más, idegen, átlátszó arcot pillantott meg. Szép volt, talán már természetellenesen szépen ívelt arcát hosszú, fekete haj ölelte körül. A fej mintha a padlót bámulta volna eddig. Most azonban felpillantott, és Harry belenézett a nagy, csillogóan kék szemekbe. A fiú elmosolyodott.

- Bukj le… balra! – szólalt meg.

Harry gondolkodás nélkül követte a hirtelen jövő utasítást.

A kívülállóknak úgy tűnhetett, eldől, mint egy zsák, de így a mellkasa kikerült Draco kardjának célkeresztjéből. Mégis mindenki felsikoltott, mikor meglátták, hogy a penge áthatol a testén. Vér fröccsent a körülöttük állókra és a pástra.

Harry a nyárihoz hasonló fájdalmat érzett, és ugyanazokat tapasztalta. A látása elhomályosodott, mikor Draco kirántotta a kardját jobb felkarjából, és meglepetést színlelve elhajította azt. Összeesett, és elvesztette az eszméletét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés