12. fejezet

Az új család

Másnap Valeriana izgatottan állt a Grimmauld tér tizenegyes számú háza előtt nagyapjától kapott pergamenlapot szorongatva a kezében, és már többedszerre ellenőrizte, hogy jól olvasta-e  rajta a házszámot. Végül kinyitotta az összehajtogatott lapot, elolvasta, és újból felnézett az előtte álló épületre, ami döbbenetére már nem ugyanaz a ház volt. Homlokzata teljesen eltért a többitől. A világosra festett lakóépületek közül kitűnt a ház grafitszürke színe. A fekete bejárati ajtó mellett pedig ott díszelgett egy sötétzöld tizenkettes. Hát megérkezett! Odalépett az ajtóhoz, és mivel se kilincset, se kopogtatót nem talált, már emelte öklét, hogy dörömböljön rajta bebocsátást kérve, amikor egy ismerős hang csattant fel mögötte.

- Maga meg mit keres itt?

 Valareiana ijedtében megpördült. Szíve egyből a torkában dobogott, amikor szembetalálta magát Piton gyanakvó tekintetével.

–        Maga mit keres itt? – kérdezett máris vissza, hogy leplezze zavarát.

–        Nincs abban a helyzetben, hogy faggasson engem! – felelte a férfi, és megragadta a lány karját kicsit csavarva rajta, hogy visszafordítsa az ajtó irányába. Valeriana fájdalmasan felszisszent, de szólni már nem mert. Érezve Piton erőfölényét csendben engedelmeskedett az erőszakos mozdulatoknak. Az ajtó egy pálcakoppintás után kitárult. Valeriana bukdácsolva lépkedett előre a sötét folyósón, miközben Piton ide-oda rángatta. Nem értett semmit. Talán csapdába került? De kinek a csapdájába? Nagyapjában megbízott. Nem hitte, hogy esetleg ő akart szándékosan ártani neki. De hogy került a képbe Piton? Az nem lehet, hogy a Rend tagja! Inkább el tudta képzelni halálfalónak, mint fehérmágusnak.

Ahogy a sötétben botorkáltak előre, félelme egyre nagyobb lett. Végül egy ajtóhoz értek, ahonnan fény, és beszélgetés szűrődött ki. Piton szabad kezével kinyitotta az ajtót, és belökte rajta Valerianát, pálcáját pedig fenyegetően ráemelte.

-         Ez a nő itt ólálkodott a bejáratnál! Valaki elárult minket! – zihálta diadalittasan, és le sem vette szemét a lányról, aki riadtan nézett körül a hatalmas ebédlőben. Tizen, tizenketten lehettek odabent, és mind őt nézték. Valeriana számára minden arc ismeretlen volt, és szemükből semmit sem tudott kiolvasni. Kik ezek? Hol van a nagyapja? Neki vele kellett volna találkoznia!

–        Nyugalom Perselus! Én mondtam el Valerianának, hogy hol van a főhadiszállásunk, és én hivtam ide. – hallatszott a háttérből a megnyugtató hang. Piton döbbenten nézett Dumbledore-ra, de pálcáját továbbra is Valeriana felé tartotta.

-         De hát… - nyögte Piton, és amikor látta, hogy társai nem mozdulnak, lassan leengedte karját.

-         Valeriana szeretne a Rend szolgálatába lépni, és most minden jó szándékú segítségre szükségünk van. – folytatta tovább Dumbledore, miközben mosolyogva odalépett Valerianához, aki most már végre kezdett megkönnyebbülni: hát mégis jó helyen van.

Piton dühös tekintettel a háttérbe húzódva nézte végig, ahogy Dumbledore egyesével bemutatja Valerianát mindenkinek. Bosszantotta, hogy már megint kellemetlen helyzetbe hozta ez a lány! Ezen kívül megdöbbentette, hogy a Lloyd név senkiben nem keltett gyanút, pedig olyan vén róka, mint Mordon biztosan találkozott nem egy sötét varázslóval, aki ezt a nevet viselte. De ő rajta sem látta legkisebb jelét sem annak, hogy a név jelentene számára valamit. Amíg a lányt a többiek üdvözölték kisebb zsivajt okozva, Piton szóvá is tette ezt az észrevételét Mordonnak, miután bizalmaskodva félrehívta. A válasz azonban meglepte.

-         A név nem számit, semmit, és Dumbledore megbízik benne. Nekem ennyi elég. – mondta Mordon, miközben egyik szemét Pitonéba mélyesztette, a másikkal pedig a többieket figyelte.

Amikor a nagy asztalt körbe ülték, Piton gondolatai még mindig Mordon kijelentése körül forgott: „A név nem számít semmit…“. Nem számítana? Hát igen az ő családi neve sem volt jó hírű sohasem a varázslóvilágban. Dumbledore-t ez mégsem érdekelte, amikor először fordult hozzá, és az óta sem azonosítja őt sem családja, sem saját sötét múltjával. Lehet, hogy Mordonnak igaza van, és neki is el kell fogadnia Dumbledore véleményét?

Gondolataiból az idős igazgató szavai zökkentették ki, aki miután csendet kért, hozzákezdett mondanivalójához az asztal végében állva.

-         Nos, azt hiszem mindannyiunk örömére szolgál, hogy a létszámunk folyamatosan emelkedik. Így a minisztériumi aurorokkal együtt, talán már ütős csapatot jelentünk Voldemort embereivel szemben. - ekkor nagy dörömbölés hallatszott kívülről. Mindenki a hang irányába kapta a fejét, de Dumbledore higgadtan odaszólt a háttérben tüsténkedő Mrs.Weasleynek. – Molly, kérem megtenné, hogy ajtót nyit? Azt hiszem megérkezett a fiatalember is, akit vártunk.

A vörös hajú nő sietve kiment a folyosóra, majd rövidesen megjelent egy igen jóvágású, fiatal férfi társaságában, aki komoly arccal nézett végig a helységben tartózkodókon. Hátrafésült hajával, napbarnított arcával pont úgy nézett ki, mintha egy divatlap oldalairól csöppent volna oda.

-         Azt hiszem senkinek sem kell bemutatnom Daniel Parkert. Édesapja halála nagy veszteség volt mindannyiunk számára. Daniel pedig írásaival keltette fel figyelmünket. Hány kötet is jelent már meg Voldemort életével kapcsolatban?

-         Három, professzor úr. - mondta nem is rejtve büszkeségét a fiatal férfi, akinek megjelenése nagy érdeklődést keltett Valerianában. Végre valaki, aki korban inkább közel áll hozzá, és nem egyedül kell fiatalként megszeppenve figyelnie az idősebbek megjegyzéseit.

-         Nagy öröm számomra, hogy a Rend tagjaként üdvözölhetem. Ezen kívül Mr.Parker a Roxfort tantestületének tagja is szeptembertől. Úgy gondolom hasznos lesz felsőbb éveseink számára, ha mágiatörténet órákon a közelmúlt fontosabb eseményeivel is részletesebben megismerkednek. – mondta Dumbledore, és udvariasan az egyik székhez invitálta Danielt, éppen Valeriana mellé. – Most foglaljon helyet, majd a végén bemutatom mindenkinek.

Valeriana óvatosan nézett asztaltársára, aki halvány mosollyal üdvözölte őt. Valószínűleg ez a mosoly teljesen hidegen hagyta volna, ha az például Mordontól érkezik, de most érezte, hogy arcába szökik a vér, így rejtve zavarát inkább az asztal lapját kezdte el tanulmányozni.

-          Most, pedig mivel már nem várunk senkit, folytatnám. További jó hírrel is szolgálhatok, bár azt hiszem már mindenki értesült róla, hogy Nymphadora és Remus néhány napja egybekeltek. Még egyszer sok boldogságot kívánunk. – mondta Dumbledore, és tapsát mindenki követte nagy lelkesedéssel, kivéve Pitont, aki unottan ütötte össze néhány ujját egy párszor, majd zavartan igazított egyet talárján. Az ifjú pár ezt természetesen észre sem vette. Kipirult arccal mosolyogtak egymásra.

-          Amikor az emberi kapcsolatok ilyen, vagy hasonló elmélyüléséről hallok, mindig nagy boldogság fog el, hiszen ezek az összefonódások erősítenek minket. – folytatta Dumbledore, miután a társaság elhallgatott. – Erre pedig most talán még nagyobb szükségünk van, mint valaha!

-          Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy minden agglegény  varázsló és hajadon boszorkány gyorsan lépjen házasságra? – nevetett fel Mordon, és sebhelyekkel tarkított arca csak úgy rángatózott.

-          Nem feltétlenül erre gondoltam, de nem vagyok semmi jónak elrontója. – mosolygott vissza Dumbledore szemüvege fölött, fogadva Mordon poénját.

-          Hát mi tagadás, Pitonunkra valóban ráférne egy jófajta fehérnép. – vágta hátba Mordon a mellette ülő Pitont, akinek arca majd az asztalt érte a váratlan nagy erejű ütéstől. Rémszem már hahotázott saját viccén, miközben mágikus szeme őrült táncot járt. Most már mindenki hangosan nevetett mit sem törődve a poént elszenvedő férfi lelki világával. Dumbledore, miközben valami miatt Madame Dark jutott eszébe, igyekezte visszafogni törzsének rázkódó mozgását, mert a világért sem akarta megbántani az előrelibbent hajzuhatag mögül sértődötten kitekintő Pitont.

Valeriana, hogy ne lógjon ki a sorból, kényszeredetten elmosolyodott, mint aki szintén élvezi a vicces helyzetet, de közben arra gondolt, hogy bizony ő nem lenne egyetlen fehérnép helyében sem még akkor sem, ha Piton lenne az egyetlen férfi a világon.

Aztán, amikor újból lenyugodtak a kedélyek, Dumbledore komolyabbra fordította a szót. Elmondta, hogy az új Mágiaügyi Miniszternek sikerült elérnie, hogy az Azkaban őrzését a teorémek minél hamarabb átvegyék. A teorémek munkájuk fejében megkapták az Azkabant, és a körülötte levő birtokot, hogy ott önálló várost alapíthassanak. A minisztériumban pedig megfelelő óvintézkedések mellett képviseltethetik magukat.

-          Hát én bizony nem szívesen találkoznék velük! Még ha a védősisak a fejükön is van, akkor is ki tudja milyen gondolatokat tesznek a fejembe! – mondta kissé megrázkódva Mr. Weasley.

-          Nem veszélytelenek az biztos! – vetette oda Bill, folytatva apja hozzászólását. – Én egyszer beszéltem egy fickóval, aki miután rövid időt töltött egy teorém közelében, hetekig nem tudta, hogy a saját gyerekével beszél-e, vagy máséval. Ráadásul olyan dolgokat tiltott meg neki, amit azelőtt ő maga követelt meg tőle. Szegény majd beleőrült. Aztán végül a Szent Mungóban segítettek rajta.

-          Mindezeket leszámítva, azért ha már választani kellene, akkor mégis inkább egy teorém, mint egy dementor. – szögezte le végül Lupin, mire többen is helyeselve bólogattak.

-          Igen, és talán a legfontosabb most az, hogy megoldódott a rabok őrzése, és ezzel egy időben a teorémek elszigetelése a többi varázslótól. – zárta le végül Dumbledore az eszmefuttatásokat. – Ugyanakkor számolnunk kell a megszökött rabokkal is!

-          De legalább most már lesz értelme begyűjteni a varázslótársadalom söpredékeit! – mondta Mordon, és úgy fészkelődött a székén, mintha máris indulni szeretne felderíteni a halálfalókat, hogy az Azkabanba vihesse őket.

-          A halálfalók begyűjtése továbbra is a minisztériumi aurorok feladata. A miénk pedig, hogy segítsünk felderíteni, leleplezni őket. Meg kell akadályoznunk, hogy bárkiben kárt tegyenek, hogy vandál tevékenységüket újból megkezdjék. És talán a legfontosabb, hogy mugliellenes tevékenységeikkel nehogy veszélyeztetni tudják a varázslóvilágot! – mondta Dumbledore, és ahogy végignézett a Rend idősebb tagjain, jól látta arcukon a sötét emlékek átsuhanását. Igen, mindenkiben félelmet keltett a tudat, hogy a történelem megismételheti magát Voldemort visszatérésével. Újra félteniük kell szeretteiket! A sötét varázslók bárhol, és bármikor felbukkanhatnak, és minden ok nélkül lelketlenül lecsaphatnak kiszemelt áldozataikra.

-          Az elkövetkező két hétben a főhadiszállás fokozottabb védelmére is figyelmet kell szentelnünk. – folytatta Dumbledore a dermedt csendet megtörve. – Alastor összeállította a beosztást arra az időre, amíg Harry itt tartózkodik. Kérem, vegyenek mindannyian egy példányt belőle! Most pedig – azzal kinyitotta az asztalon heverő nagy, bőrkötetes könyvet. – kellemes feladatunknak kell még eleget tennünk. Megkérem két új tagunkat, hogy aláírásukkal pecsételjék meg elkötelezettségüket a Rendhez!

Daniel azonnal, nagy határozottsággal felpattant, de miután észrevette, hogy Valeriana sokkal lassabban, bátortalanul emelkedik fel ültéből, udvariasan elhúzta a széket, majd utat adott a lánynak, aki zavartan a szék lábában kis híján elesve ment az asztal végéhez.

Miután beírta nevét utolsónak Andrew Pygmalion neve alá, még pálcáját is végig kellett húznia az íráson.

-          Most már tényleg a Rend tagja vagy! Pálcáddal bármikor beléphetsz a főhadiszállás kapuján. Üdvözöllek új családodban! – mosolygott Dumbledore unokájára, és szemében az öröm, és büszkeség könnycseppei jelentek meg, amit csak Valeriana vehetett észre. Pontosan tudta, hogy nagyapja mit érezhet.

Miután a másik új tag is eleget tett a beavatás rövid ceremóniájának, a gyűlésnek vége lett, és lassan oszlani kezdett a társaság. Néhányan üdvözölték Danielt, majd örömüket fejezték ki Valeriánának, hogy körükben tudhatják. Thonks, aki nem sokkal lehetett idősebb nála, felajánlotta, hogy bármikor segít neki, mert korábban ő is megtapasztalta, hogy milyen nehéz kezdőként helytállni a sok, tapasztalt varázsló között. Valeriana hálásan elfogadta a segítséget, bár maga sem tudta, miben fog állni a feladata, mert még Mordon beosztásán sem szerepelt a neve.

Piton mielőtt távozott, szintén odament hozzá, de csak azért, hogy egy hevenyészetten teleírt pergamenlapot nyomjon a lány kezébe.

-          Ha már így találkoztunk, gyorsan összeírtam azokat a roppant értékes anyagokat, amikben egy felelőtlen mozdulattal kárt tett. – mondta Piton szikrázó szemekkel. – Ja, és természetesen szerezzen be mindent, amire szüksége van az oktatáshoz, mert a személyes tulajdonomat képező szereket már áthelyeztem saját dolgozószobámba. Remélem nem számított rá, hogy átengedem magának mindazt, amit hosszú évek kitartó gyűjtése eredményeként tudhatok magaménak?

-          Nem. És nyugodjon meg mindent hiánytalanul pótolni fogok! – válaszolt Valeriana olyan élesen, hogy még maga is meglepődött, mert közben a gyomra liftezett, a szíve a torkában dobogott, és határozottan érezte, hogy arcába elvörösödik. Nem mert a férfira nézni, ezért inkább végig a papírlapot nézte, mintha a felírtakat tanulmányozná. Rettenetesen zavarban volt. Úgy érezte, mintha mindenki kettejük szóváltását figyelné, pedig egyáltalán nem így volt. A fiatal pár rövid nászútja sokkal inkább érdekelte a többieket.

-          Rendben. – mondta szemöldökét felhúzva Piton, majd halkan köszönt a többieknek, és távozott.

Lassan mindenki elment, csak Valeriana topogott zavartan várva, hogy mikor marad végre kettesben nagyapjával. Dumbledore is észrevette a lány tétova mozdulatait, és fejével intett, hogy várjon nyugodtan.

Aztán végre kettesben maradtak.

-          Történt valami? – kérdezte aggódva Dumbledore.

-          Voltam a Gringottsban, és találtam egy dobozt, ami valószínűleg a mamáé volt. Néhány levél között ezt találtam. – mondta Valeriana, és előhúzta kardigánja zsebéből a kis tükröt. Dumbledore szemén látszott, hogy felismerte a tárgyat, és kellemes emlékek ontották el.

-          Édesanyádé volt. – mondta, és elvette a lány kezéből a tükröt. Ujjaival végigsimította, további érzések  átáramlására számítva. – Nem gondoltam, hogy megtartotta, azt hittem, már rég nem létezik. Ez egy ikertükör. A párja nálam van. Visszaadom, tartsd meg, és ha szükséged van rám bármikor beleszólhatsz, én hallani fogom, ha hívsz. Régen, amikor édesanyád a Beauxbatonsban töltötte diákéveit, nagyon sokat beszélgettünk ilyen formában. Most pedig, te veheted nagy hasznát.

Valeriana boldogan visszavette a tükröt, majd egy régi pergamenlapot nyomott helyette nagyapja kezébe.

-          Ez is a dobozban volt. Azt hiszem, a mama neked szánta, de sohasem küldte el.

Dumbledore kinyitotta a levelet, és olvasni kezdte. Valeriana feszülten figyelte nagyapja arcvonásainak változását, ahogy az érdeklődő szempár elé a keserűség könnyeinek fátyla ereszkedik. Tudta, hogy mit érezhet, hiszen ő is pont ezen ment keresztül, amikor e sorokat olvasta. Valami történt édesapja halála előtt, amiről senki sem tud, és talán sohasem fog kiderülni, hogy mi.

-          Én… - kezdte Dumbledore, és összehajtogatta a levelet. – Nem tudtam, hogy volt egy testvéred.

-          Holtan született. Én nem is láthattam. – mondta Valeriana fojtott hangon. – Valami történt utána, amiről én nem tudok. Neked sem mondott semmit sem a mama?

-          Nem. – felelte Dumbledore, majd elgondolkozva unokájára emelte tekintetét. – Édesapád furcsán viselkedett? Talán veszekedtek? Kiabált édesanyáddal?

-          Nem. Soha, egy hangos szó nem volt közöttük. – tiltakozott Valeriana, de aztán csendben hozzátette: - legalább is előttem soha. Velem mindig kedvesek voltak, főleg a papa! Hogy nem vettem észre akkor én semmit?

-          A gyerekek másként látják a felnőttek világát. Sokszor többet vélnek látni a dolgok mögött, van amikor pedig azt sem veszik észre, ami az orruk előtt zajlik. Ezenkívül, ahogy édesanyád írta, te jelentetted a békét az ő lelküknek. Amikor veled voltak, gondjaikat felejtve megnyugodtak, így te már csak azt láthattad, hogy minden rendben van.  Te a nevedben hordozod azt, amit szüleid számára jelenthettél azokban az időkben.

-          Macskagyökér? – csodálkozott Valeriana, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Sohasem értette, hogy szülei hogy adhattak neki ilyen szokatlan nevet.

-          Igen. A leghatásosabb szer álmatlanság, nyugtalanság, és feszültség ellen. Gondolom, már többször készítettél belőle bájitalt!

-          Persze, de nekem mindig a kellemetlen szaga, és íze jut eszembe, ha rágondolok.

-          Hát igen. Ezért fontos, hogy sohase ítéljünk elhamarkodottan! – mosolygott Dumbledore unokájára – Te jelentetted a megnyugvást, a békét számukra, mint ahogy a macskagyökér is gyógyír a feszült, izgatott ember számára.

Valeriana mérhetetlen boldogságot érzett nagyapja szavainak hatására. Most olyan közel érezte szüleit magához, mint régen, pedig már jó ideje elveszítette őket. Milyen rövid idő volt az, amit együtt tölthettek, amikor a nyugalmat jelenthette számukra! Az ő hatóanyaga viszont nem olyan hatásos, mint a növény, amiről nevét kapta, mert nem tudta megvédeni őket attól, ami az őrületbe, majd a halálba taszította mindkettőt.

-          Megtarthatom? – zökkentette ki gondolataiból Dumbledore kezében a lánya levelét szorongatva.

-          Persze, hiszen a tiéd, csak a mamának valószínűleg sohasem volt bátorsága elküldeni neked.

-          Vagy már nem volt rá módja. – fűzte hozzá keserűen Dumbledore, és talárja zsebébe süllyesztette a levelet.

Ekkor nyílt az ajtó, és berobogott rajta három kamasz.

-          Ö… Elnézést – szabadkozott a vörös hajú fiú.

-          Nem tudtuk… - mondta a lány.

-          Semmi baj! Gyertek csak! – mondta mosolyogva Dumbledore bíztatva a fiatalokat a bejövetelre. – Gyertek, legalább bemutatom nektek az új tanárnőtöket! Ő Valeriana Lloyd. Valeriana, ők pedig ősztől a tanítványaid: Ron Weasley, Ginny Weasley, és Harry Potter.

Valeriana egy kicsit elidőzött Harry arcán. Hát ő az, aki akkor legyőzte a Sötét Nagyurat! Milyen fáradt, és szomorú a szeme! Egyáltalán nem ilyennek képzelte el. Azt gondolta, hogy aki szembeszállhat Voldemorttal, az legalább annyi dühöt, és önelégültséget kell, hogy hordozzon magában, mint Draco Malfoy. Harry pedig most inkább gyengének, és megtörtnek tűnt.

-          Na, gyerekek gyerünk tálalni! – jelent meg az ebédlőben Molly Weasley éles hangjával, de amikor észrevette, hogy a gyerekeken kívül még más is van a helységben, egy kicsit zavartan szól hozzájuk. – Á, bocsánat! Azt hittem, már mindenki elment. Nem akartunk zavarni. Ha…

-          Semmi gond Molly, már úgy is indultunk! – mondta Dumbledore. – És legalább a gyerekek megismerkedhettek új tanárnőjükkel.

-          Maradjanak vacsorára! Mindig készítek bőven, hátha valaki velünk tart, de mostanában mindenkinek nagyon sietős. – mondta Molly, kissé szemrehányóan.

-          Nem, köszönöm! Sajnos nekem is mennem kell. Bár tudom, hogy a főztjének közel, s távol nincs párja!

-          Á, ne mondjon ilyet professzor úr, mert zavarba hoz! – mondta, és piruló arccal máris a konyhába sietett maga után hívva a fiatalokat.

-          Harry! Egy pillanat! – szólt Dumbledore Harry után. A fiú megfordult, és odakullogott a professzorhoz, barátai pedig vissza- visszanézve rá követték anyjukat annak többszöri noszogatására.

-          Jól vagy Harry? – kérdezte Dumbledore, és mélyen belenézett a szomorú zöld szemekbe.

-          Igen professzor úr. – jelentette ki Harry, de valahogy nem volt egészen meggyőző. Ezt ő is észrevette, ezért igyekezett még megerősíteni. – Minden rendben van. Tényleg.

-          Egy kicsit nyúzottnak tűnsz. Rosszul bántak veled nagynénédék?

-          Nem. Sőt igazán kedvesek voltak. – felelte Harry kicsit gúnyosan. - Hetekig alig szóltak hozzám.

-          Úgy látom jól döntöttünk, amikor mégis elhoztunk onnan az utolsó két hétre, hogy a barátaid között legyél. – mondta Dumbledore, miután hosszan fürkészte Harry nyúzott arcát. – Hermione nem tudott eljönni?

-          Külföldön van a szüleivel, de az utolsó napra ő is megérkezik majd. – mondta Harry kedvetlenül, mintha minden mindegy lenne számára.

-          Harry, tudom, hogy keresztapád elvesztése megrázott, de az élet megy tovább. Sirius is biztosan azt szeretné, ha végeznéd tovább a dolgod tudásodhoz legjobban mérten. Nem hiszem, hogy kedvére lenne, ha látná, mennyire emészted magad! Halottainkat nem saját sanyargatásunkkal, hanem a hozzájuk méltó életünkkel kell emlékeinkben megtartani!

Dumbledore várt egy kicsit, hogy szavai megértésre találjanak Harryben, de ezek a szavak, mintha Valerianához is szóltak volna. Ő is pontosan érezte azok súlyát. Igen, neki is úgy kell tennie, hogy az szülei emlékéhez méltó legyen. És most, ha szüleire gondolt, akkor nem mint halálfalók jutottak eszébe, hanem mint két csodálatos ember, akik szeretete öleli át.

-          Ha én nem lettem volna olyan önfejű, Sirius még mindig élne! – csattant fel elkeseredetten Harry.

-          Lehet, de ezzel most már ne kínozd magad! Tanulj, és erősítsd magad, mert tovább kell küzdenünk! És ne a bosszú hajtson előre, hanem a jó győzelme iránti vágy! Sokat kell még tanulnod, hogy szembe tudj nézni azzal, ami rád vár. Szeretném, ha az okklumencia tanulását is tovább folytatnád!

-          De Piton… Piton tanár úr azt mondta, hogy nem foglalkozik velem tovább! – fakadt ki Harry, mert semmi kedve nem volt Pitontól további magánórákat venni.

-          Nem Piton professzor fog tovább tanítani, hanem Miss. Lloyd. – mondta Dumbledore, mire Valeriana riadtan kapta tekintetét nagyapjára. – Számíthatok a tanárnő együttműködésére ugye? – nézett Dumbledore szemüvege fölött unokája szemeibe.

-          Igen… Természetesen. – nyögte Valeriana, és bizonytalansága Harryben némi bizalmatlanságot keltett főleg, ahogy végigmérte a lányt, és megállapította, hogy az milyen fiatal, és valószínűleg tapasztalatlan is. Még, hogy ő fogja tanítani!

” Minden esetre legalább kellemesebb társaság lesz, mint Piton!” – gondolta Harry, miközben óvatos mosolyt próbált arcára varázsolni, de csak egy kis fintor kerekedett belőle.

-          Rendben! Akkor, hát további jó vakációt Harry! Szeptemberben találkozunk! – mondta nagyot sóhajtva Dumbledore, majd röviden elbúcsúztak, és egy perc múlva már Valerianával haladtak kifelé a sötét folyosón. Mielőtt az ajtón kiléptek volna, Dumbledore unokája felé fordult.

-          Nagyon büszke vagyok rád! – mondta, és megsimítva a lány arcát, mélyen a szemeibe nézett. A kék szemekből most mintha nem is unokája, hanem saját lánya nézett volna vissza rá. Hogy szerette volna, ha akkor inkább őt választotta volna a sötét oldal helyett! Hányszor elképzelte, hogy majd együtt, egymás mellett küzdenek a jó győzelméért! És lehet, hogy ez valóra válhatott volna, ha akkor, amikor lánya segítségét kérte, nem tagadja azt meg tőle! És ha az a levél mégis eljutott volna hozzá! Bántotta a múlt, de már nem tehetett semmit, mint unokájának megadni mind azt, amit a lányának nem tudott.

Röviden elbúcsúztak, majd kiléptek az ajtón. Miután meggyőződtek arról, hogy a közelben éppen nem figyeli őket senki, mind a ketten dehopponáltak.

Valeriana a Malfoy kúria felé vezető úton a délutáni eseményeket igyekezett felidézni magában. Végre olyan varázslók között volt, akik ugyanúgy gondolkodnak a fekete mágia követőiről, mint ő. Egyesével felidézte új családja arcait. Egyedül az aggasztotta, hogy Piton is közéjük tartozik. Nehezen tudta elfogadni, hogy a férfi is a Rend tagja.

Aztán eszébe jutott Harry is, és hogy nem csak bájitaltanára lesz, hanem okklumenciára is tanítani fogja. Olyan sok mindent szeretett volna megtudni a fiúról, aki egyszer már legyőzte Voldemortot! Talán a magánórák alkalmával lesz alkalma rá, hogy jobban megismerje. Az viszont, hogy Piton már elkezdte az okklumencia tudományának ismertetését Harry számára, némi aggodalommal töltötte el. Vajon meddig jutottak, és miért hagyták abba? Talán valami probléma volt a fiúval, vagy túlságosan is jól ment neki, és ez megijesztette Pitont? Vagy megtudott valamit tanára titkaiból? Hát igen az okklumencia-legilimencia kétélű fegyver lehet, ha az ember nem elég óvatos!

Ilyen gondolatokkal a fejében lépett be a nagykapun, miközben a kőből készült házimanó kedvesen köszöntötte. Felnézett a széles út végén magasodó hófehér kastélyszerű erődre, amely kettős életének második otthonát jelentette. A Rend főhadiszállásán hallott bizakodó hírek önbizalmát megerősítették. Nagy magabiztossággal közeledett az épület felé, kizárva szívéből a sötétséget, és kételyeket, amelyeket a hatalmas épület, és lakói nyújthattak számára.

Amikor belépett az előtérbe, fojtott hangú beszélgetésre lett figyelmes, ami a szalon felől hallatszott. Keresztanyja, és egy férfi beszélgetett odabent. Valeriana megtorpant. Nem volt kedve ismeretlen halálfalókkal társalogni, ezért elindult a konyha irányába. Ekkor megjelent mellette Mimi.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés