1. Fejezet- Az utazás

Kora hajnal volt. Az ablakon beeső halványsárga napsugarak jólesően melengették Elizabeth arcát.  Ránézett az éjjeliszekrényen álló ébresztőórájára, ami 5 öt órát mutatott. Tudta, ma hosszú út áll előtte, és ki kellene magát pihennie, az őt uraló izgalomtól viszont képtelen lett volna vissza aludni. Felkelt, és kiment a kertbe, beszívni a friss levegő illatát. A fák ágai lágyan hajladoztak a gyenge szellőtől, sejtelmes susogás közepette. A virágoskert különböző aromái összekeveredtek a fuvallattól, és ez a többféle illat együtt még bódítóbb volt. A nap még a horizonthoz közel járt, sugarai hosszan elnyúlva érkeztek meg a földre. Ettől a fénytől minden titokzatosnak tűnt. Ahogy körülnézett, egyből tudatosult benne az érzés, pár órán belül itt kell hagynia minden barátját és szerettét, elég hosszú időre. Az ok a következő: Néhány napja levelet kapott a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából. Aki írta, nem volt más, mint maga Albus Dumbledore, egyike azoknak, akiket Elizabeth a világon a legjobban tisztelt és szeretett. A levélben ez állt:

Kedves Miss Potter,

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a meghirdetett Sötét varázslatok kivédése állásra. A Roxfort Expressz augusztus 24-én indul, 12-kor a King’s Cross pályaudvar 9 és ¾-ik vágányáról. Kérem, jelezzen vissza, ha az állást be szeretné tölteni nálunk.

Sok szeretettel:

                       Albus Dumbledore,

                                                           Roxfort, 2003. augusztus 12.

Amikor Eliza kinyitotta, és először olvasta el a levelét, nem akart hinni a szemének. Pont őt vették fel annyi jelentkező közül. Őt, Elizabeth Pottert, aki most végzett a Varázslóiskolai Egyetemen Oxfordban, és mondhatni, még meg sem száradt a tinta a diplomáján. Kimondhatatlanul boldog volt, többek között azért, mert ő is a Roxfortban tanult, és sok szép emléke kötötte oda. Sosem merte remélni, hogy itt fog tanítani. Mikor az állást meghirdették, mugli származású nevelőapja unszolására adta be a jelentkezését, de ő maga nem sok reményt fűzött hozzá. Tudta, hogy vannak nála sokkal tapasztaltabb varázslók, akik alkalmasabbak erre. Még a meghallgatás után is kételyek gyötörték, pedig látszott a tanárokon (Dumbledore, McGalagony), teljes mértékben meg voltak vele elégedve. Elizabeth 21 éves magas és törékeny alkatú boszorkány volt. Hosszú világosbarna hajával, és barna szemével nagyon csinos látványt nyújtott, bár ezt ő maga sosem hitte el. Finom vonásai és szép ívű, cseresznyepiros ajkai csak hab volt a tortán. Fiatal kora ellenére, erős és határozott jellemmel bírt, amivel sokakat meglepett.

Jó negyed óra után úgy érezte, teljesen felébredt, visszament és ellenőrizte bőröndjét, mindent bepakolt-e. Úti csomagja főleg könyvekből, pár ruhából, varázspálcájából és egyéb személyes holmikból állt. Varázspálcája kilenc és fél hüvelyk hosszú ezüstfenyőből, a húrja pedig unicornisszőrből készült. Nagyon szerette, és a mai napig frissen él az emlékezetében, amikor Ollivander Úrnál megvette. Nem sokkal azelőtt tudta meg, hogy boszorkány, mikor megjött az értesítőlevele Roxfortból. Akkor még minden nagyon új volt számára. Az Abszol út minden egyes tégláját különleges figyelemmel csodálta meg. Képes lett volna órákat eltölteni minden egyes bolt előtt, ha apja nem nógatta volna. Sokáig azt hitte, egy csodaszép álomban van, amiből nem akar felébredni. Lassan tudatosult benne, hogy ez a valóság. Mostohaapja kicsit szomorkásan, mégis boldogan engedte el nevelt lányát az iskolába. Elizabeth tudta, a szülei varázslók voltak, és azt is, hogy Voldemort nagyúr ölte meg őket hét éves korában, mégis nagyon kevés dologra emlékezett velük kapcsolatban, mintha valaki kitörölte volna az összes emlékét azelőttről, és ez bosszantotta. Ráadásul, amíg nevelőapjánál élt, nem nagyon vették körül varázslók. Így elszokott a varázsló élettől. Azzal is tisztában volt, hogy van egy öccse, akit régen nem látott, és már nagyon várta a találkozást. Néha-néha megengedte Dumbledore, hogy a Roxfortban láthassa testvérét, de úgy gondolta jobbnak, ha Harry előtt rejtve maradt Elizabeth valódi kiléte. 

Lizynek ez fájt a legjobban, hogy öccsétől elválasztják, aki a saját vére; mégis bízott Dumbledore-ban, mert tudta, soha nem akarna semmi rosszat neki és Harrynek. Ennek ellenére gombóc volt a torkában a gondolattól, mi lesz most, hogy tanárként visszatér Roxfortba. Remélte végre testvére is megtudhatja az igazságot.

Még akkor is ezen morfondírozott, amikor felszállt a vonatra a 9 és ¾-ik vágánynál. Aki ismerte a járást, annak nem volt nehéz ezt a furcsa nevű peront megtalálnia. Annyi volt a leleményesség, hogy a 9. és a 10. vágányt elválasztó falon kellett keresztül sétálni, és már ott is volt az ember. Amikor felszállt a vonatra, keresett egy üres fülkét. Lepakolta a csomagjait, és visszament elbúcsúzni nevelőapjától.

- Büszke vagyok Rád, és nagyon szeretlek kislányom, ugye tudod? – a férfinek ezt mondania sem kellett volna, egész lénye visszasugározta érzéseit.

- Igen apa, tudom, és én is nagyon szeretlek – szólt, miközben megölelte apját, és két csókot adott az arcára.

- Ígérd meg, hogy gyakran adsz majd életjelet Magadról! - nézett rá szigorúan.

- Ez csak természetes apa! - felelte Elizabeth, és elindult a vonat felé, mert már csak egy perc volt az indulásig.

- Nagyon vigyázz Magadra lányom! - szólt a férfi búcsúzóul.

Elizabeth hátrafordult a lépcsőről, és egy szeretetteljes mosolyt eresztett a férfi felé. Tudta, hogy nevelőapja a szeme világánál is jobban félti őt, igyekezett mindentől megóvni, ezért hálás volt neki. Amikor a vonat elindult, Elizabeth még mindig a jármű lépcsőjén állt, és integetett apjának. A szerelvény már elhagyta a vágányt, akkor kereste meg a fülkéjét, és legnagyobb meglepetésére valaki volt ott. Egy átható tekintetű, fekete taláros férfi ült vele szemben, akit jól ismert. Az illetőnek vállig érő fekete haja, sárgás bőre, bogárfekete szeme és jellegzetes formájú orra volt. Az intelligencia és a magabiztosság csak úgy áradt belőle. Nem más, mint Perselus Piton professzor, a Roxfort bájitaltan tanára volt személyesen. Nagyon meglepődött, amikor Elizabeth belépett, a lány ugyanúgy.

- Jó napot Miss Potter, mi járatban errefelé? Csak nem a régi emlékeit megy vissza keresni az iskolába? - kérdezte Piton enyhe éllel a hangjában.

Eliza jól ismerte ezt a hangnemet. Régi tanára szinte mindig minden griffendéles diákkal így beszélt, és ez alól ő sem volt kivétel. De azt is tudta pontosan, hogy a bájital tanár addig ilyen magabiztos, amíg nyeregben érzi magát, és Elizabeth Potter nem volt többé egy griffendéles diák, akit a férfi csak úgy kigúnyolhatott. Ugyanúgy tanár volt immár, mint a férfi. Habár Piton a maga 39 évével idősebb volt nála, és már jó ideje a Roxfortban tanított. A szíve mélyén nagyon tisztelte a bájital tanárt a tartásáért, ám eldöntötte magában, hogy nem hagyja magát rögtön az első alkalommal lemosni a pályáról.

- Jó napot, Piton professzor, örülök, hogy újra látom! - mondta Lizy kedvesen.

Perselus a mondat végére felhúzta a szemöldökét és gúnyos arckifejezéssel nézett a lányra.

- Azt kötve hiszem - gondolta magában, de csomót kötött a nyelvére, és inkább megtartotta magának a meg nem történt kijelentést.

- Nem magánügyben utazom Roxfortba, Professzor Úr! - hadarta lány, miközben mélyen a férfi szemébe nézett. Perselus viszonozta pillantását, és gyönyörű, éjfekete szemeit a lány tekintetébe fúrta.

- Igazán? - Piton megpróbált nyugodt maradni, ám hangjából érződött a kíváncsiság. Elizabeth Potter az egyik legtehetségesebb és legszorgalmasabb diákja volt, ezt még neki is el kellett ismernie. Ráadásul a lány különös érdeklődést mutatott a bájitalok irányába, így Perselus sokat dolgozott együtt vele. Pontosan tudta már akkor, hogy sokra fogja Eliza vinni. Ezt neki sose mondta, sőt még dicséret is nagyon ritkán hagyta el a száját. Ennek a fő oka az volt, hogy Elizabeth édesapja, James Potter, Piton egyik gyűlölt ellensége (a mai napig), és ezért a lányt is megpróbálta ugyanúgy gyűlölni. Mégsem ment neki. Csak annyit ért el, hogy ha tehette, szidta őt, és megpróbált távolságtartóan viselkedni vele. Elizabeth ennek ellenére kedvelte a professzort, mert remélte, hogy ez a karót nyelt tartás és gúnyos viselkedés más belsőt takar. Piton sosem értette, miért dolgozik vele Elizabeth, mikor mindig belekötött a lány munkájába, ha tehette. Nem vallotta volna be, még akkor sem, ha izzó parázson is kellett volna járnia, de rettentően becsülte Elizát, amiért sosem hagyta abba a vele való tanulást. Pedig néha nagyon goromba volt, amire szinte nem volt oka, ezt ő is tudta.

- Dumbledore professzor nekem adta a sötét varázslatok kivédése állást - folytatta a lány, és várta a hatást, ami nem maradt el. Ugyanis Pitonnak már évek óta erre a tantárgyra fájt a foga, mégis mindig más kapta meg. Tavaly Alastor Mordon, egy öreg, tapasztalt auror, azelőtt másik gyűlölt ellensége Remus Lupin, akinek vérfarkas énje miatt kellett távoznia. Ebben persze Piton keze vastagon benne volt. Azelőtt Gilderoy Lockhart, aki finoman fogalmazva egy bájgúnár szájhős, és a tanításhoz egyáltalán nem értett semmit. Ez is nehezen volt elviselhető a bájital tanárnak, ám hogy Albus egy fiatal csitrinek adja oda az állást, akinek a tojáshéj még ott van a fenekén, na ez már egy kicsit sok volt Perselus Pitonnak.

- Nem gondolja Miss Potter, hogy ön még túl fiatal és tapasztalatlan egy ilyen álláshoz? – tette fel a kérdést Piton a szokásos iróniájával a hangjában, de érezhető volt, ahogy szeméből áradt a dühödt tehetetlenség.

- Ha Dumbledore professzor alkalmasnak tart az állásra, akkor én is annak tartom magam! - Elizabeth büszkén kihúzta magát.

- Nem gondolja, hogy szerénytelenség, amit mond, kisasszony? - szólt, különösen megnyomva az utolsó szót.

- Nem, egyáltalán nem Professzor Úr – felelte, bár érezte, a férfinak részben igaza van, és nagyon kínosan érezte magát.

- Úgy, hát majd meglátjuk! - mondta Piton, és leült a helyére.

Lizy is leült vele szemben és elővett egy folyóiratot, mégis érezte, a bájital tanár jelenlétében képtelen figyelni arra, amit olvas, és ez nagyon feldühítette. Le is tette a könyvet.

- Már régen hoztak így ki a sodromból! - gondolta mérgesen. Titkon remélte, hogyha tanár lesz, Perselus Piton végre emberszámba fogja venni, még ha mérges is lesz, hogy kedvenc tárgyát halászta el az orra elől. A férfiből áradó mérhetetlen mennyiségű gúnyra és haragra azonban egyáltalán nem számított.

A vonatút nagy része szótlanul telt. Amikor már nem bírta valamelyikük a nagy feszültséget, kiment egy rövid sétát tenni. Pár óra után Lizy eldöntötte, ha a férfi visszajön, véget vet a kínos csendnek. Perselus meg is érkezett perceken belül.

- Mondja Professzor Úr, sok minden változott Roxfortban az elmúlt pár évben? - kérdezte, miután jobb nem jutott az eszébe. Perselus meglepődött, mert azt hitte, a lány a vonatút végéig nyugton hagyja.

- Egyáltalán nem Miss Potter. Csak a diákok és a tanárok egy része! - cinikus modorával mindenkit képes volt kihozni a sodrából. - Egyébként nem kell azon törnie Magát, hogy társalgást kezdeményezzen, én jobban örülnék neki, ha élvezhetném a csendet - fűzte hozzá, de tudta, hogy nem gondolta komolyan.

Elizabeth érezte, hogy paprikavörös lesz az indulattól, és nem bírja magában tartani haragját.

- Akkor miért nem keresett egy üres fülkét, ha annyira csendben szeretne lenni? – fakadt ki a lány mérgesen.

- Azért, mert ez volt az egyetlen üres fülke, legalábbis azt hittem – válaszolta a bájitaltanár enyhébb hangnemben. - Amint látom, még mindig nem tud parancsolni az indulatainak, Miss Potter! Egy ”felelősségteljes” tanárnőnek tudnia kellene fékeznie magát - érezte, az újabb támadásával ismét ő van fölényben.

- Szerintem még mindig jobb, ha valaki mérges, mintha állandóan szurkálja a körülötte lévőket, indokolatlanul - Lizy most már valamivel nyugodtabb hangon nyilvánult meg.

- Igazán úgy gondolja, hogy ok nélküliek a megjegyzéseim, kisasszony? – a férfi igazán meglepődött.

-A legtöbb esetben sajnos, professzor Úr. Ha csak minden második gúnyos megjegyzését kijelentésre cserélné fel, sokkal többet tanulhatnának Öntől a diákok… és mások is - vallotta be Lizy.

- Higgye el Miss Potter, pontosan tudom, hogy kell tanítani! Több a tapasztalatom, mint Önnek! - csattant fel Piton.

- Ebben egyetértünk - válaszolta lány.

A férfi bármilyen más válaszra számított volna, de erre nem. - Komolyan mondja? - kérdezte kíváncsian.

- Igen, természetesen - helyeselt Lizy. - Nem vitatom a tanári képességeit és a tapasztalatát, Piton professzor, hisz én is részesülhettem belőle – a lány szemében cinkos fény csillant meg.

- Látom, nem csak vitatkozni tud Miss Potter, ezt örömmel tapasztalom – szólt Piton, egy kissé meghökkenten. Nem akarta megadni azt az elégtételt a lánynak, hogy egyetért vele bármiben is.

Eliza válasz helyett csak mosolygott. Ez nagyon dühítette a férfit, bár el kellett ismernie, hogy a lány nagyon szép mikor felvidul. A vonatút további része beszélgetés nélkül telt el, mégis mindketten úgy érezték, egy kicsit meggyőzték a másikat. A bájitaltan tanár rájött, volt tanítványa nem is olyan nyakas, mint hitte, s Lizy bebizonyította magának, hogy Perselus Pitonból is lehet érzelmeket kiváltani.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés