Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com)

Korhatár és figyelmeztetések: lagymatag és vontatott, sok helyen kifejezetten unalmas, szóval vidám embereknek nem ajánlott… egyébként 12 éven alul se…

Megjegyzés: részben apám gépén írtam… és kissé nehézkes volt hozzászokni annak használatához

Megjegyzés 2: egy kissé „nyugisabb” epizód”… nem sok akció

Ajánlás: Katyának, sok szeretettel J

Két Merlin ezüstből

James Potter szabad szemmel is kivehető alakja elegánsan bukkant fel a semmiből, és huppant le gyermeke elé, ám ő maga ezt nem érezte kellőképpen méltóságteljesnek. Félretéve minden huncutságot, amit örökölt és kinevelt magában az évek során – és amit ügyesen konzervált a túlvilágon is -, meglepetéssel vegyes atyai szigorral pillantott előbb körbe a sejtelmesen homályos szobában… majd le csemetéjére.

- Hát ezen munkálkodtatok? - hagyta el ajkait a döbbenetről árulkodó mondat.

Harry lehajtott fejjel térdelt előtte, a combján összegyűrődő nadrágot markolászva, és nem mert felpillantani. A teremben égő gyertyák lángjától kormos lett az arca melyen itt-ott nedves csíkok futottak végig. A fiú sírt.

Lamerin nyikkanni sem mert, nemhogy odakúszni hozzá, annyira letaglózta a sikeres bűbáj. A szíve vadul kalapált ugyan de nem a félelemtől, ahogy legutóbb, mikor ilyesmiben része volt. Csodálatosnak érezte a jelenséget, és hirtelen azt kívánta, bárcsak saját édesanyját láthatná. Ő sem mert felelni a férfi kérdésére, akárcsak Harry, ugyanakkor libabőrös lett a karja annak kétértelműségétől.

- Hogy érti, hogy „hát ezen”? Honnan tudhat róla, hogy…?

Megrázta a fejét, és nyelt egy nagyot, hiszen az alak, kissé hitetlenkedve feléje pillantott. Olyan furcsán és szinte csodálkozva méregette, hogy Lamerin egészen belepirult. A kitartó fürkészés azonban váratlanul abbamaradt, mikor Harry halkan felzokogott.

A fiú egyik kezével eltakarta a száját, hogy minél halkabban pityereghessen, ám még így is felfigyeltek rá. A szemei most már erősen rózsaszínné váltak, mint amiket kifújt a friss, tavaszi szél, de arca inkább forró volt, mint hűvös valami pimasz szellőtől.

James, noha szívesen megszólította volna Lamerint, mégis letett eme szándékáról, és odalebegett gyermeke elé. Látta, hogy a fiú még mindig nem mer - vagy akar - hinni a szemeinek, így kissé sajgó szívvel, de letelepedett előtte. Törökülésben, sportolóhoz nem méltó, kissé görbe háttal ült, és igyekezett bekukucskálni fia ujjai közt. Átérezte ugyan valamennyire a gyermek megrendültségét, de nem szerette volna, hogy az végigsírja találkozásuk minden pillanatát. Egy csepp mosolyt csempészett arcára, és félrebillentett fejjel hajolt közelebb, mintha meg akarná érinteni a kölyök kócos haját.

- Nem azért mondtam… - szólalt meg halkan, és kissé rekedten. - Nem akartalak leszidni… vagy ilyesmi…

Harry, könnyáztatta arccal felpillantott.

- Tehát nem is tagadod…? - mondta szörnyű hangon. - Hát bevallod, hogy végig itt voltatok… körülöttem?

- Nincs ezen mit tagadni - felelte James meghitt mosollyal. - Kisbaba korod óda veled vagyunk… Csak az élők nem érzékelik a holtakat.

- Akkor Remus micsoda? Félember?!

- Ahogy vesszük… - vonta meg a vállait apja. - Nem tudta, hogy tudod…

- Ennyire hülyének nézed a saját fiadat?! Hogy nem veszi észre a jeleket?

- Miért kiabál vele? - tűnődött el Lamerin. Nem tudott azonban más magyarázattal szolgálni magának, minthogy barátja egyszerűen csak teljesen megzavarodott a találkozástól.

- Miket beszélsz?

- Akkor majd rohanhatsz hozzá árulkodni, miután itt végeztünk, hogy milyen nagy, büntetnivaló dolgot is csináltunk! Ahelyett, hogy… sokkal értelmesebb célra használnátok magatokat, mást se csináltok, csak egész nap azok után kémkedtek, akik meg sem érdemlik!  Menjetek a rosszfiúkhoz, Voldemorthoz, őt kémleljétek, ha ennyi szabad időtök van!

James alakja megrebbent, és pár másodpercig bambán meredt maga elé, majd úgy biccentett, mint aki remek tippet kapott.

- Miért hívtál, fiam? - kérdezte, tiszta kedvességgel a hangjában. Nyoma sem volt dühnek, amit Harry buta szavai kiválthattak volna.

- Mittudomén… - nyögte Harry, és a padlóra borult elkeseredettségében.

James vigyorogva félrenézett, és látta, hogy Lamerin szintén mosolyog.

Az ifjú Piton már oda mert kúszni hozzájuk, de inkább Harry közelében maradt, messzebbről figyelve azt a férfit, aki apjának oly sok bosszúságot okozott.

- Harry, szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak titeket? - kérdezte halkan.

- Ne! Maradj! Kérlek… - markolta meg a karját barátja erősen.

Az idősebbik Potter fura csodálattal nézte, ahogy gyermeke erőt merít a másik fiú jelenlétéből. Hogy valamennyire oldja a feszült hangulatot, flegmán megjegezte:

- Nem is hasonlítotok egymásra…

Lamerin küldött feléje egy kétkedő pillantást, a bal szemöldöke aprót rezdül, ahogy fintorogva végigmérte.

- Tisztára, mint az apja.

Harry szipogott egyet, és ugyancsak mosolyogva hozzátette:

- Tényleg olyan vagy… - mondta, ahogy megtörölte az arcát kabátjának ujjában. - Egyre több szokását veszed át…

Érezve, hogy talán már nyugodtabb fia lelke, James megszólalt.

- Tudom… - intett a kezével, egészen közel a fiú arcához, szinte érintve azt - hogy ez nem lehet valami remek érzés… hogy itt ülök előtted, miközben… Szóval csak azt szeretném, hogy… bármilyen nyomorult is ez az egész szituáció, ne érezd magad kellemetlenül… jó?

Harry lopva rápillantott.

- A legutóbb sem volt alkalmunk sokat beszélgetni…

A fiú arca megint szomorúvá vált: eszébe jutottak a Trimágus Tusa eseményei… Cedric halála… Voldemort feltámadása…

- Ne! Ne, ne kezdj el megint sírni! - kérlelte James. - Én csak jót akarok… A… fiam vagy, és halálom napja óta a kicsi lépéseid felett őrködtünk édesanyáddal… emiatt szinte mindent tudok rólad… kivéve azokat a dolgokat, amiket így titokban művelsz - nézett körbe csibészesen. - Mégis… olyan, mintha idegenek lennénk egymásnak, hiszen… sosem nyílt alkalmunk egy jót beszélgetni… Olyan nagyra nőttél… - mondta hirtelen.

Harry úgy érezte, mintha belsőjében minden bizseregni és viszketni kezdene: a régóta áhított érzés, hogy szülei büszkék rá és szeretik, úgy tűnt, valóban igaz, és a szíve is kezdte végre elhinni.

- Tudom, hogy most haragszol, de érzem, hogy csak azért, mert neked is nagyon hiányzunk, és szeretnél te is látni minket. De kérlek, ne kívánd ezt az érzést. Remus is nagyon nehezen birkózott meg vele. És csupán azért nem osztotta meg veled ezt a titkot, hogy könnyebb legyen neked… Remus imád téged, helyettünk is szeret.

- Igen, tudom…

- De ne feledd, hogy ő előtted egyedül élt, nehéz ez a hirtelen jött „pótapa” szerep számára… mert veled aztán nem könnyű az élet.

Egymásra vigyorogtak, és Lamerin tényleg letagadhatatlanul egyformának vélte őket. Harry végre lenyelte a könnyeit, így James harmadszorra is megkérdezte:

- Miért hívtatok?

Az ifjú Piton bátorkodott megszólalni.

- Azt… azt szerettük volna kipróbálni, Harry jól elsajátította-e ezt a bűbájt… ki kellett próbálnunk egy ténylegesen elhunyt személyen, hogy aztán biztosan alkalmazhassuk, amikor Fredet, Fleurt és Charlie-t keressük…

James hátrahőkölt.

- De ők még nincsenek köztünk!

- „Köztetek”? - kérdezte a két fiú egyszerre, döbbenten.

- A holtak közt. Még nem érkeztek meg…

Harry kitörő örömmel Lamerin nyakába vetette magát, akkora lendülettel, hogy mindketten eldőltek.

- Merlinre, hát még élnek…!

- Nem tudnám elviselni, ha Voldemort azért bántaná őket, mert barátkoznak velem… - nyögte Harry. - Ha meghalnának, azt… soha nem bocsátanám meg magamnak.

- Sajnos minden család veszélyben van, akik nyíltan támogatják Dumbledore-t. Nagyon szomorú, ami a Weasley-családdal történt… Remélem, helyre lehet majd hozni a házukat.

- Minél hamarabb végeznem kell Voldemortal… - motyogta Harry határozottan.

- Nem! - kiáltott fel James, első alkalommal ijedten. - Nem, nem, eszedbe ne jusson ilyesmi, ilyen meggondolatlan…

Elhallgatott, mert Harry tanakodva nézett rá.

- De hiszen… tudhatod, hogy ezt majd… meg kell tennem…

- De nem most! - tiltakozott apja továbbra is. - Kicsi vagy még, nagyon fiatal, és tapasztalatlan! Könnyű préda lennél számára! Kérlek, ne tedd! Látod, velünk mit tett… pedig mi évekkel voltunk idősebbek, mint most te!

James könyörgése szinte égette Harry szívét. Szerette volna legalább egyszer megérinteni őt, jól esett volna neki, ha megsimogathatja az arcát…

- Ne félts engem… apa… majd megoldom valahogy… - mondta mosolyogva, viccelődő hangon. - Aztán ki tudja, lehet, hogy velem is idő előtt találkoznod kell…

A férfi nyelt egyet.

- Hát tudsz Siriusról is?

Lamerin szemei résnyire szűkültek a név hallatán.

- Tényleg megvan a magadhoz való eszed… Jaj, te nagy kölyök! - mérte őt végig apja.

Formás, szép arcát, tiszta tekintetét csodálta meg először, a csúnya sebhelyet, melyet félig-meddig eltakartak a kusza hajszálak; majd a már korántsem törékeny testalkatot, a férfiasodó vállakat, hosszú lábait… Szépnek találta gyermekét.

- Mesélhetnél egy kicsit… Arról a lányról…

- … aki lát titeket? A szerelmi életem… tabu - szólalt meg Harry elpirulva. - Remélem… nem… - sandított apjára.

- Nem, valamikor nekünk is kell aludnunk - legyintett apja, arra utalva, hogy személyes, intim pillanatokban nem lófráltak a két fiatal körül.

A két fiú összevigyorgott. James végre Lamerin felé fordult.

- Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozok… két ember nevében is. Siriussal rég megbántuk, ahogy apáddal annakidején viselkedtünk.

Az ifjú Piton szeretett volna valami gorombát mondani, csakhogy kifejezze, mennyire kételkedik a férfi szavaiban, de nem akarta megbántani Harryt. Így azonban csak a rá jellemző, szinte lányosan szép babaarccal meredt Potter felé, akit nagymértékben mardosott a bűntudat az ártatlan ábrázat láttán.

- Hát igen… - mondta végül. - Egyszer végre mindenki felnő és elismeri a hibáit - jegyezte meg gunyorosan, aminek hallatán James felvonta az egyik szemöldökét. - Biztos vagyok benne, hogy apa már rég megbocsátott mindkettejüknek.

- Micsoda pimasz kis dög vagy - felelte Potter nevetve.

- Az önről hallottak alapján ezt bóknak veszem…

- Apa… - szólt közbe Harry, hogy elejét vegye egy szóváltásnak - Piton professzorról nem tudsz valamit…?

Lamerin felkapta a fejét, hiszen azt hitte, Harry arra kíváncsi él-e még apja.

- Nem hallottál valamit… Dumbledore-tól, esetleg? Remusnak biztos több mindent elmond, mint nekünk… nem tett valami utalást arra, jól van-e? Teljesen meglepődtem, mikor Remus mondta, hogy utánamegy…

- Állj, erről én miért nem tudok? - csattant fel Lamerin, kissé sápadt arccal.

- Nem akartalak megijeszteni… - szabadkozott Harry.

- El kellett volna mondanod! Biztos történt valami apával…! Miért nem szólt Dumbledore?!

- Ez még nem jelenti azt, hogy baj van… - nyugtatgatta a barátja. - Lehet… lehet, hogy azért megy, mert édesapád megtalálta Fleurt és a többieket… csak egyedül nem bírja elhozni őket… vagy ilyesmi…

- Vagy ilyesmi?!

- Sze-szerintem… - szólt közbe James - sincs ok az aggodalomra. Dumbledore csak annyit mondott Remusnak, hogy menjen Perselus után… és ne érte… Lehet, hogy jó nyomon jár…

Lamerin azonban vigasztalhatatlannak tűnt.

- Azt hiszem, azok után, hogy ma olyan csúnyán meglógtunk előle, nem nagyon faggathatjuk… - sóhajtott Harry. - Megmondod neki, hogy ne haragudjon? - kérte apját.

- Szerintem szóhoz sem fog jutni, ha megtudja, hogy beszéltem veled…

Harry másnap iszonyatosan fáradtan kelt fel. Hajnalig beszélgettek még édesapjával, és a végére sikerült elérnie, hogy az és barátja ne csak harapós, kétértelmű mondatokkal felelgessenek egymásnak. A búcsúzás persze fájdalmasak tűnt először, de ismerve a körülményeket, tudta, hogy nem örökre szól.

A hosszú megtévesztés után végre nyugodtan tért vissza a hálószobába, ahol a másik négy fiú már az igazak álmát aludta. Ruhástul bújt be az ágyba, mert a parázsló kályha ellenére elég hideg volt a helyiségben. Nyakig betakarva, oldalra fordulva merengett a történteken. Mosolyogva várta a napfelkeltét, valahogy nem is jött álom a szemére. Néha megtörölte az arcát, mert olyan érzése volt, mintha könnycseppek csusszannának végig rajta, mégsem talált semmit. Aztán eszébe jutott, hogy talán édesanyja ül ott az ágy szélén, mellette, és az ő cirógatását érzi a bőrén… ahogy kiskorában annyiszor…

Amikor a kicsi, huzatos gardróbszekrényben kuporgott, rengetegszer szomorkodott és kérdezte magától, miért is hagyták egyedül a szülei ebben az igazságtalan világban. Mikor már mindene fázott, ujjbegyei pedig rózsaszínesen átlátszóvá váltak, gyakran pityeredett el reménytelenségében. Ilyenkor is érezte a láthatatlan kezek simogatását, ám azt mindig másnak vélte: ruháiba esett hajszálnak, ami csiklandozta, kosznak, bogaraknak… Sosem hitte volna azt, ami felől az éjszaka megbizonyosodott.

Kimerült volt ugyan, mikor tisztálkodó szereivel megtömött táskájával a vállán kilopózott a klubhelyiségből, és futásnak eredt Remus szobája felé. Úgy szaladt, mint akinek az élete függ tőle. Tudta, hogy Remus aznap indul, és nem akarta elengedni anélkül, hogy elbúcsúzott volna.

A férfi épp akkor zárta le lakosztályát, amikor Harry befordult a folyosón. Mellette állt Dumbledore és McGalagony is, mindketten felkapták a fejüket a fiú trappolására. Remus könnyed, sötét színű talárt viselt, szalmaszínű haját pedig hátracsapta, amint bezárta a szobát. Csak az utolsó pillanatban vette észre a feléje vágtató Harryt, aki hatalmas lendülettel csapódott be: hevesen ölelte át, búcsúzóul. A nagy lihegéstől alig tudott megszólalni.

- Nagyon… vigyázz… magadra!

- Potter, honnan tudja…? - kérdezte McGalagony meglepetten.

Dumbledore azonban finoman megérintette a karját, és leintette. Félhold alakú szemüvegén keresztül szokásosan sejtelmes tekintetével figyelte a fiút.

- Harry… - nyögte Remus, aki szemmel láthatóan zavarban volt. Észrevette a fiú arcáról sugárzó boldogságot, de nem tudta, hogy feleljen.

James azonnal beszámolt neki mindenről, ami történt, és emiatt fel volt készülve mindenre: sértődött számonkérésre, izgatott faggatózásra, makacs távolságtartásra… és aggodalmában szinte mindegyikhez kreált már forgatókönyvet, miként viselkedjen majd a fiúval, most azonban egyik sem bizonyult használhatónak.

- Ígérd meg, hogy hamar visszajössz, és hogy hozod magaddal Weasley-éket meg Piton professzort… Hogy végre beszélhessünk… róluk…

Lupin meghatódva viszonozta az ölelést, és biccentett.

- Én minden jóból kimaradok… - jegyezte meg Sirius keserűen, ahogy karba tett kézzel a falat támasztotta. James kuncogva megrázta a fejét.

Ahogy Dumbledore magával invitálta a fiatal professzort, McGalagony megigazította saját szemüvegét - ahogy mindig tette, ha némi tekintélyt kívánt parancsolni magának.

- Menjen vissza a klubhelyiségbe, Potter - sziszegte. - Erről pedig egy szót sem!

- Persze, persze - legyintett Harry, ahogy elnézett a nő mellett, aprót integetve Remusnak.

Szó nélkül sarkon fordult, és elrohant a legközelebbi zuhanyzóba…

Hermione borzongva húzta össze magán a kabátot, és egy zsebkendővel megtörölte náthás orrát.

- Utálom, mikor ilyen az idő… - jegyezte meg szomorkásan. - Egyik pillanatban még derékig ér a hó, a másikban meg már ilyen ronda, latyakos minden… az ember pedig rögtön azt hiszi, végre jön a tavasz… De nem - folytatta a bosszankodó diskurzust saját magával. - A hideg ugyanúgy megmarad… A hülye ember meg hadd fázzon meg… Miért nem lehet mindig szép az idő? Mondjuk ősz? Az idő is kellemes, a táj is szép…

- És a szülinapod is akkor van - vigyorgott rá Ron. - Fogadok, azért szereted azt az évszakot a legjobban.

- Jaj, Ron! - bukott Hermione feje előre, teljesen letörve.

- Öregem, ugrott a Valentin napi randi… - biccentett oda Seamus Harrynek, aki szintén végighallgatta a lány panaszáradatát. Mindketten jót kuncogtak azon, ahogy Ron a lány után eredt, és megpróbálta kimagyarázni cseppet sem romantikus megnyilvánulását.

Míg a Hagrid kunyhója közelében fekvő veteményes kert felé igyekeztek, eltűnődött azon, hogy egy éve ilyenkor ő is mekkora lázban égett… hogy mennyire nem volt tisztában azzal, mit csináljon majd… Így teljesen átérezte Ron aggodalmait.

Nem avatta be barátját abba, mit is tett Lamerin segítségével napokkal korábban. És bármennyire is szerette volna, nem tudta megosztani vele azt az információt sem, amit apjától kapott: miszerint bátyjai és Fleur még életben vannak. Mindazonáltal, akármikor is szóba kerültek az eltűntek, mindig igyekezte kifejezni szilárd meggyőződését, hogy szerinte még mindhárman jól vannak. Ha Bill eleinte kételkedett is szavaiban, Mrs. Weasleyt - aki időközben megérkezett pórul járt csemetéihez - mindig sikerült egy kevéssel bizonyosabbá tenni e felől. A nő maga is úgy vallotta, hogy - falióra ide vagy oda - ő a zsigereiben mindig érezte, ha a család bármely tagjának baja esett, és ez most sem volt másként: anyai ösztönei azt súgták neki, hogy két gyermeke még épségben van. És mivel anyjuk gondoskodó természete miatt mindig is domináns szerepet töltött be a családban, ez a fajta bizonyosság átragadt a többiekre is - aminek Harry, összességében, nagyon örült.

- Erre… erre… - kalauzolta őket az óriás. - Itt van egy kitaposott ösvény…

Az ígéret ellenére a diákok majdnem térdig gázoltak a sárban - amit a mardekárosok nem is hagytak szó nélkül.

- Hagrid persze könnyen beszél… - nyögte Neville. - Akkora bocskor van rajta, mint a fél lábszáram…

Saját bakancsa hatalmasokat cuppant minden alkalommal hogy felemelte, és ismét letette a sáros talajra. Az egyik lépésnél azonban ahelyett, hogy barátai mellett trappolt volna, hirtelen hátrahanyatlott. Harry követte a szemeivel a szokatlan mozdulatot, és hamar rájött, mi is történt.

Parvati, aki barátnőjével, Lavenderrel közvetlenül mögöttük haladt - remélve, hogy a fiúk majd kitapossák az utat és összeszedik a kosz nagy részét - megrekedt az egyik pocsolyában. És mivel nem tudta kirántani a lábát automatikusan, ahogy lépett volna tovább, elvesztette az egyensúlyát, és kalimpálva keresett valami fogódzót. Neville talárját még épphogy elérte, így magával rántotta a fiút is. Mindketten elterültek a sárban. Míg egyesek segítettek nekik feltápászkodni, addig a többiek, kikerülve az elakadókat, megkerülték őket, és haladtak tovább Hagrid után.

- Úgy néztek ki, mint a malacok - jegyezte meg Justin nevetve.

Azért is volt jelen az egész évfolyam, mert az igazgató döntésére Remus foglalkozásai helyett Hagrid tartott órákat a diákoknak. Mivel nem volt akkora tanterem, ahová egyszerre befértek volna ebben az időpontban, ez tűnt a leggazdaságosabb megoldásnak.

- Ne maradjatok le ti ott, hátul! - lóbálta meg méretes tenyerét a félóriás professzor.

Miután együttes erővel kihúzták Parvati bokáját a sárból, megszaporázott léptekkel eredtek a többiek nyomába.

- Nah, úgy látom, többé-kevésbé mindenki épségben megérkezett - kezdett bele szokásos felvezető szövegébe Hagrid. - A mai órán tulajdonképpen nem azzal az anyagrésszel szerettem volna foglalkozni, amelyik mellett mégis döntöttem. Egészen váratlanul esett… és ha már itt van, hát foglalkozzunk vele. Elég, ha egyszer túrja szét a kertemet…

Félreállt, így láthatóvá vált az a kis, körbekerített kertecske, ami eddig hatalmas termete mögött takarásban volt.

- Fúj, de undi - jegyezte meg Padma a ronda, nagyra nőtt, gombaszerű lények láttán, melyek olyan csápokkal turkáltak a földben, melyek Harryt az infúziós berendezésekre emlékeztették.

- Kezdjük azzal, hogy valaki megmondja nekem, milyen lényt is látunk. Senki? Tessék, Hermione.

Harry oldalra sandított a lányra, aki kipirulva, mint mindig, ha szerepelhetett, felelt a válaszra:

- Ezek horklumpok. Az őrizetlenül hagyott veteményeskerteket támadják meg, mert annak frissen forgatott termőföldjében nagy eséllyel lelhetnek földigilisztákra.

- Honnan tudja? - morfondírozott Ron. - A szülei csak muglikertet tartanak, abban meg se fordulnak az ilyen lények! Hogy ismerheti fel egyáltalán, ha sose látott ilyet?

- Szépen mondtad, Hermione.

Többen a korlátra könyökölve figyelték a tenyészetnek tűnő állományt. Hét vagy nyolc példány időzött a kis kertben, kiélvezve annak minden előnyét. Harry látta, hogy Draco távolságtartó fintorral figyeli az egyiket. Egy emberként fanyalgott azonban az egész társaság, mikor az egyik lény kirántotta az egyik csápját a földből, és a földigilisztát, melyet azzal kikotort, a szájába hajította.

- Üh… - vágott maga Hagrid is olyan arcot, mint aki citromba harapott. - Hát… igen, így táplálkozik. Mást ezen kívül nem kell tudni róla… azt mindenki látja, milyen kártékony. Talán még egyvalami: a kertitörpék igencsak ízletes falatnak találják őket… Megyek, kerítek is párat… Ti addig fogjatok hozzá a rajzoláshoz.

Míg Hagrid az erdő szélén kajtatott, diákjai unottal előhalászták papírjaikat és valami kemény könyvet, amit alátétként használhattak. A professzor többi varázslényével ellentétben ez igencsak könnyű feladatnak bizonyult: nem járkált vagy futott el előlük, hanem úgy állt egy helyben, mint ami gyökeret eresztett. Így igazán könnyű volt rajzot készíteniük róluk. Harry, annak ellenére, hogy nem érzett különösebb tehetséget a rajzoláshoz, mondhatni hamar végzett. Fintorgott kissé, mikor meglátta, Dean milyen aprólékos, profi munkát készít. Újra sajátjára pillantott, ami már közel sem tűnt olyan helyesnek, mint amilyennek eredetileg vélte. Csalódottan el is süllyesztette a könyvei közt. A közelgő kviddicsmérkőzések és az egyre sűrűbb edzések jártak a fejében, ahogy a karám szélére könyökölve a fejét támasztotta. Azon morfondírozott, vajon hogy esik majd a sorsolás, és mely házak csapatai fognak először összecsapni. Mivel a Mardekár és a Hollóhát játszott utoljára, egyértelmű volt, hogy most a Griffendél a nagy esélyes… de hogy az ellenfelek közül melyikkel…!

Harry azon kapta magát, hogy valahogy egyik csapat ellen sem játszana szívesen. A Cho-val megejtett csúnya veszekedés rányomta a bélyegét a hangulatára, akármikor csak a Hollóhátra gondolt. A Mardekár csapata meg ugyan nem volt már ugyanolyan, mint év elején - köszönhetően a sok, évközi eltiltásnak -, de Malfoy személye továbbra is meghatározó volt.

Harry lelke nem a lustaság miatt volt ilyen lagymatag: sokkal jobban szeretett volna igazságosan küzdő, valóban méltó ellenfelek ellen játszani.

- Harry?

- Nem jössz?

Ekkor vette csak észre, hogy mindenki útnak indult már, visszafelé a kastélyba, csak két prefektus barátja várt rá.

- Csak… elméláztam…

- Azt látjuk…

- Mi van veled mostanában? - kérdezgette Hermione végig. - Tudod, hogy nekünk elmondhatod.

- Hát… - tette le a táskáját és kabátját Harry a padra, amikor leültek a nagyteremben. - Kicsit… azt hiszem, megpördült velem a világ… Én… beszéltem az apámmal.

Ron félrenyelt, és ezért hevesen köhögni kezdett, masszírozva sajgó mellkasát. Hermione is alig igyekezett palástolni meglepődöttségét: majdnem a pad mellé ült le.

- Mi? - kérdezte Ron megkésve, mikor újra emberi hang jött ki a torkán. - Hogyhogy beszéltél vele? Vele álmodtál, vagy mi?

- Valami bűbájjal csináltad? - nyüszítette Hermione. - Jaj, Harry, hiszen tudod, hogy az ilyesmi nagyon veszélyes is lehet!

- Tudom… Lamerin ott volt velem…

- És nekünk miért nem szóltál?

- Aludtatok… - vallotta be barátjuk, noha ez a kifogás kissé nevetségesen hangzott.

- De… - rázta meg a fejér Hermione zavartan - ilyen könyvet nem lehet kikölcsönözni csak úgy… engedély kell hozzá!

- Tudom. Ezért loptam el egyik éjszaka. De te honnan tudod?

- Csak nem akartad kivenni te is? - Ron ide-oda kapkodta a fejét.

- Te elloptad? Hát nem csak az az egy könyv volt, amit megtaláltak nálad?

- Azt csak figyelemelterelésnek szántam! - folytatta Harry a visszafojtott beszélgetést. - Vagyis… épp azért, hogy a nagy figyelem kellős közepében láthatatlanná válhassak! Volt egy kis segítségem… Lamerin személyében… De még mindig nem válaszoltál! Mire kellett volna neked a könyv?

- Nyilvánvalóan ugyanarra, mint neked - jegyezte meg a lány teljes higgadtsággal.

Harry egy pillanat erejéig hunyorogva méregette Hermionet.

- Nyilvánvalóan. Csak túl erős az igazságérzeted, ezért sosem lopnál könyvet.

A lány nem válaszolt, csupán egy kissé durcás arckifejezés kúszott fel az arcára.

- Álljunk meg egy pillanatra! - fakadt ki Ron, aki úgy érezte, mellőzik. - Miért nem tudok én ezekről… az ügyeitekről? Miért kell engem mindenből kihagyni?

- Mert van e nélkül is elég bajod…

- És úgyis csak segíteni akarunk neked

- Meg a családodnak…

- Hiszen szeretünk… - mosolygott rá Hermione, hogy oldja párjában a dühöt.

- De jó nekem - nyögte Ron, kissé zavarban.

- Jutottál valamire? - fordult Hermione újra Harryhez.

- Ami azt illeti… - kezdte az, szemeivel sandán követve az épp betoppanó Honeybourne-t -, igen. Életben vannak.

A lány a szája elé kapta a kezeit, Ron pedig lassan felállt a helyéről.

- Ez… - kérdezte rekedten - biztos?

- Bíznunk kell apám szavaiban… szerinte igen…

Hermione odabújt Ronhoz, és megölelte. A fiú, mivel jóval magasabb volt, ellátott a vállai fölött.

- Akkor ezért erősködtél ennyit anyának… meg mindenkinek? Még hogy „megérzés”…!

- Sosem volt alkalmas pillanat ahhoz, hogy elmondjam - lágyultak meg Harry arcvonásai is. - Biztos vagyok benne, hogy Remus is emiatt indult útnak… Mert talán megtalálták őket.

- Bár úgy lenne - motyogta Hermione valahol Ron nyakának.

Harry, már majdnem leült, de Ron megérintette a karját.

- Hé… nagyon kösz…

A két barát megpróbált összeölelkezni, de ez csak azt eredményezte, hogy majdnem összepréselték a közéjük szoruló Hermionet.

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés