Írta: Brigi

Keletkezett: valamikor nagyon régen (2004 ősze)… és a befejezetlenség szomorú sorsára jutott

Korhatár és figyelmeztetések: AU, 14 éven aluliaknak nem ajánlott

Megjegyzés: erősen alternatív univerzum, ezért kéretik nem is kánonszerűen olvasni (mind az eredeti történettel összevetve, mind, ami a TBwtPBE-t illeti); hirtelen pattant ki a fejemből, noha itt is volt egy múzsám, aki egész megjelenésével hatott a műre, és mintha magától formálta volna olyanná a történetet, amilyen végül lett… amolyan pár perces szabad asszociáció valakiről J

Játszódik: 1986 környékén, Angliában

Lupin Chronicles

2. fejezet

Az előkészítő iskolába járó csöppségek sivalkodása mélységes szomorúsággal töltötte el Remust. A kibontott kerítés mentén strázsált, a betont seperve, és arra figyelt, nehogy valamelyik apróság közel merészkedjen az építési területhez. Kollégái, kihasználva az ebédszünetet, elugrottak egy közeli gyorsbüfébe falatozni, neki azonban nem volt ereje velük tartani. Egész nap gyerekek közt munkálkodva újra rátört a rettenetes önvád, hogy az ő gyermeke nem élhette meg ezt a kort, nem kacaghatott ilyen boldogan a korabeliekkel… Voltak percek, amikor azt kívánta, bár ne is kérvényezte volna áthelyezését. Tudta azonban, hogy minden adódó munka fontos volt: nem válogathatott a feladatok közt, akinek annyira nélkülöznie kellett, mint neki.

Fagyos arccal nézte hát a futkározó gyermekeket, néha letörölve egy-egy könnycseppet a szeme sarkából, melyeket a csípős, hideg szélre fogott. Erősen megmarkolta a fájdalmasan sercegő seprűt, és tovább tisztogatta vele a kis focipályát.

A kicsik labdákat kergetve hancúroztak, bár kissé esetlenül mozogtak, hiszen a hideg miatt mind jó vastagon fel voltak öltöztetve. Csizmáik, puffos ujjú kabátkáik és piros arcuk miatt úgy néztek ki néhányan, mint torz gnómok, állapította meg Remus, noha meg is rótta magát a gondolatra. Gyerekeket nem hasonlítunk ilyen csúf varázslényekhez…

Páran csoportokba verődve hergelték egymást, lökdösődve, kiabálva, akárcsak a nagyok. Egy különlegesen termetes, szőke hajú, dundi arcú kisfiú harsányan kacagott barátaival egy látszólag kisebb, pingvinként csoszogó apróságon.

Az ébenhajú fiúcska sapka, sál és kesztyű nélkül didergett a hideg szélben, és igyekezte meghúzni magát a többiek gonoszkodása elől. Buggyos, észrevehetően nem rá szabott nadrágjában és lógó ujjú, viseltes kabátjában meglehetősen szánalmas képet festett, ami miatt Remus nem is csodálkozott azon, hogy a többiek kigúnyolják. Ő maga is sokszor lett szenvedő alanya az emberek érzéketlenségének, hiszen foltos talárja és kopott köpenyei miatt ő sem tűnt a társadalom megbecsült, tiszteletreméltó tagjának. Szánalommal teli szívvel pillantott hát rá néha a tipegő fiúra, aki egy pad felé evickélt.

Ám az olyan magas volt neki, hogy úgy kellett felmásznia rá. Feltette egyik lábát, és megkapaszkodva a támlában húzta fel magát, amikor a kövérkés, szőke visszarántotta őt a földre. Megüthette magát, mert pár másodpercig szomorú arccal dörzsölgette a könyökét, és tapogatózott lerepülő szemüvege után. Kerekded osztálytársa intett bandája többi tagjának, akik felhúzták a kicsit a földről. Az vacogva, és meglehetősen félénken dülöngélt előttük.

Remus hallotta, hogy kiabálnak vele, és nevetnek rajta, noha nem tudta kivenni szavaikat. Aggódva nézett körül, nem lát-e egy felügyelő tanárt a közelben. De mintha senkit sem érdekelt volna, hogy azt a gyermeket épp megverni készül valaki…

A fekete hajú fiúcska majdnem elesett, ahogy az egyik, nagyobb darab fiú taszigálni kezdte. Elvette tőle az uzsonnáját, majd jókorát rásózott a kobakjára. Míg a gonoszkodók nevettek esetlenségén, ő megpróbált elillanni. A banda azonban utolérte. Ellökték, ő pedig, lehorzsolva kezeit, elhasalt a betonon.

Lassan kelt csak fel, és remegő vállain látszott, hogy sír.

Remus szíve szinte sikoltozott a szörnyű igazságtalanság láttán, ezért félretette a seprűt, és odaballagott a gyermekhez. Ahogy közeledett feléje, hallotta egyre erősödő zokogását. Útközben felvette az összekarcolódott szemüveget a földről, majd odaérvén letérdelt elé.

- Minden rendben? - kérdezte kedvesen. 

A kisfiú összerezzent a hangja hallatán. Elkapta a kezeit a szemei elől, melyeket már vörösre dörzsölt velük. Az arcát kicsípte a hideg szél, és a fülei is elég rózsaszínek voltak. Nagy, könnyes szempillái alól félénken meredtek elő szépséges, smaragdzöld szemei.

Remus keze, melyben a szemüveget tartotta, megállt a levegőben, és ujjai közül a földre pottyant a szorongatott kis tárgy. Ujjai remegve, tétován indultak meg a gyermek homloka felé, ahol a kócos hajtincsek alól valami vágás kandikált elő. Óvatosan félrehúzott egy-két hajszálat, és amint megpillantotta a félelmetes, villám alakú sebhelyet, sápadtabb lett, mint holdtölte előtt bármikor.

- Ki az? - kérdezte a kisfiú.

Remus alig tért magához a felismerésből. Megrázta fejét, és kába vonásai helyére értetlenség ült ki.

- Nem látok jól a szemüvegem nélkül… - vallotta be a gyermek. - Ki van ott?

A férfi a földön heverő szemüvegre pillantott, és látta, hogy annak elcsattant az egyik lencséje. Kihasználva a fiú pillanatnyi vakságát, zsebébe nyúlt, megmarkolta pálcáját, és elsuttogott egy Reparo!-t. A szemüveg újra használható állapotba került. Megfogta hát, és a csöppség remegő kezeibe nyomta.

A gyermek kissé szégyenkezve nézett fel rá, miután kitisztult a látása. Úgy tűnt, kellemetlen számára, hogy egy idegen felnőtt sírni látta.

- Egy bácsi az építkezésről… - motyogta a férfi láttán.

Remus azonban még mindig nem tudott hinni a szemeinek. De hisz’ ez…

- Hogy… hogy hívnak? - kérdezte rekedten, megrendülve.

- Harry Potternek… - hajtotta le a fejét a kisfiú szomorúan.

Lupin testén azonban egy hitetlenkedő remegés futott végig. Ez a név… ezek a vonások… a kócos, fekete haj, a szemüveg… és a bájos, zöld tekintet… Hát lehetséges lenne…?

- És mondd… hol van a sapkád és a kesztyűd? A szüleid elfelejtették…?

- Nekem nincsenek szüleim… - szakította félbe Harry. - Meghaltak. Autóbalesetben.

Remus szeméből potyogni kezdtek a könnyek, de gyorsan letörölte őket, mielőtt még a gyermek gyanút foghatott volna. Felsegítette, óvatosan fogva kis kezeit, és felültette arra a padra, amire eredetileg fel szeretett volna mászni.

- A bácsit hogy hívják?

- R-… Remus Lupin vagyok. Örvendek - szorongatta hitetlenkedve meg a vékonyka ujjakat a férfi.

Harry azonban felszisszent. Megfordította a tenyerét, és azon látszott, hogy több helyen véresre horzsolta a durva beton.

- Várj, mindjárt megoldjuk - pattant fel a helyéről Remus, elszaladva táskájáig. Előkotorta belőle vizes palackját, ám mielőtt visszaindult volna, megakadt a szeme a becsomagolt ennivalón, amit magának készített, de még nem evett meg. Lehajolt, és azt is magához vette. Visszasietett a padhoz, és előhalászott egy tiszta, fehér zsebkendőt. Letérdelt Harry elé, és benedvesítve a kendőt, törölgetni, tisztítgatni kezdte annak remegő kezeit.

- Mindjárt jó lesz - nyugtatgatta a nyüszítő fiúcskát. - Jól van, sírj csak…

Pár percnyi óvatos ügyködés után Harry máris jobban érezte magát.

- Nem vagy éhes? Láttam, elvették az uzsonnádat… - nyújtotta oda Remus mindhárom szendvicsét, látva, milyen rettenetesen sovány szerencsétlen gyermek. Az azonban vonakodta elfogadni.

- Nem szabad… - suttogta.

- Neked adom - nyomta a kezébe Lupin a legnagyobbat, majd beleharapott egy másikba.

Látva, hogy ehető, amit kínálnak, Harry is felbátorodott némiképp, és elkezdte kibontani a hatalmas adagot. Halkan elrebegett egy „köszönöm”-öt.

Némán táplálkoztak, Remus azonban végig a mellette ülő csöppséget figyelte. Ő lenne hát James és Lily kisfia? De hát… hogyan? Miként keveredhetett pont ide, erre a kicsi, szinte névtelen településre? Ki vigyáz rá? Vajon… vajon a sors akarta, hogy találkozzanak?

Szeretetteljesen végigmérte.

Már hat éves, suttogta egy hang belülről. Hat éves, mégis milyen pici. Melegség öntötte el a szívét. Mintha csak Jamest látnám…

A hirtelen feltámadó szél faleveleket repített el a fejük mellett, homokszemcséket fújva arcukba. Összehúzták magukat, Remusnak mégis lobogott a hosszú, kötött sálja a szélben. Lenézett Harryre, akinek szinte ellilultak a kis ujjai a hidegtől. Se sapka, se sál, se kesztyű…

- Köszönöm szépen - mondta Harry váratlanul.

- Mit?

- A finom uzsonnát.

Remus elmosolyodott, és megsimogatta a fejét.

- Nem fázol ilyen hidegben?

- Egy kicsit - vallotta be a fiúcska restelkedve. - Dudley mindig elveszi a kesztyűmet… pedig nem is jó a nagy kezeire…

- Ki az a Dudley? - kérdezte Lupin, kissé derülten, mégis aggódva az újabb igazságtalanság hallatán.

- Az a szőke fiú, aki bántott - intett Harry arrafelé, amerre a kis banda elvette az elemózsiáját.

- De hát… miért ilyen gonosz veled? - próbálta Remus egyszerűen megfogalmazni a kérdést. Még sohasem beszélgetett hatévesekkel így, felnőttként.

- Mert azt mondja, hogy megeszem előle a vacsorát… pedig mindig ő szedi el a húst a tányéromról, amikor a nénikém elfordul…

- A nénikéd?

- Igen… - motyogta a fiúcska. - A mama testvére… - mondta egészen halkan, elpirulva, Remusba pedig újra belehasított a fájdalom. - Dudley az unokatestvérem.

- Náluk laksz most?

Harry szomorkásan bólintott.

- Sorakozó! - rikkantotta egy felbukkanó tanárnő, maga köré gyűjtve a gyerekeket, mint valami tyúkanyó a kiscsibéket.

Harry lehuppant a padról, és szaladni kezdett, de megállt, és visszafordult.

- Köszönöm. Szia! - integetett csodálatos bájjal, majd odaszaladt a többiekhez.

Remus sokáig állt ott, nézve a befelé tolakodó gyereksereget, és most már nem is próbálta meg fékezni könnyeit.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés