Consolamentum

11. fejezet

Csakúgy, mint egy nappal korábban, egy besötétített, aranyos szobában, Lily Evans az ágyon fekve a mennyezetet bámulta. Arca azonban most aggodalmasabb volt, mint előzőleg.

Őszinte pánik tükröződött vonásain. Sápadttá is tette a fülledt, állott levegő, mely szobájában kavargott. Egyik keze a hasán nyugodott, a másikkal egy hosszabb, kunkori hajtincset babrált.

Igyekezte kiűzni emlékezetéből előző szeretkezésük minden részletét. Ahogy hasán lejjebb csúszott a keze, behunyta a szemeit. Még mindig érezte Perselus leheletét, ajkait az ölében, az ujjait, ahogy…

- Ha ezt a mama tudná… - nyüszítette, hatalmasat sóhajtva.

Ahogy újra kinyitotta a szemeit, előtörtek belőle a könnyek.

- Mama! - nyöszörögte keservesen.

Oldalára fordult, és csendesen zokogni kezdett a bűntudattól.

Este, miközben a füle melletti hajtincseket fonogatta, lassan ballagott lefelé, vacsorázni.

- … és csak úgy eltüntette a pitémet - panaszolta édesanyjuknak Petunia.

Amikor húga belépett az ebédlőbe, úgy pillantott rá, mint egy bűnösre.

Lily megtorpant, ahogy anyjuk csípőre tette a kezét.

- Kicsim, elhiszem, hogy éhes lehettél, de egy szeletet azért hagyhattál volna a nővérednek, ha már annyit bajlódott azzal a süteménnyel…

- Nem én ettem meg - markolt fel a lány egy halom tányért, és elkezdett teríteni. - Átvittem a szomszédba, Perselusékhoz.

- Hogyan? - horkant fel Petunia, mintha ezzel meggyalázták volna a művét.

- Gondoltam, szegény nem sűrűn kap finomságokat - folytatta Lily.

- Ez nagyon nemes gondolat volt a részedről - simogatta meg a hátát édesanyja, majd mosolyogva megcsókolta a homlokát. A lány bőrét szinte égették ajkai, mégis…

- Mama… nem hívhatnánk egyszer át Perselust… vacsorára?

- Azt a szörnyű fiút? IDE? - rikácsolta Petunia.

Lily azonban tudomást sem vett tiltakozásáról.

Szüleik némán összepillantottak. Édesapjuk letette az újságot, amit eddig olvasgatott, ráhelyezte nehezékként a szemüvegét, és csatlakozott hozzájuk a konyhában.

- Úgy értem… mégiscsak egy iskolába járunk, meg minden… egyformák vagyunk…

- Persze, hogy meghívhatjuk - mosolyodott el anyja. - Holnap beszélek Eileennel, biztos átengedi Perselust.

Leültetett mindenkit az asztalhoz és tálalta a vacsorát.

- Milyen fiú ez a Perselus? Hogy viselkedik az iskolában?

Lily elpirult, szemei pedig felragyogtak. Örült, hogy végre beszélhetett kedveséről. A titok szinte nyomasztotta a lelkét.

- Nagyon okos fiú. Mi vagyunk a legjobbak bájitaltanból.

Sanda pillantást vetett nővérére, aki megborzongott a varázsvilág hallatán.

- … a tanár pedig mindig megdicsér minket. Perselus nem olyan, mint a többiek… szeret egyedül lenni.

- Szegény fiú - mondta anyja összeszoruló szívvel, ahogy hitvesének is szedett a levesből.

- Igen… de… szeret azért viccelődni is - folytatta a lány. - Vannak olyan srácok a Griffendélben, akiket mindig megátkoz…

Az átok szóra anyja mindig összerezzent, hiszen a szó mugli értelemben véve szörnyű dolgot jelentett. Aztán újra meg újra rá kellett jönnie, hogy az ilyesmi a varázsvilágban gyakran csupán egy szerény csínnyel azonos.

- … és a múltkor például kopasszá varázsolta Siriust. Látnotok kellett volna! Az egész folyosó kacagott!

Édesapja szelíden mosolygott, és bíztatóan kacsintott egyet.

Lily lázasan igazgatta szoknyájának fodrait, melyek sehogy sem akartak rendezetten állni. Idegesen nézett karórájára.

- Már fél nyolc - motyogta kiszáradó torokkal. Tudta, hogy Perselus milyen pontos…

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

Lily szinte bukdácsolva futott le a lépcsőn. Megigazgatta hajszálait, és izgatottan édesanyjára pillantott. A nő játékosan az ajtó felé hessegette.

- Petunia! - emelte fel a hangját, másik lányához szólva. - Emeld fel a pici feneked a tévé elől és segíts teríteni!

A lány kelletlenül sóhajtott, majd kikapcsolta a készüléket. Duzzogva markolt a kanalas fiókba, és kezdte kirakni az evőeszközöket.

- Nyiss ajtót, kicsim - biccentett Lilyre apjuk.

A lány az ajtó gombjáért nyúlt. Lassan nyitotta ki, félszegen pislogva.

Perselus felvonta a szemöldökét, és gyorsan belesett a házba a lány válla fölött.

- Már azt hittem - mondta csendesen -, hogy csak átverés az egész…

Lily elmosolyodott.

A fiú egy csokornyi virágot szorongatott, melyek hullatták kicsit a szirmaikat, de még mindig szépek voltak.

- Gyere be - suttogta.

Perselus követte a lányt az étkezőbe, ahol a család már izgatottan - Petunia esetében: rémülten - várta őt.

- Jó estét - köszönt illedelmesen.

- Szervusz - nyújtott neki kezet Mr. Evans.

Vonakodva, de elfogadta.

- Ezt önnek hoztam - adta a csokrot Mrs. Evans kezébe.

- Nahát, ez gyönyörű! - mosolyodott el a nő hálásan. - Igazán nem kellett volna!

Perselus, jó mardekáros lévén, csak semlegesen elmosolyodott.

- Gyere - tessékelte be a nő. Leültette az asztalhoz, majd letette középre a finom, gőzölgő levessel teli tálat.

A fiú számára minden nagyon különleges volt. Saját otthonához és a mardekáros pincékhez képest ez a ház szép volt, világos, illatos és barátságos. A falakat vajszínű tapéta borította, mely nem volt se foltos, se dohos, és még csak nem is pókhálós. Amerre csak nézett, buján zöldellő virágokat látott.

A szülők nagyon kedvesnek tűntek, Petunia… Perselus felvonta a szemöldökét. Nos, igen, Petunia pont úgy nézett rá, mint ahogy ő is érezte magát: mintha egy koszos paca lenne egy éppen tisztára sikált padlón.

Csendesen ették a levest, mindenki halkan szürcsölte a saját adagját. Csak a kanalak és tányérok koppanását lehetett hallani. Ezután Mrs. Evans a sültet tálalta.

A fiú szájában összefutott a nyál. Rég volt, hogy otthon ilyen finom étket látott - és hogy neki is jutott belőle. Úgy tűnt, kiültek arcára gondolatai, mert Mr. Eavns hunyorogva méregette, végül így szólt.

- Örülök, hogy végre nem én vagyok az egyedüli férfi az asztalnál. Ezzel a sok nővel csak baj van - kacsintott rá.

Perselus megpróbálta palástolni minden érzését, ahogy a férfire pillantott. „Örülök”, azt mondta… töprengett. Hiszen egy idegen vagyok a számára. Mit számítok én neki? Nem emlékezett egy lakalomra sem, amikor saját apja bárminek is örült volna, ami vele kapcsolatos.

Némán bólintott.

- Na és Perselus, mondd, miket szoktatok csinálni Lilyvel az iskolában? - kérdezte Mrs. Evans. - Félrenyeltél, drágám? - simogatta meg köhögő lánya hátát.

A fiú vigyorogva Lily felé lesett, aki már könnyezett az erőlködéstől.

- Elnézést - nyögte.

- Sokfélét tanulunk - kezdte Perselus. - Most, az ötödik évben lesznek a vizsgáink…

- Remélem, nem lesz velük gond - biccentett Mr. Evans a lánya felé, játékosan fegyelmezve őt egy villával.

- Dehogyis, apa! Perselus és én több tárgyból osztályelsők vagyunk!

- Te is ilyen jól tanulsz? - ámuldozott Mrs. Evans. - Mondjuk, nem is csodálom.

A fiú behúzott nyakkal pislogott, és esetlenül bólintott. Nem volt hozzászokva, hogy dicsérgetik. Ám véletlenül elkapta Petunia unatkozó pillantását. A lány, a két varázsdiák tömjénezésének hallatán egyre durcásabb lett. Látszólag őt kevésbé érdekelték húgának kitűnő eredményei.

- És mi az, ami leginkább tetszik neked a varázslók világában? - kérdezte Mrs. Evans lelkesen.

Perselus mosolya egészen elvetemült lett.

- A dementorok - mondta, Petuniát nézve. - Mert ki tudják szívni az ember lelkét.

Fagyos csönd telepedett az étkezőre. A szülők kissé kínos pillantást váltottak. Lily, hogy mentse, ami még az estéből menthető volt, vidáman hadarni kezdett.

- Tudjátok, tanultunk ezekről a dementorokról sötét varázslatok kivédésén! Nagyon veszedelmes lények, és roppant érdekesek! Cafatokra szaggatott ruhákban lebegnek, a testük rohad és nyálkás, és azt mondják, az embert elhagyja minden öröm, amikor a közelükbe kerül egy ilyen!

Mr. És Mrs. Evans még kétségbeesettebben nézett egymásra, látszólag megrökönyödve a tényen, hogy kisebbik lányuk mily hévvel beszél az ilyen szörnyetegekről.

Petunia, hogy kifejezze undorát, eltolta maga elől a tányérját.

- Ez igazán… érdekes… - vakarta meg halántékát Mr. Evans.

- Vélemény? - kérdezte Lily, ahogy bezárta Perselus mögött szobája ajtaját.

- Kicsit túl fodros - felelte a fiú a sok kis terítő láttán.

Lily elkacagta magát.

- Nem a szobáról! - karolta át a nyakát, puszit adva az arcára. - Hanem a családomról.

- Érdekesek…

- Csak? Finom volt a vacsora? Megérte átjönni?

- De még mennyire - bűvölte a szemeivel az ágyat Perselus.

Lilynek kiszáradt a torka, ahogy a fiú leült oda, ahol korábban ő zokogott.

- Gyere ide - nyújtotta feléje a kezét.

A lány óvatosan eleget tett a kérésnek. Míg ő az ágy felé közeledett, addig Perselus elhelyezkedett a matrac közepén.

- Ne, ne oda - kérte, amikor Lily a szélére akart leülni.

Az ölébe ültette vonakodó lányt. Egy ideig csak nézte, simogatva az arcát, igazgatva fürtjeit.

- Szép vagy - mondta, amitől Lilynek reszketni kezdett a szíve mellkasában.

- Köszönöm - rebegte.

Perselus odahajolt hozzá, és állát felfelé billentve megcsókolta.

Lily nem tudta pontosan, mikor indultak felfedezőútra a fiú kezei, de ahogy azok bebújtak ruhái alá, érezte, hogy a teste libabőrös lesz.

Noha nem ez volt az egyetlen dolog, amit érzett.

Miután eleget fészkelődött Perselus ágyékán, észrevette, hogy az… megkeményedett. Kissé elpirulva szakadtak el ajkai a fiúétól, és mindkettejük tekintete a dudorodó nadrág felé kalandozott.

- Szeretném, ha… - fúrta Perselus az arcát a nyakába.

A kulcscsontjának gödröcskéire adott csókok megőrjítették Lilyt, és csak táplálták zavarát.

- A számmal? - suttogta.

A fiú bólintott.

Lily nem is tudta, mihez kezdjen. Bekúszott Perselus lábai közé, és izgatott kezekkel gombolni kezdte a sliccét, fel-felpillantva: mintha megerősítést várna, hogy mindent jól csinál. Megérintette Perselus férfiasságát, amitől az összerezzent, majd kényelmesebben elhelyezkedett a párnán. Ráharapott öklére, és mosolyogva tűrte a fokozódó kéjt, amit kedvese esetlen próbálkozásai keltettek. Ahogy a lány feje mozgott, követte jobb kezével, óvatosan megérintve Lily arcát, beletúrva a hajába. Nem merte hangosan kifejezni, mennyire kellemes, amit csinál, ezért csak elfojtott nyögéseket hallatott.

Lily nem tudta, mit tesz, vagy hogy meddig kell még ezt csinálnia. Csupán úgy érezte, rém gusztustalan dolgot művel. Behunyta hát a szemeit.

Hamar észrevette azonban, hogy Perselus teste reagál a kényeztetésre. A fiú combjai megremegtek, izmai megfeszültek, ahogy zilálva elélvezett.

A lány köhögve és fulladozva törölgette a száját, és kétségbeesetten felpillantott.

- Valamit… rosszul csináltam?

- Dehogyis - nyúlt érte Perselus remegő kezekkel.

Arca sápadt volt és izzadt a testében tomboló forróságtól. - Minden nagyon jó volt… - vonta magához.

Mindketten elnyúltak az ágyon, a fiú kezei pedig betévedtek Lily combjai közé.

- Megvan még a bájitalod, ugye?

- Meg - felelte Lily fennakadó szemekkel, és próbált nem a bugyijában hancúrozó, hosszú ujjakra koncentrálni. - De… nem lehet! Meghallanak…!

Perselus némán elmosolyodott, és gondosan betakarta mindkettejüket.

Lily kissé nyugodtabban fújta ki a levegőt, ahogy becsukta az ajtót.

- Hazament? - pillantott elő Mr. Evans a nappaliból.

- Aha - bólogatott a lány szomorkásan.

- Jó sokáig beszélgettetek… - törölgette a tisztára mosott tányérokat édesanyja. Ami száraz volt, azt Petunia elpakolta a szekrénybe.

- Rengeteg házit kaptunk a szünidőre. Meg kellett beszélnünk, mikor ülünk össze, hogy megcsináljuk mindet…

- Szegénykém… menj, pihenj le. Aludj jól!

Lily elköszönt mindenkitől, és unottan battyogott felfelé a lépcsőn.

- Mehetsz te is, kicsim - kapott csókot Petunia a homlokára.

Petunia már egyébként is indulni szeretett volna, ugyanis valami elkapta a tekintetét. Ahogy Lily a lépcsőfokokat szelte, kivillantak szoknyája alól combjai. Nővére furcsállta, hogy olyan rózsaszínek, aztán…

Eltorzult az arca, és egészen elsápadt. Utána sietett, és berángatta a szobájába.

- Te…! - dühöngött. - Te… és ez a szégyentelen fiú! Engem nem versz át, nem vagyok vak, mint anyáék! Te…! Együtt voltál ezzel a szörnyeteggel!

Lily szeme fenyegetőn megvillant.

- Semmi közöd hozzá! - sziszegte.

- Igenis van közöm hozzá! Tizenöt éves vagy, te bolond! Hogy képzelted…?!

- Csak féltékeny vagy, mert velem legalább lefekszik valaki!

Petunia nem is gondolkodott: úgy arcon csapta, hogy húga elesett, és felborított egy kis asztalkát. Ám Lily sem volt rest: macskaügyességgel vetette rá magát nővérére, és kezdte tépni a haját, karmolni az arcát, ahol csak érte.

A két lány sivalkodására felfigyelt a két szülő is a nappaliban. Fejvesztve rohantak fel hozzájuk, és próbálták szétszedni őket. Mr. Evans a veszettük kalimpáló Lilyt rángatta arrébb derekánál fogva, hitvese pedig a zokogó, mégis szitkozódó Petuniát csitítgatta.

- Őrült! Ribanc!

- Ostoba szentfazék!

- Ezt sohasem bocsátom meg neked!

- Nem is kell, te kriptaszökevény!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés