13. Fejezet

Fiam

Peselus Piton a szobájában ült, és a mugli jelentést olvasgatta a Knight Street-i tűzesetről.

Hát igen. Tavaly nyár óta, hogy kiderült, a Nagyúr visszatért, a Mágiaügyi Minisztérium egyre többre becsüli a mugli szervek segítségét. Meg kell hagyni, azok a tűzoltók igencsak hősiesen állták a sarat, még szegény Eugene Grayen is segíteni akartak.

Nem lehet előlük titkolni. A varázsvilág titka veszélyben van. Mint a jelentésben leírták, „ismeretlen eredetű vegyszer” tartotta életben a tüzet.

Ismeretlen… persze. Egyszerű bűbáj. Még bájital sem kell hozzá.

A férfi tenyerébe temette az arcát. Amire készült, egyáltalán nem vallott rá. Félt, hogy másnapra már meg fogja bánni. De nincs más választása. Ez az egyetlen módja annak, hogy végre helyre tegye a dolgokat a fiával. Akit csak néhány hónapja ismert, - akinek hosszú évekig a nevét sem tudta, - aki mégis csak az övé… Ezt a döntést az a néhány nap megerősítette, amit a Weasley családnál töltött.

Látta – nem, nem csak látta, érezte – azt az őszinte, feltétel nélküli szeretetet, amit az a mugli nő a fia iránt mutatott. Tudta, nehéz lesz a szerencsétlen asszonynak ez után a tragédia után talpra állni. Ráadásul el is kell rejteni őket, hiszen a halálfalók újra rájuk támadhatnak.

Megdöbbentette a tény, hogy az a férfi az életét áldozta a fiáért. Eddig nem is tudta elképzelni, hogy ennyire erős lehet a kötelék a fia és nevelőszülei között.

Az a kislány… Vagyis az a kis boszorkány… Igen, boszorkány. Micsoda fintora a sorsnak! De ez mentette meg az életüket. A kislány ereje törte össze a poharat. De nem csak a saját, hanem Eugene életét is megmentette ezzel.

- „Meg kell tenned, Perselus!” – biztatta magát.

Igen. Ezzel tartozik annak a nőnek, és a gyerekének. Nem teheti meg, hogy csak úgy magukra hagyja őket. Ezt Eugene soha nem bocsátaná meg. De ő sem saját magának. De még az is, amire készül, kevés lenne ahhoz, hogy viszonozni tudja azt a törődést, amit a fia kapott tizenhárom éven keresztül.

Vajon Eugene nem fogja lekenyerezésnek venni? Amióta az a pofon elcsattant, úgy tűnt végleg elhidegült az apjától. Szinte csak étkezésekkor volt hajlandó beszélni vele, de az sem volt több néhány formális kérdésnél, kényszerű válasznál.

Szerencsére az ikreknek sikerült valamennyire jobb kedvre deríteni a fiút, már amennyire az adott helyzetben lehetséges volt. Sajnálta, hogy ilyen hamar vissza kellett hívnia Eugene-t a Roxfortba, de tudta, hogy minden iskolai alkalmazottra szükség lesz az elkövetkező néhány hétben.

Legalább Miss Granger itt van neki, nem kell annyira elhagyottnak éreznie magát.

Hát igen… Nem gondolta, hogy az a kis gyűrű ennyire nagy felfordulást fog okozni… Még szerencse, hogy az érintett jól viseli a dolgot. Sőt! Még vérbeli mardekáros sem viselné ilyen büszkén azt a gyűrűt. Azt a gyűrűt, amit Perselus a fiának adott volna, ha leteszi a RAVASZ vizsgáit, és elhagyja a Roxfortot. Természetesen csak akkor, ha a nagy múltú és dicső Mardekár ház tanulója lett volna… na igen: volna. Arra nemigen számíthat, hogy akár az unokái is az ő házában tanuljanak. Hogy egyáltalán a Roxforban tanuljanak. Hat évvel ezelőtt, a besorolási ceremóniát megelőzően, alig várta a pillanatot, hogy meglássa az elsősök között a fiát, hogy hallja, ahogy a süveg elkiáltja magát: MARDEKÁR!

Hiába kereste a tekintetével, nem találta az elsősök között. A Roxforti meghívó nem veszhet el, így ez csak egyet jelenthet: a fia kvibli.

Hogy átértékelődött minden az elmúlt néhány hónapban! Ezt csak akkor fogta föl igazán, amikor a gyengélkedőn Eugene mellett virrasztott. Akkor kezdte megérteni miért más ez a fiú, mint a többi kamasz. Nem azért, mert kvibli. Nem azért, mert ő nem úgy viselkedik vele, mint ahogy a hasonló korú tanítványai – hanem mert a fia. Az ő fia, az egyetlen, ami szeretett feleségéből maradt. Hogy ezt a dolgot így helyre tegye magában, talán e nélkül a tragédia nélkül soha nem lett volna képes.

Halk kopogtatás törte meg a csendet.

- Gyere be! – mondta nyugodtan. Tudta jól, hogy nehéz beszélgetés lesz, hiszen az utóbbi héten folyamatosan kerülték egymást.

Az ajtó kinyílt, és Eugene lassan odasétált a férfival szembeni székhez.

- Ülj le!

- Ahogy parancsolod – felelte hasonlóan kimért hangnemben a fiú.

- Fontos dolgot kell megbeszélnünk.

- Whisky nélkül? – kérdezte a fiú cinikusan.

- Whisky nélkül. – Piton arcán nem látszott semmi, de magában mosolygott a fiú kérdésén. - Emily és a kishúgod nem maradhatnak mindig Weasley-éknél.

- Tudom.

- Viszont nem szabad, hogy a halálfalók megtudják, hol vannak. Valamiért fontos vagy nekik. Megint megpróbálhatnak zsarolni velük.

- Ezt is tudom.

- Ha a nevelőanyád valahol állást vállal, könnyen lenyomozhatják. Ha muglik közé megy lakni szintén. Egy darabig bujkálniuk kell.

- Értem.

Kínos csönd következett. A fiú szólalt meg először remegő hangon.

- Hová fogod őket küldeni? – reménytelenül küzdött a könnyeivel. Nem akart az apja előtt így kitárulkozni.

- Tessék? – húzta föl a szemöldökét Perselus. Nem tudta mire vélni a kérdést.

- Ki akarod vinni őket az országból, igaz? – a szemében félelemmel vegyes harag tükröződött.

- Nem! Erről szó sincs. Szóval, amit mondtam, hogy eladom a régi házam… A Weasley család birtoka melletti nagyobb házat vettem meg. Szeretném, ha megbeszélnéd Emilyvel… Amíg rendeződnek a dolgok, lakhatnának a kislánnyal nálunk. Karácsonyra már be is lehetne költözni.

- Hogy? – Eugene a lehető legbutább arckifejezést öltötte magára. Azt hitte rosszul hall.

- Mivel évekig ők neveltek téged, úgy érzem, ez a legkevesebb, amit tehetek értük ebben a nehéz helyzetben.

- Komolyan gondolod? – nézett az apjára Eugene hatalmas, könnyben úszó szemeivel.

- Igen.

- De… - olyan érzése volt, mintha nem is a valóságban járna, hanem valami furcsa szürreális álomban. Szinte zúgott a csönd a szobában. Ösztönösen még a levegőt is halkabban vették. Eugene érezte, ahogy egyre hevesebben ver a szíve.

- Talán nem tetszik az ötlet?

- Hogyne tetszene! Anya tud róla? – hebegte.

- Még nem! Először veled akartam megbeszélni. Szóval?

- Köszönöm! – Eugene csak ennyit tudott kinyögni. Most iszonyatosan szégyellte magát. Ennyire félreismerte volna az apját? Lehajtotta a fejét, és azon gondolkodott, hogy mit mondhatna még.

Perselus nem tudta mire vélni fia hallgatását.

- Valami baj van? – kérdezte kis aggodalommal a hangjában. Odament a fiúhoz, és a vállára tette a kezét.

- Nincs. Csak… - hirtelen felpattant a székről, és átölelte az apját – Köszönöm!

- Ezt már mondtad! – mondta kissé cinikusan, de csak hogy leplezze a zavarát. Hirtelen nem tudta, mi lenne a legjobb lépés: ha ellökné magától a fiút, és rendreutasítaná, ahogy az ő apja tette volna, vagy… Nem volt szíve bántani a fiút, hiszen most először érezte: a fiának tényleg szüksége van rá, mint az apjára. Meg tudta érteni őt. Az eddigi élete ezzel a támadással darabokra hullott. Egészen addig, míg nem volt tudomása a varázsvilágról, szinte burokban élt, most meg egyszerre szembesült a világ összes kegyetlenségével, igazságtalanságával.

Viszonozta az ölelést. Érezte a fiú remegését. Sír megint? Lehet. Nem először látná könnyekkel a szemében. Ezért mindig haragudott rá… de egy kicsit irigy is volt. Neki ki lehet még mutatni az érzéseit. Neki még nem szégyen, ha könnyeket ejt. Neki még vannak könnyei…

- Köszönöm, hogy segítesz nekik! – mondta Eugene pár perc múlva hátrébb lépve az apjától, mikor már visszanyerte a nyugalmát.

- Én Neked akarok segíteni. Miss Granger nemsokára itt lesz. Menj a szobámba és szedd rendbe magad. Este írd meg Emilynek, mit szólna a dologhoz, laknának-e velünk.

Ahogy becsukódott az ajtó, Perselus visszaült a helyére. Kezébe fogott egy pennát, és szórakozottan forgatni kezdte az ujjai közt.

Most már tudta: tényleg megtalálta a fiát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés